Ma délután negyed három előtt öt perccel meghalt édesapám. Egy hetet töltött a kórházban, amíg asztmája és a tüdőgyulladás együttes erővel legyőzte. Ha tegnap délután Anyu hívása után nem rohanok hanyatt-homlok az albérletembe, majd a pályaudvarra, nem tudok már tőle elbúcsúzni. De ezúttal megadatott az, ami nagyszüleim esetében nem: tegnap este még, ha beszélni nem is tudtunk, de megismert, és örült, hogy még hazajött a kisebbik fia is, megpróbált megölelni is.

Sokszor nem volt könnyű vele, vitázni például nem volt vele érdemes. De nem ez fog megmaradni az emlékezetemben. Hanem az, hogy egész életében ízig-vérig tanár volt. És hogy tőle örököltem az irodalom és a történelem szeretetét, még ha a fantasztikumért nem is rajongott. És nem fogom elfelejteni a történeteit sem, mert nagy mesélő volt, igaz, idős korára már ismertük mindet.

Biztos vagyok benne, hogy nemcsak nekünk, családtagoknak, de sok tanítványának is hiányozni fog.

Régi álmom teljesült a tegnap esti koncerttel: élőben láthattam nagy kedvenceimet, ráadásul  a szerintem legjobb lemezüket, valamint annak folytatását adták elő. Ugyan a Mindcrime at the Moore DVD-n már láttam ezt a show-t, de az közelében sincs annak az élménynek, amit az élő műsor adhat.

Ha még nem lenne egyértelmű, a Queensrÿche adta elő Operation:Mindcrime I és II című lemezeit, majd a végén egy kis desszertet az Empire-ről. Persze nem ment minden zökkenőmentesen: amikor a Ligetbe értünk a kamionok még a román határnál álldogáltak (az előző koncert Bulgáriában volt), így az előzetesen meghirdetett 6 órás, majd 7 órára módosított kezdés helyett fél tízkor kezdték el beereszteni a tömeget.

De megérte. Nem egyszerűen koncert volt ez, hiszen rengeteg színpadi betét volt, és állítom, hogy ezért meg a háttérben vetített filmbetétek miatt még egy süketnéma is élvezte volna. Kellemes meglepetés volt, hogy a filmrészletek nem ugyanazok voltak, mint a DVD-n.

És megint kicsit jobban értem a sztorit. Talán furcsa egy koncertbeszámolóban a SPOILER felirattal találkozni, most mégis ez jön. Szóval Mary-nek azért kell meghalnia, mert Nicky beszámolt neki a merényletekről - na eddig az sem volt világos, hogy tényleg történtek merényletek. Mary halálának részleteiről már DVD is sokat elárul, itt viszont azt is megláttuk, hogy ahhoz sem sok hiányzott, hogy tényleg Nicky ölje meg a lányt.

És ha már Mary nővér… Pamela Moore nagyot alakított a hangjával és a játékával is. Kicsit hiánérzetem volt, hogy a végén nem hívták vissza  a színpadra. Ronnie James Dio csak kivetítve volt jelen, de hát ne legyünk telhetetlenek.

A Mindcrime II persze közel sincs olyan erős, min az első, de nagyon jól adták elő, kiváló átéléssel. Le a kalappal a Queensrÿche előtt!

Pár perc múlva feltöltök két Mindcrime-nótát az SFWIW-re, jó zenehallgatást!

Kiegészítés: ráadásként a Jet City Womant, az Empire-t és a Silent Lucidityt játszották.

Kovács  kollégával már május vége óta tervezgettük, hogy ha már a BL-döntőt nem sikerült együtt (sem) megtekinteni, legalább az EB fináléját némi sör keretében valami méretes képernyőn tekintjük meg. Éppen egy vadonatúj kocsma honlapján dolgozik, így hosszú ideig úgy nézett ki, hogy ott nézzük a meccset, de a balga korcsmáros nem szerzett be időre kivetítőt, így alternatív megoldásként a városligeti sörsátor lett a célpont. Persze nem ketten voltunk, volt itt feleség, testvér, távolabbi rokon, munkahelyi kolléga, kinek mi van, úgyhogy a dögunalmas felvezetés alatt sem unatkoztunk.

A sátor teljesen tele volt, már amikor én 7-kor odaértem, akkor sem volt kimondottan nagy kínálat helyekből. A kora érkezés és ezzel összefüggésben elfogyasztott többletsör elég jól meg is alapozta a hangulatot. Bár társaságunkban három német állampolgár is tartózkodott, azért így is többségben voltunk mi, spanyolbarátok. Igaz, főnökasszonyomnak, Mónikának ez enyhe lelkiismereti problémát is okozott, hiszen mégiscsak magyarországi német intézmény igazgatónője…

Velünk szemben egy kb. 50-es fickó ült, jó 20 évvel fiatalabb párjával. Nagyon szimpatikus volt, egészen kb. a harmadik Jägermeisterig, akkor ugyanis nagy szurkolásában, feldöntötte bátyám söröskorsóját, ami összetört, a tartalmát pedig bátyám torka helyett az én ruházatom nyelte el.

A meccsről nem írok, akit érdekelt, az úgy is látta, akit meg nem, nyilván most sem érdeklődik iránta jobban. Mindenesetre nekem nagyon tetszett, és a spanyolok teljes mértékben megérdemelték a győzelmet.

Sajnos a sátor fenntartói megpróbáltak valami műsort produkálni a szünetben, így tanúi lehettünk Bagi Iván és Nacsa Olivér ökörködésének. Általában nincs velük bajom, de ez egy igazán gyenge hakni volt, és focimeccs szünetében a kutya nem kíváncsi rájuk. Úgyhogy inkább a sör fogyasztására koncentráltam.

Úgy vettem észre, a sörsátorban több volt a spanyol drukker, de hát Magyarországon amúgy is nagy hagyománya van a német nyelv és nemzet nemszeretésének. Meg hát én a 100% germán véremmel is a spanyoloknak szurkoltam.

Furcsa volt, hogy a meccs után hihetetlen gyorsan elhúzott mindenki, és a vendéglátók is gyorsan elkezdtek összepakolni. Én még elviseltem volna egy kis "afterparty"-t, de a mieink zöme is elfáradt.

Azért jól éreztem magam, és aki még nem próbálta a csoportos meccsnézést, annak szívből ajánlom - például az olimpiai vízilabdatornára.

Bizony, egyetemi pályafutásom alatt történt egy könyvtárcsere, és ezt ráadásul könyvtároshallgatóként éltem meg. Természetesen volt is olyan a szakon, aki könyvtárköltözésből írt szakdolgozatot, hiszen testközelből lehetett megfigyelni a folyamatot, ami aránylag zökkenőmentesen zajlott le.

Ráadásul nem  egyszerű költözésről volt szó, mert az új üvegpalotában megalakítandó könyvtár

1. magába olvasztotta csaknem valamennyi tanszéki és kari könyvtárat.

2. könyvei jelentős részét szabad polcon kívánták tárolni, így az eddigi elrendezést teljesen át kellett alakítani.

A könyvtár munkatársait dicséri, hogy a milliós nagyságrendű dokumentumanyag átrakodását sikerült úgy megoldani, hogy csak egy hónapig kellett zárva tartani. Persze egy egyetemi könyvtárnál ennyi is elég rázós, pláne, ha nincs többé tanszéki könyvtár.

Az új üvegpalota eléggé megosztotta az embereket. A legtöbb olvasó arra panaszkodott, hogy semmit nem lehet megtalálni. Annyi biztos, hogy a kérőlapos rendszernél lényegesen több önállóságra van szükség a keresésnél, de több könyvtáros is nyújt segítséget hozzá. Igazán a volt tanszéki anyagok között volt nehéz eligazodni, mert sok esetben nem is voltak rendesen nyilvántartva. Onnantól éreztem könyvtárosnak magamat, miután szinte mindent magamtól megtaláltam.

A számítógépes felszereltség magasan lekörözte a régi könyvtárét. Rengeteg gép volt, és elég jók is, így semmi akadálya nem volt az össznépi Honfoglalózásnak. De azért folyt itt komoly munka is, csak érdemes volt korán gépet szerezni.

Az épület rendkívül impozáns, az iszonyatos pénzbe kerülő légkondicionálás nyáron is kellemes hellyé teszi a könyvtárat, a kávéautomatából finom főzött kávét kaphat az ember. Igazából sokkal jobb, mint a régi könyvtár volt, talán a helyén lévő sportpályáért volt kicsit kár, de az se utolsó szempont, hogy a könyvtár közvetlenül a bölcsészkar szomszédságában van.

Szívesen dolgoztam volna ott - ez elmaradt, de a 100 órás gyakorlattal szinte tiszteletbeli könyvtáros lettem ott is.

Érdekes, eddig azt hittem, hogy a sör nyugtatja az embert, mint ahogy elvileg annak a néhány fokozottan gyógyhatású készítménynek is ilyet kellene művelnie, melyeket mintegy negyedórája szedtem be. Ehhez képest úgy érzem magamat, mint egy Duracell-nyuszi a futópálya kezdetén, teljesen fel vagyok spannolva. Lehet, hogy a lecsós csirkemáj a ludas?

Mindenesetre a csupán némi túlzással SFPortal-találkozónak nevezhető esemény azért elég jó programnak bizonyult estére, még ha a 3:0-s eredménnyel zárult spanyol orosz EB-elődöntőn sem valószínű, hogy elaludtam volna. Az erősen családias jellegű összejövetel egyetlen negatívuma számomra az volt, hogy a szokásosnál több magánéleti téma került elő, és mivel nem rendelkezem magánélettel, értelemszerűen kevéssé tudtam aktívan résztvenni a beszélgetésben.

Viszont nyilvánvalóvá vált, hogy bele kell húznom a novellaírásban, mert Gumipók is történelmi tárgyú novellát tervez, és ha az övé lesz előbb kész, mindenki azt fogja hinni, hogy őt koppintom. Úgyhogy Roland őrgróf és XI. Konstantin, készüljetek, hamarosan találkozunk! Holnaptól ismét egyedül enyém a könyvtár, és a pénteki olvasók gyakorisága a fehér hollókéval mérhető össze, így itt az ideje, hogy elkészüljön a vázlat. Annál is érdemesebb belevágni, mert ma este egy kicsit megint elkezdtem sajnálni magam, és ha valami alkotó tevékenységet végzek, akkor ezt abbahagyom.

Azt még be kell jelentenem, hogy a következő 4-5 napban erőteljes visszaesés várható a blogom gyarapodásában, mivel vendégül látom bátyámat, így nem lesz biztosított az a szerzetesi magány, ami a blogíráshoz nekem szükséges.

Persze azt még mindig nem tudom, mitől fogok elaludni…

Másfél hete elkezdett fájni a fogam. És bármennyire is szerettem volna, nem akart magától rendbejönni. Persze a "hatóságilag kirendelt" fogorvosom Csátalján van, és ugyan ezen a hétfőn a falu közelében tartózkodtam, az már nem fért bele, hogy meglátogassam.

Szóval Baján kerestem fogorvost, szerencsére van belőlük néhány, még olyan is, aki hétfőn délelőtt rendel. Mivel vasárnap este jöttem rá, hogy nem kéne tovább húzni a dolgot, természetesen időpontom nem volt, ezért egyszerűen beültem 10-kor egy 8-tól 2-ig rendelő fogászatba. Ott közölték, hogy a doktornő még nincs benn. Reménykedtem benne, hogy zárásig még bejön, így sajgó foggal várakoztam, közben folyamatosan szívtam a számba a hűvös levegőt. Úgy fél óra múlva megjött a doktornő.

Első páciensként gyorsan a székre kerültem, és mindjárt megállapította, hogy nem tudja, mi baja a fogamnak, úgyhogy röntgent kell csináltatni. Neki viszont nincs röntgengépje, úgyhogy el kell mennem az Attila utcába, ami ha éppen nem is a város másik végén van, de azért egy másfél kilométerre biztos. És persze kb. 32 fok volt. Ott a mészáros külsejű röntgenasszisztens gyorsan végzett, elszedett tőlem 1500 forintot, aztán mehettem vissza.

Én nem néztem meg a képet, de nem sok biztatót láthatott rajta a doktornő, mert a gyökérkezelést és a húzást ajánlotta fel alternatívaként. A gyökérkezelés ellen szólt több dolog is: egyrészt bizonytalan kimenetele, másrészt, hogy nem tudtam volna többször Bajára menni miatta, harmadrészt, hogy 20 000 forintba került volna. Úgyhogy kimondtam az ítéletet a fogamra: húzunk! Az "csak" 4000 forintba került, szerencsére az injekció benne volt. Háromnegyed óra várótermi puhítás után 3 perc alatt kikapta a roncsot, és hurrá.

Persze este 9 körül elkezdett fájni a fog feje, így csak egy Cataflam után tudtam elfogadhatóan aludni, de azért tegnap estére megnyugodott. Most éppen szemszárazsággal küzdök, szerintem a légkondi miatt, de a hőguta sem lenne sokkal kedvezőbb alternatíva.

Most egy ideig jó lenne, ha békén maradnának a fogaim, mert nem szeretném, ha 50 éves koromra anyagi megfontolásból teljesen fogatlan lennék.

A fenti képzavar teljesen spontán volt, bizonyára a kánikula mellékhatása, de megtetszett, így úgy döntöttem, megtartom. Nos, jelentem, egyik negyeddöntőn sem az az eredmény született, amire számítottam, illetve az olaszok kiesésére számítottam, de arra nem, hogy tizenegyesekre lesz hozzá szükség. Így akár azt is írhatnám, hogy ez a meglepetések Európa-bajnoksága, de ez egyrészt citromdíjas közhely, másrészt nem teljesen jogos, mert őszintén, ki számított előzetesen arra, hogy négy évvel ezelőtt a görögök diadalmaskodnak?

Persze jó esély van arra, hogy Gary Linekernek megint igaza lesz. Ő állapította meg ugyanis, hogy a focit két tizenegy fős csapat játssza, az a cél, hogy a kapuba rúgják a labdát - és a végén a németek nyernek. Ami ezúttal nem is lenne érdemtelen, de igazából már azon sem lepődnék meg, ha a tartalékos török csapat 2:0-lal hazaküldené őket. Azaz mégis, mert a törökök újabban hátrányból szoktak fordítani, így a 2:1 reálisabb.

Mindenesetre találtam magamnak új kedvenceket: az oroszok nemcsak eredményes, de nagyon látványos focit is játszanak, alig lehet rájuk ismerni. Nem is értem, hogy sikerült a csoportmeccsek során kikapni a spanyoloktól, de hát itt a lehetőség a revansra. Kicsit sajnálom, hogy erre nem a döntőben kerül sor, annál is inkább, mert a spanyolokat is kedvelem, és sajnos mindkét csapat nem juthat tovább.

Hogy kit várok a csúcsra? Hát egyszer lásd a Lineker-szabályt, másrészt viszont nem tudom, nem értek hozzá. Legalábbis az IWIW tippelős játékán elért eredményeim ezt bizonyítják…

Ez a kísérletem vakvágánynak bizonyult, de azért eltöltöttem vele 3 szemesztert illetve 2 és fél évet, így mindenképpen érdemes megemlékezni róla. A német szak onnan jött, hogy valami nyelvszakot akartam a töri mellé, és németből jobb voltam (meg vagyok is), mint angolból. Az sem volt persze mellékes, hogy abban az évben felsőfokú nyelvvizsgával automatikusan felvették az embert, de amikor beadtam a jelentkezést, még nem lehettem benne biztos, hogy sikerül a DSD honosítása. Sőt, még jóval később sem, így a közös érettségi-felvételit meg is írtam (az kb. a mai emelt szintnek felel meg), csak a szóbelit intéztem el némi adminisztrációval. Az írásbeli egyébként 13 pontos lett, de azért nem bántam, hogy nem kellett szóbeliznem.

Az órafelvételnél már az is gondot jelentett, hogy megértsem azt a rendszert, ami alapján egyáltalán tárgyakat kellett felvenni, pláne, hogy közben a törire, a tanár szakra, meg az általánosan művelőkre is figyelni kellett. Azért sikerült. Az első tényleges napom német szakosként mindjárt egy teszttel kezdődött. Valakinek az a fenomenális ötlete támadt, hogy a beszédgyakorlat-csoportok beosztását egy dolgozat segítségével alkossák meg. Azt tudni kell rólam, hogy írásban mindig jobb voltam, mint szóban, akkoriban meg főleg. Én írtam a legjobb dolgozatot, tehát besoroltak a legerősebb csoportba, ahol kb. minden ötödik szót értettem abból, ami elhangzott. Ráadásul a szeminárium ütközött az Országismeret előadással, pedig az még érdekelt volna is, és akkoriban még nem jöttem rá, hogy az óráket nem feltétlenül kell látogatni…

Érdekes, első félévben még a nyelvészet és az irodalomelmélet is egész jól ment, irodalomtörténetből viszont sikerült kirúgatnom magam. Aztán szóban szintén nem tudtam semmit, de Bernáth Árpád egy négyessel elengedett. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy nem rosszindulatú.

A kezdet kezdetétől a második számú szakomnak tekintettem a németet. Egyszerűen nem azt kaptam, amit vártam: viszont kaptam De Saussure-t, Jakobsont meg Barthes-ot, pedig igazán nem hiányoztak az életemből. Az első félév után jött az én Nagy Kórházazásom, egy évkihagyással egybekötve. Valószínűleg az előbbi sokat kivett belőlem, mert a nyelvészet jegyem mindjárt kettes lett négyes helyett. Azért az alapvizsgát megcsináltam, csak a morfológia részt kellett megismételnem.

Innentől már elvileg elkezdődött az érdemi rész, de sajnos a nyelvtörténet előadáshoz nem vettem fel a szemináriumot, így nem értettem semmit. Igaz, nem is tanultam rá eleget. Persze kirúgtak. Azért másodjára sikerült, de akkor könnyű tételt is húztam. Ekkor került sor kedvenc órámra, egy Thomas Mann-nal foglalkozó beszédgyakorlatra. Azt nagyon élveztem - mindig is szerettem Thomas Mannt -, a referátumom is jól sikerült, viszont a jegyet a beszédkészségre adták, az meg nem volt épp tökéletes.

Egyébként az egész német szakomat végigparáztam. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, hogy hülyeséget fogok mondani, vagy éppen nem tudok megszólalni. Így persze nehéz nagyot alkotni. A törin mindig jobban otthon éreztem magam. A legfőbb parázást egy irodalomelméleti előadás okozta, amelyet aláírásért vettem fel, így azt hittem, hogy félév végén odasétálok az indexszel az előadóhoz, és le van tudva. Hát nem! Volt - számomra lett volna - vizsga, csak kevesebb tételből, mint annak, aki jegyet akart. Sajnos már a címet sem értettem - ha van valaki, aki érti, mi az hogy Hermeneutik (des) Selbst, az jelentkezzen! Úgyhogy nem mentem el, mint ahogy a Tagelied órára sem írtam meg a házi dolgozatot: abban a félévben kicsit összeomlottam.

Így elkövetkezett a második évkihagyás, amikor abban sem voltam biztos, hogy folytatom az egyetemet. A németet nem is folytattam. Persze az álláskeresésben egy nyelvtanári diploma új lehetőségeket nyitott volna meg, de akkor nagyon elegem volt az egészből. Nem volt haszontalan az a három félév: sokat fejlődött a némettudásom, szereztem új ismerősöket - még ha legtöbbjükkel nem is tartom a kapcsolatot. Meg innentől beleírhatom az önéletrajzomba, hogy végeztem másfél év németet, és az állásinterjúkon mindjárt van egy fix témám, hogy miért hagytam ott. Arra meg fel lehet készülni.

Hát ez is eljött, elérkeztem a 100. bejegyzésemhez. Annak ellenére, hogy egy éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy én valaha blogot írjak, hiszen az én magánügyeim nem tartoznak semmi másra. És tessék, szorgalmasan írom a bejegyzéseket, olvasom másokét, és már három közösségi portálnál tartok. De nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy a blogokon keresztül új barátokra találtam, amire nagy szükségem is volt, hiszen messzire kerültem otthonról. Különösen örülök annak, hogy a barátságok zöme már nem csak virtuális, remélem, a többiekkel is találkozom a közeljövőben.

Amolyan Oscar-díjkiosztás mintájára jár néhány embernek külön köszönet. Például Manz Adelheidnak, aki a legjobb pillanatban juttatta el hozzám jelenlegi állásom hirdetését, Ambach Mónikának, aki felvett, és ezzel eljuttatott Budapestre, meg mert ő az eddigi legjobb főnököm (persze kettőből könnyű legjobbnak lenni ), Merrasnak, hogy megteremtette az SFPortal és az SFBlogs kereteit, Sheenardnak a sörözésekért és a bográcsozásért, az SFBlogs és az SFPortal többi tagjának az olvasni- és megvitatnivalókért, Vid.Eskinnek, Hackettnek, Balfrásznak, Judnak és Szs-nek ugyanezért a szomszédos világokban, Kovács Attilának barátságáért és szakmai segítségéért egyaránt, Benedikta Gussemannak és Simone Wolfnak a sok lektorálásért, közös munkáért és ebédért, a Skype-nak a Budapest-Baja tengely fenntartásáért, a Radio Byte Rocksnak és a Last.FM-nek a friss zenékért, a Macintoshnak és a Fujitsu-Siemensnek, hogy az előbbiek el is jutottak hozzám, a Telesport stábjának, mert online is nézhetem a foci EB meccseit, és mindazoknak, akikről most sajnálatos módon megfeledkeztem.

Szintén gimnázium alatt ismerkedtem meg ezzel az akciójátékkal, mely határozottan emlékezetes maradt, talán nem is annyira a játék fordulatai vagy izgalmai miatt, hanem inkább azért, mert minden bizonnyal ez hozta gépemre a Hyperion vírust, ami elég becsületesen letarolta  a vincsesztert.

Erről persze a játék nem tehetett. A sztori lényege, hogy egy fiatal tudós hi-tech laborjába belecsap a villám, erre ő egy másik világon tér magához - és ez a világ nem barátokkal van tele. Mindjárt az elején valami mérgező piócákkal kell szembenézni: a suliban sokan az átugrálásukkal próbálkoztak, ami csak azért volt problémás, mert a piócák után egy gorillaszerű szörnyeteg vesz üldözőbe. és menekülés közben újból átugrálni a piócákon kicsit nehezen kivitelezhető…

Aztán kedves jótevőink megszabadítanak a gorillától, egyúttal fogságba is ejtenek. És innen kezdődik az érdemi rész: meg kell szökni újdonsült barátunkkal együtt. Fegyverünk egy olyan lézerpisztoly lesz, amely erőteret is tud gyártani, illetve ilyet elpusztítani, csak egy kis idő kell hozzá. A játék során úszunk barlangban, vezetünk tankot, a végén félholtan kúszunk bizonyos kapcsolókhoz, szóval van móka bőven. Azt azért be kell vallanom, hogy nem sikerült végigvinnem a játékot, csak a pályakódok miatt ismerem az összes pályát.

Ami igazán jó volt a játékban az a szép háttér és az ötletes harcrendszer volt. A maga műfajában mindenesetre a jobb játékok közé tartozott.