Természetesen a januáromról van szó. Kezdődött a Trombitásban, már ott is eléggé takaréklángon voltam, a fene tudja miért. Talán már előre aggódtam az új feladatoktól, amik rámszakadtak a munkahelyen? Főnökasszonyom ugyanis január elején fiúgyermeknek adott életet, így egy csomó mindent át kellett vennem tőle. Ez előbb-utóbb a fizetésemen is meg fog mutatkozni, de régi rossz szokásomhoz híven a kihívás inkább szorongással töltött el, mint adrenalinnal.

Az év első teljes hetét végigszorongtam - ebben talán annak is része lehetett, hogy elfogyott az egyik dilibogyóm (pontosabban inkább -hengerem.) A második hétre rájöttem, hogy nem bölcs dolog apróságok miatt idegbajosnak lenni, így megkíséreltem lenyugtatni magam. Ez egyszerű dolgokat jelent: pontos reggeli felkelés, amint a telefon megszólal, rendes reggeli, sok séta, több zenehallgatás, ha nagyon parázok, egy kis bor este. Így ezt a hetet is túléltem.

Aztán miután az imént tárgyalt hét végén hazautaztam, szombat este rohadtul belázasodtam (39,6 fok). Vizes borogatás, Algopyrin, aztán vasárnapra nagyjából lement. Hétfőn persze orvos, onnan meg irány a labor. A CPR-em (most sem tudom, mi az), valami kegyetlen magas lett (80), az orvos meg jól megijedt emiatt. Ja meg találtatott egy begyulladt torok meg arcüreg.

A lázat követő hét második felében már egész jól voltam, következő hétfőn csatasorba is álltam volna, de az orvos kitalálta, hogy ő márpedig kinyomozza, mitől lett olyan magas lázam - a toroktól meg az arcüregtől nem kellett volna. Otthon pihengettem tehát, már amikor nem orvoshoz vagy laborba mentem, meg nem intéztem a könyvtár ügyeit Skype-on és emailen keresztül.

Egy idő után eljutottam abba a fázisba, hogy otthon maradni se akartam, meg visszajönni se. Mindenesetre a harmadik laborlátogatás megadta a felmentést, mert az addigi gigantikus CPR-értékemet egy teljesen normális váltotta fel (2,7). Én sem értem, az orvos sem. Mindenesetre mától dolgozom. Most is parázom, majd igyekszem a január második heti recept szerint újra összerakni magam.

Ja és persze a januári irományok mérlege: 0 novella, 1 blogbejegyzés, 0 könyvismertetés. Siralmas. Pedig még a Jancsi és Juliskát is fel kéne dolgoznom 10-éig…

Egy ízben már beszámoltam arról, milyen könyveket zsákmányoltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból. Úgy veszem észre, rendre túlbecsülöm olvasási sebességemet, mert még mindig az eggyel azutáni garnitúra könyv van nálam, noha lassan két hónapja a bejegyzésnek. Ráadásul az egyik könyvbe úgy néz ki, csakugyan beletört a bicskám. De nézzük kézhezvételi sorrendben

1. Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen

Ez volt az egyetlen “előre megtervezett” kölcsönzésem ez alkalommal, bátyám már sikerrel tesztelte a regényt. Nem egészen azt kaptam, amire számítottam, de nagyot nem csalódtam. Bővebben itt.

2.  Joe Hill: A szív alakú doboz

Alma nem esik messe a fájától: Joe Hill Stephen és Tabitha King fiaként szinte predesztinálva volt a horrorszerzői pályára - persze a tehetség nem feltétlenül öröklődik. A kötet az író első és mindeddig (a Wikipedia szerint idén februárig) egyetlen regénye, amelynek központi alakja egy lepukkant ötvenes death metal-zenész, aki poénból rendel egy állítólag kísértet lakta öltönyt, szív alakú dobozban. Mint kiderül, hiba volt, és nem csak magát, de társait, szeretteit is alaposan csőbe húzta. A regény nem ér fel a kedves papa csúcsteljesítményeivel, de Borzalmak városa vagy a Cujo szintjét simán hozza.

3. Harry Harrison: Helyet! Helyet!

A technicolor időgépen kívül, azt hiszem, még nem olvastam semmit Harrisontól, e könyvének filmadaptációját viszont láttam. Hát bizony elég súlyos volt. Arra számítottam, hogy a könyv is ugyanannyira nyomasztó és földbedöngölő lesz, de meglepetésemre teljesen fogyaszthatónak bizonyult az ábrázolt iszonyú demográfiai és szociális viszonyok ellenére is. Alighanem fogok én még Harrisont olvasni.

4. Viktor Pelevin: Számok

Pelevin Empire “V” című könyvével fogott meg, azóta gyakran ellátogatok a “P” betűs szakasz megfelelő polcához, eddig nem okozott csalódást. A Számok főszereplője egy orosz üzletember, aki életét számmisztikai megfontolások alapján szervezi meg, ami hol sikereket, hol kudarcokat hoz, miközben korunk orosz társadalmának egész panoptikuma tárul az olvasó elé. Némileg beteg, de élvezetes olvasmány.

5. Stephen Baxter: Evolution

Na ez az a könyv, amit valószínűleg nem fogok végigolvasni. Ebben persze szerepe van annak is, hogy angolul 750 oldalt végigolvasni sajnos nem egy sétagalopp nekem, de a Voyage sem volt sokkal rövidebb. Viszont nem könnyű egy olyan regényt olvasni, amelyben csak a kerettörténetben szerepelnek Homo sapiensek (legalábbis a 355. oldalig). Baxter ugyanis a főemlősök történetét vezeti végig a kezdetek kezdetétől napjainkig, egy-egy lény történetén keresztül. De hát a különböző őslények élete kevésbé változatos, mint az embereké, így nem fogynak igazán az oldalak. Az ötlet zseniális, a hiba az olvasóban van.

Most a karácsonyra és az ünnepeket megelőzően beszerzett könyvek vannak soron.

2009 decemberét megelőzően utoljára 2006  februárjában jelent meg irodalmi alkotásom nyomtatásban, ehhez képest ebben a hónapban kettő is napvilágot látott. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy 2006 óta nem is nagyon erőlködtem, hogy nyomtatásba kerüljenek a műveim, és ahogy ma megnézegettem “korai” alkotásaimat, legtöbbjük nincs is elég jól kidolgozva ahhoz, hogy érdemes legyen offline publikálni őket.

Élők című novellám idén nyáron született, egy évszakot kihagyva most talált utat a Galaktikába. Annyit érdemes elmondani róla, hogy míg korábban minden novellám megkezdésekor tudtam, hogy a végén mire és hogyan fogok kilyukadni, ezúttal az írás közepén komolyan el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. És tulajdonképpen ekkor került be az írásba az a csavar, ami miatt egyáltalán érdemes elolvasni.

Az elmúlt hétvégén félig-meddig az egyik szervezőnek tett szívességből részt vettem egy német nyelvű irodalmi workshopon (de utálom ezt a szót!). A záró feladat egy irodalmi szöveg megalkotása volt, nekem egy egyperces jött össze, aminek a Begegnung mit dem Bekannten (Találkozás az ismerttel) címet adtam. A műhelymunka vezetői szépeket mondtak róla, nyilván ez az egyik oka, hogy mindjárt be is került a magyarországi németség hetilapja, a Neue Zeitung Signale című irodalmi mellékletébe. Ez baromi gyorsan ment: a novella megírása - ha az ötlet érlelését nem számoljuk - kb. 25 percig tartott, a megírás és a megjelenés között pedig egy hét sem telt el. Persze most kimondva-kimondatlanul azt várják tőlem, hogy írogassak a nemzetiségem nyelvén, de nem tudom, lesz-e ebből valami.

A továbbiakról: egy novellám majdnem kész van, még két tesztolvasótól várok véleményt illetve tippet vele kapcsolatban. Hogy aztán mihez kezdek vele, még bizonytalan: bár a Galaktika logikus választás, de nem az egyetlen. Még megfontolom. Érdekel a Kulcssoft Zsoldos-életműhöz kapcsolódó pályázata is, már alakul a fejemben, miről is akarok írni. Valószínűleg nem lesz benne “science” elem, de hát fantasyt írni sem szégyen. Ha maradok a jelenlegi elképzelésemnél, Az utolsó kísértés után egy emberöltővel fog játszódni a történet.

Van még egy korábbi ötletem is, ami talán meglepő, de szintén nem scifi. Tulajdonképpen fanfiction, csak nem egészen a megszokott módon. A Sonata Arctica kedvenc együtteseim egyike, White Pearl, Black Oceans című számukat pedig különösen kedvelem, zenéjét és szövegét egyaránt. A dal egy világítótorony őréről szól, akit leütnek, mikor a faluban teszi a szépet egy nőnek, így őrizetlen marad a torony, ami egy hajó vesztét okozza. Azt hiszem, jó kis borzongató Poe-utánérzés novellát lehet belőle összehozni. Arról persze fogalmam sincs, hol lehet ilyesmit publikálni, de hát először meg is kell írni, és még nem az jön a sorban.

Szóval, ha a kedvem kitart, lehet, hogy évi kétnovellás szerzőből akár háromnovellássá is kinőhetem magam.

Mivel már az előrehozott januári Galaktika sincs messze, meg hát én is gyorsan lecsaptam a magazinra, a szokásosnál korábban jelentkezem az értékeléssel is. A Hargitai-tanulmány eddig igen jó, talán a legjobb az új Galaktika eddigi ismeretterjesztő cikkei közül, kíváncsian várom a folytatását.

Novellafronton kicsit nehéz dolgom volt. Részben azért, mert a sajátomról nyilván nem fogok véleményt mondani, így egy jelölt kiesett a legrosszabb / legjobb darabért folytatott versenyből, részben, mert egy novella számomra messze kimagaslott a mezőnyből.  Amikor elkezdtem ezt a “Worst and Best of…” -sorozatot, azt a szabályt állítottam fel, hogy többrészes műveket és a Retro rovat novelláit kihagyom a  versenyből. Most mégis az utóbbi szekcióból kerül ki a legjobb.

Megjegyzem, a Delany-írás is igen ígéretesen kezdődik, így még az is lehet, hogy jövő hónapban a másik szabály is borulni fog. Van ilyen. Ha nem lenne a Cherryh-novella, alighanem Kuczka Az élő babákja szerepelne a legjobban. Nem túl eredeti sztori, de nagyon élvezetes stílusban íródott. No de lássuk a gyengét! Larry Niven bizony meglepetést okozott: kellemetlen meglepetést. Eddig mindig hozta a jó minőséget, de ez A leghidegebb hely elég halovány teljesítmény. Egy gyenge poénra épül az egész, azt annyi. Az átkelés sem tartalmazott sok újdonságot, de annak legalább szépen felépített története volt izgalmas karakterekkel. Úgyhogy a Hónap Leggyengébbje címet  Larry Niventől A leghidegebb hely kapja.

A Hónap Novelláját már fentebb elfecsegtem: C.. J. Cherryhtől a Kasszandra. Nagyon jó a képi világa - már ha lehet ilyet mondani egy írásműre, rendkívül hatásos, megragadja az olvasót. Eleinte arra számítottam, hogy 1945 Drezdája lesz a város, ahol játszódik, de így is majdnem olyan erőteljes volt a befejezés. És minden jó, ha jó a vége alapon a magazin összesített mérlegét is a jó felé billentette.

Történelem iránt érdeklődő emberként szívesen olvasom az alternatív történelmi alkotásokat. Philip Roth könyve ráadásul egy kimondottan izgalmas alapszituációból indul ki: mi lett volna, ha 1940-ben Franklin Delano Roosevelt helyett Charles Lindbergh nyeri az elnökválasztást. Lindbergy ugyanis nemcsak óceánrepülőként, hanem a nácik elkötelezett barátjaként is hírnevet szerzett magának, így ez a módosítás alaposan felforgatta volna az Egyesült Államok és a világ történetét.

De aki nagypolitikai és háborús hatalmi játékokat keres, az nem találja meg a számítását ebben a könyvben. Philip Roth ugyanis családtörténetet ír, mégpedig saját családja történetét írja meg az alternatív világban, ami jó eséllyel egyedülálló próbálkozás. Rothék Newark zsidó városrészében élik meg Lindbergh hatalomra kerülését, aki kezdetben csak izolacionista politikájára helyezi a hangsúlyt, később azonban német elvbarátai hatására fellép az amerikai zsidóság ellen is.

A változások alaposan próbára teszik Rothékat. Elsőként a kis Philip unokatestvére, Alvin utazik Kanadába, hogy a britek oldalán részt vegyen a háborúban – nyomorékként tér haza. A nagynéni egy Lindbergh-barát rabbi titkárnője, majd felesége lesz, ily módon bejáratos lesz a Fehér Házba is. Sandy, Phil bátyja az új rendszer ifjúsági szervezetének mintaszerű tagja lesz, ezáltal egyre jobban eltávolodik családjától. 1942 második felében pedig elszabadul a pokol.

Kiváló alapötlet, érdekes megközelítés: már csak ezért érdemes elolvasni a regényt. A happy end viszonylagos: Roosevelt újabb hatalomra kerülését Amerika háborúba lépése követi. Ami mégis zavar benne, az, hogy a szerző mintha egyszercsak megunta volna a mesélést: hirtelen szakad vége a történetnek. Nagy erénye viszont a könyvnek, hogy az események tökéletesen hihetőek: igen, akár így is lehetett volna. Roth többnyire nem fiktív szereplőkre támaszkodik: valódiák életpályáját formálja át. A könnyebb eligazodás kedvéért a kötet végén közli a valódi életrajzokat is.

Nem tartozik a legkönnyebb olvasmányok közé az Összeesküvés Amerika ellen, mégis érdemes megadni az esélyt, annál is inkább, mert rengeteg aktuális üzenete van.

A hétfő, hétkezdő jellegéből adódóan önmagában is elég rossz - bizonyára azokban az országokban, ahol a vasárnap nyitja a naptári hetet, mások a megfigyelések. Ha a hétfőhöz ilyen komor, borús, se hideg, se meleg idő párosul, a helyzet még rosszabb. Adjuk ehhez hozzá, hogy alig volt tennivalóm egész nap, ami nem csak unalmat generál, hanem súlyos fáradtságot is. Mindezek pompás összhatásaként kora estére az “Gyerünk az ágyba és falnak fordulni!” lelkiállapotba kerültem, embernek közelébe sem akartam menni. Gyengébb napjaimon valószínűleg csakugyan a sarokba bújást választottam volna. Ma nem.

Ehelyett több érzéket is stimuláló gyakorlatsorba kezdtem. Első kör a bevásárlás volt, majd borotválkozás és hajmosás után a vételezett termékek elfogyasztásába kezdtem. A gyomromba csípős debrecenit juttattam mustárral, így az adrenalinszintem kellőképp megemelkedett, már nem akartam a sarokba bújni. Ezt audiovizuális kezelés követte. Úgy tapasztaltam a korábbiakban, hogy rossz hangulatot a leghatásosabban a power metal űzi el, így beraktam a lejátszóba a Blind Guardian életművet. Majd az egész megkoronázásaként kinyitottam egy üveg egri Cabernet Sauvignont.

Itt tartok most, jelentem, a terápia már egy pohár bor elfogyasztása és négy-öt szám meghallgatása után is látványos sikereket hozott. Mivel pillanatnyilag debrecenire, mustárra és borra is beváltható élelmiszerjegyekkel és zenével is jól el vagyok látva, azt hiszem, kihúzom télig.

Hajlamos vagyok gyanakodni, ha egy könyvet vagy filmet sokan felettébb lelkesen dicsérnek. Sőt, arra is hajlamos vagyok, hogy az agyondicsért műveket jó ideig kerüljem. Azért hosszú távon általában a kíváncsiságom szokott győzni, így azért végülis elolvastam A Da Vinci-kódot, megnéztem a Gettómilliomost, és még sorolhatnám a példákat. Persze Kleinheincz Csilla második regénye nem sokban hasonlít az előzőekhez. Sőt, igazából nem sok mindenhez hasonlít, amit eddig olvastam - persze ehhez az is hozzájárulhat, hogy fantasyban meglehetősen alulművelt vagyok.

Ahogy a Város két fül közöttben, itt is két világot ismerünk meg, napjaink valóságát és a népmesék világát, amelyet szerző a saját képére formált, így jól ismertnek nem nevezném. Az átjárás ebben a regényben is kevesek kiváltsága, egyszerű ember nemigen juthat túl a Héterdő kapuján. Ez persze mindjárt fel is veti azt a problémát, hogy főhősünk apja, István hogyan is jutott be az erdőbe, mielőtt ismeretséget kötött a tündérlányokkal. De azt is láttuk, hogy ha a “bentiek” úgy akarják, be tudnak juttatni valakit az erdők világába. A Héterdő egy átmeneti hely azoknak, akik valamilyen oknál fogva kiszorultak Tündérországból, de nem illenek a valóságba. Nincsenek sokan. A főszereplő Emesén és apján kívül csak öt szereplőt ismerünk meg alaposabban, közülük kettő a történet nagy részét állatformában tölti, utalnak még két szintén magányos sárkányra. Egyedül él Rabonbán és az Özvegy is, Hajnal és Éjfél szintén, egymással pedig meglehetősen rossz a viszonyuk. Még csak állatok sem színesítik a fémerdők világát, az Özvegy különös segítői pedig nem emberek.

A segítők kapcsolnak össze leginkább az ismert népmesei világgal. A fémlényt Vasgyúrónak hívják, Rabonbán pedig egy kanca fiát hagyta cserben, ezért szállt rá az átok. Nem nehéz kitalálni, hogy itt Fehérlófia meséjének újraértelmezéséről van szó, a Fanyűvő, Hegyhengergető és Vasgyúró nevek itt nem az emberfölötti erőt, hanem fizikai megjelenésüket jelzik. Fehérlófia az ismert történetben kicsit egyszerűbb módon állt bosszút árulóin, de hát ki tudja, lehet, hogy az ő története sem ért még véget. Izgalmas ötlet, hogy a meg nem tartott ígéretek fizikai szenvedést okoznak a tündérvilág lakóinak, viszont gyakorlatilag ez az egyetlen szabály, ami korlátozza őket. Már persze ha nincsenek megátkozva.

A varázslás leírása igen ötletes, leginkább az, hogy kötött, ki, mikor, ki ellen vagy kinek a javára alkalmazhatja azt. Persze épp ezen kötöttség miatt az olvasó hamarabb rájöhet, hogyan menekülhet meg Emese és apja az Özvegytől, de hát a logikus felépítésnek is megvan a hátránya. Említettem már a kevés szereplőt. Igazából ez az egy, ami zavart a regényben. A Rengeteg kihalt, hiába uralják nagyhatalmú lények, nincsenek alattvalóik. A tóban egyetlen hattyú van, az sem igazi, ahogy a madárfauna másik tagja sem. A kihaltság hozzájárul a komor hangulat felépítéséhez, de ezt itt talán túlzásba vitte az író.

Az ígéretek hálója okozza azt is, hogy a könyvnek egy lezáratlan ígérettel kell végetérnie. Megmondom őszintén, sosem voltam a folytatások nagy barátja, de az is nyilvánvaló, hogy a regény sok kérdést nyitva hagyott. Nem csak Rabonbán átkának kérdését, hanem a Héterdő új hatalmi rendjének alakulását, és Hajnal meg Éjfél birodalmáról sem tudtunk meg semmit. Talán még megtudunk valamit arról is, mi van az Üveghegyen túl. És ne feledkezzünk meg kedvenc karakteremről,  Firtos/Tartódról sem, akinek tudathasadása ugyan gyógyulófélben van, de azért még nem oldódott meg a problémája. Arra pedig külön kíváncsi vagyok, hogy két kamaszlány főszereplő után hogyan mozgat Csilla egy fiatal felnőtt hőst.

Sokmindent elmond a kötetről, hogy ezt is három nap alatt végigolvastam (csütörtöktől szombatig), így a minőségével semmiképpen sincs baj. A meséket különben is kedvelem, szívesen olvasnék olyan népmesei alapú modern írást is, ami nem támaszkodik a mi világunkra. De ez így is működőképes, mindenesetre 12 éven aluli gyerek kezébe nem adnám: nekik érjenek még jó véget a tündérmesék.

Tegnap ismét koncerten voltam. Lassan rutinos Sonata Arctica-rajongónak mondhatom magam, hiszen harmadszor láttam őket élőben, elsőként még a Stratovarius vendégeként. Az előzenekaroktól eddig csak néhány számot hallottam, ráadásul azokra sem emlékeztem rendesen, így a finn Winterborn meglepetésemre nem pogány metált, hanem gitárcentrikus powerzenét nyomott. És azokra a gitárdallamokra oda is kellett figyelni! A srácok nem akartak főzenekart csinálni magukból, így hat szám után illedelmesen elvonultak.

A Delain holland énekesnős banda, inkább a fogós dallamok, mint a keménység jellemző rájuk. A stúdiófelvételeken nem igazán érződik, élőben mindenesetre megfigyeltem némi Nightwish-párhuzamot, pedig Charlotte Wessels hangja sem Tarja Turunenére, sem Anette Olssonéra nem nagyon hasonlít. Nem ritka eset, hogy koncerten keményebben szólalnak meg a nóták, mint az albumon, itt is ez történt, jó bulizós zene kerekedett a Delain-számokból. Ezúttal jól választott előzenekarokat a Sonata menedzsmentje.

Sonata Arcticáék fél 10 körül kerültek színpadra, ahol az új lemez intrójával, majd a Flag in the Grounddal kezdtek. Ezt követően Tony Kakko énekes rögvest elnézést is kért, mert igazából nem is lett volna szabad énekelnie, torka ugyanis “fucked up”. Ehhez képest elég jó produkciót nyújtott, igaz, a szokásosnál is többet énekeltette a publikumot. A Days of Grays lemezen kívül az Ecliptica nevű első album állt a koncert középpontjában - nem véletlenül emlegetik az újat egyfajta visszatérésnek a banda gyökereihez.

A Days of Graysról még a Last Amazing Grays,  a Juliet (amelyet tényleg a Rómeó és Júlia ihletett) és az As If The World Wasn’t Ending nótákat játszották, az Eclipticáról felcsendült az 8th Commandment és a Replica, de ami a legkedvezőbb visszhangra talált a hallgatóság körében, az egyértelműen a FullMoon volt.

A Silence lemezt a Last Drop Falls képviselte, melyet a Delain énekesnője adott elő, az Uniáról az In Black and White-ot hallhattuk. A három számos ráadást a Don’t Say A Word zárta, amire még egyszer jól kitombolhatták és kiénekelhették magukat a rajongók. Amit nem írtam, az most nem jut eszembe, mindenesetre ezek voltak a koncert emlékezetesebb pillanatai.

A banda egészének köszönet a koncertért, Tonynak pedig jobbulást!

Könyvtárazásaim során csak ritkán tudom előre, pontosan melyik könyveket szeretném kikölcsönözni - nem utolsósorban azért, mert már sokszor volt, hogy a kiszemeltek nem voltak benn, meg annak is megvan a maga varázsa, ha a polcsorok között bolyongva bukkanok rá reménybeli kincsekre. Legutóbb a Szabó Ervin központi könyvtárában is a véletlen dominált, de azért többségében jó dolgokra bukkantam rá.

Lássuk őket az elolvasás / kézbevétel sorrendjében!

1. Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

Kellemes könyv, bár valóban nem tagadhatja le Douglas Adams hatását. Véleményem szerint a Tauk ősfa és Processor tábornok háborúját aránytalanul hosszan tárgyalja a regény, de kikapcsolódásnak teljesen jó. Filozófiát mindenesetre nem ebben a könyvben kell keresnünk.

2. Ray Bradbury: A villamos testet énekelem

Egészen 2009 második feléig tartott, míg rájöttem, hogy Ray Bradbury nem sciencefiction-író. Ugyan vannak művei, melyekben a scifi eszköztárát alkalmazza, de ott sincs különösebb jelentősége a tudományos-technológiai háttérnek. Bradburynek bizony a “magas” szépirodalom számára fenntartott polcokon lenne a helye, annál is inkább, mert kiválóan ír. Ezt ebben a kötetében is kiválóan bizonyítja. Azért a Marsbéli krónikák történetét kiegészítő írás mégis különösen kedves számomra.

3. Robert Merle: Madrapur

Erről a könyvről már korábban részletesen beszámoltam, írásomat lásd itt.

4. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok

Mások ízléséből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. SFInsider rajong M. John Harrison Fény című regényéért, Eloy ki nem állhatja, ellenben rajong a Dunyach-könyvért. Mivel a Fény számomra is súlyos csalódás volt, feltételeztem, hogy a Halott csillagok nekem is tetszeni fog. Az 52. oldalon feladtam.

5. Tokaji Zsolt: Turulfi

Erre a regényre és az alapját képező Juhász Viktor-novellára az Írószövetség SF Szakosztályának weboldala hívta fel a figyelmemet. Mindkét írást szórakoztatónak találtam, a regény esetében ugyan sajnálatosan korán rá lehet jönni, ki a főgonosz, de hát Supermannek is többnyire világos, hogy Lex Luthor környékén kell a gonoszakat keresnie. Érdekes kísérlet a magyar szuperhőstörténet, és azzal a jókora adag iróniával és nyelvi humorral, amit a szerző hozzáad, teljesen működőképes is.

Míg a múlt hónapban nagyon egyenletes volt a novellák mezőnye, a novemberi számban könnyebb volt a legjobbat és a legrosszabbat kiválasztanom. Lovas Lajos novellája ugyan egyik kategóriába sem került be, de egy dicséretet megérdemel, mert nagyságrendekkel jobb, mint legutóbb megjelent írása.

Mintha tudatosan a magazin első felére helyezték volna a gyengébb írásokat, a végére az erősebbeket. Clark Ashton Smith és Martin Amis írása sem győzött meg, A citromdíjat mindenesetre előbbi novellája, a Főnix kapja meg. Nagyon érződik rajta az, hogy az ‘50-es években készült, ez a “bedobunk egy atombombát a Napba és az mindent megold” akkor lehet, hogy még meggyőzően hangzott, de ma már elég halovány ötlet. Eljárt felette az idő. A szerelmi szál meg borzasztóan sablonos.

A legjobb novella címéért is két jelölt versengett, Paolo Aresitől Az éjszaka útvesztője és Gareth D. Jones-tól a Maréknyi jó ember. Az előbbi egy klasszikus megoldás volt, az utóbbi alternatív történelmet épített fel, minimálisnak tűnő módosításokkal. Jones műve mellett az szólt, hogy ötletei szellemesebbek voltak Aresiéinél, bár nem mindegyik lehetőséget használta ki, ami az említett halálesetekből eredhetett volna.