Hogy mit lehet egy 1 800 fős faluban szeretni? Hát éppen azt. Hogy mindenhová legfeljebb negyedóra sétával odaérek, közben pedig nagyságrendekkel kevesebb füstöt szívok be, mint egy városban. Mindenki mindenkit ismer, vagy legalábbis úgy tesz, de tényleg ismered a postást, a polgármestert, az orvost vagy a jegyzőt, és mindenki tisztában van vele, hová tartozol.

Szeretem a templom előtti szobrokat, a Szentháromságot és a szenteket. Egy másik kor alkotásai, bizony némelyiket már állvánnyal kell megerősíteni, de azért tartják magukat. A templomot is szeretem rézborítású tornyával. Egyszer voltam már fenn, gyönyörű a kilátás. Az orgona ugyan szörnyen hangzik, de hát ne legyünk maximalisták.

A parkot is kedvelem, igaz, kicsit túlzsúfolták - kopjafákkal, székelykapuval, Trianon-emlékművel, de még mindig megvannak a vadgesztenyék, a virágok és a játszótér, meg a szinte az egész Erzsébet utcán végighúzódó füves rész. Az utca végén a temetődomb is tele van gesztenyékkel, de nem szabad megfeledkeznünk a temető mögötti részről sem, ami télen kiváló szánkózásra, nyáron meg az íjászok és a kutyások szállják meg.

Május 1-jének igazából egyetlen programpontja érdekel, a futóverseny, de az nagyon. Sajnos az igazán megszólított korosztály - tizen- és huszonévesek - csak kevesen szoktak eljönni, de az ő bajuk. Van jónéhány kocsma is, de Csátalján eddig ha ötször voltam kocsmában - az nem az én világom.

Az én világom a határban van, abban a 3,6 km kerülető alakzatban. ahol futni szoktam, többnyire bátyámmal: van mellette szántóföld és erdő is - nyulat és őzet is gyakran látunk -, még homokbuckák is akadnak.

A másik világom a szülői ház, most már csak két óriási fenyővel és egy mára már szép nagy diófával, két kutyával, várhatóan hamarosan kismacskával is. Van virágoskert, zöldségeskert, meggyfa, szamóca, mutatóba némi szőlő és őszibarack is.

Nemsokára az egész falu gyönyörű lesz, ahogy fehérbe borulnak a meggyfák a házak előtt.

Szórakozásra nem sok lehetőség van. A boltokban szinte semmi választék. De otthon vagyok ott.

Egy újabb scifi-sztorin alapuló albumot ajánlok kedves olvasóim figyelmébe. A kanadai Rush-tól sose volt idegen a fantasztikum világa, én a fenti lemezzel kezdtem meg a velük való ismerkedést - jó húsz évvel a lemez megjelenése után.

Hogy a dolog ne legyen túl egyszerű, a lemezen található egy 20 perc 37 másodperces dal, na az A 2112. Nem mintha a többi szám nem lenne jó, de azok nem scifi témájúak.

Maga a 2112 - minő meglepetés! - 2112-ben játszódik, egy fejlett, de azért nem túl barátságos világban, ahol mindent Syrinx papjai uralnak. Ami igazán kellemetlenné teszi a világot, hogy a művészet minden formája be van tiltva, így természetesen a zene is.

Viszont a történet hőse egy vízesés mögött talál egy gitárt, és szép lassan rá is jön, hogyan és mire lehet használni. Ez hallgatva persze még sokkal jobb, ahogy eleinte csak úgy-ahogy pengeti a jószágot, aztán lassan átmegy szólózásba.

Jóhiszeműen meg is mutatja szerzeményét Syrinx papjainak, akik viszont nem túl lelkesek, sőt, összetörik a gitárját. Meg szegény barátunk lelkét is, aki rövid bújkálás után öngyilkols lesz. De a rendszer sem sokal éli túl, mert hamarosan visszatérnek a Földre az Öregek ( “elder ones” ) és helyreteszik a diktatúrát.

Na jó, a sztori nem egy világszám, de Geddy Lee hangja és Alex Lifeson gitárjátéka mindenképpen megéri a meghallgatást.

Meg hát van a lemezen még egy-két szám, a legjobb talán a Something for Nothing de a Passage to Bangkok is alapmű.

Arany elég egyszerűen megválaszolta a kérdést, amikor népi sarjadéknak nevezte magát, majd ezt kifejtette. Nos, én kicsit bajban vagyok, amikor önmeghatározást próbálok gyártani. Most éppen a nemzet(iség)i hovátartozásomról írnék pár sort.

Sváb vagyok-e?

Ha svábnak a történelmi Svábföldről elszármazottak utódait tekintjük, határozott nem a válasz. Bácskába nem onnan telepítettek. Ha a köznyelvi változatot vesszük figyelembe, akkor nyilván az vagyok, hiszen valamennyi ősöm magyarországi német. Csak kérdés, hogy minek érzem magamat. Kamaszkoromig meg sem fordult a fejemben, hogy én más is lehetek, mint magyar, az iskolában angolt szerettem volna tanulni - csak azt nem lehetett, így maradt a német. Jó-jó, a nagyszüleim németül beszéltek hozzám, én megértettem, és magyarul feleltem. Úgyhogy működött a dolog.

Gimnazista koromban bátyám német témát kezdett el kutatni, Apu a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke lett, de az én németségem leragadt annál, hogy németül olvastam szórakoztató irodalmat.

Aztán jött a 2001-es népszámlálás, és megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok és mi az anyanyelvem. Az utóbbi egyszerű volt: magyar. Az előbbinél kifaggattam a kérdezőbiztost a lehetőségekről, így lettem magyar és német.

Most egy olyan helyen dolgozom, ahol gyakorlatilag mindenki “sváb”, és nekik ez teljesen természetes. Én meg itt vagyok félúton, hogy magyarnak sváb vagyok, svábnak meg magyar. Tonio Kröger nemzetiségi verzióban…

Volt már, aki azt mondta, majd kialakul bennem a német öntudat, de nem tudom, kell-e az nekem egyáltalán. Ha azzal kevésbé érezném magam magyarnak, akkor biztosan nem kellene.

Mármint a Gépnarancs az igazinál. Ugyanis frissen alakuló filmgyűjteményemnek ezt a darabját néztem meg tegnap, talán egy kicsit Chelloveck kolléga születésnapjára is gondolva.

Eredetileg az volt a tervem, hogy leírom határozott véleményem a filmről. Sajnos időközben kiderült, hogy nincs olyan. Az első képsorok valósággal sokkoltak - persze valószínűleg Kubricknak pontosan ez volt velük a célja. Aztán ahogy kezdett kialakulni a történet, úgy egyre szimpatikusabb lett - na nem Alex, hanem a film.

Igazából tetszeni a pszichiátriánál kezdett, pláne hogy erről nekem is van némi tapasztalatom. Szerencsére nem a behaviorista verzióról. Szegény Kicsi Alexből bizony szép pavlovi kutyát csináltak, majd elegánsan megszabadultak tőle.

Igazából az zavar a filmben, hogy nem találtam benne rokonszenves szereplőt. Jó, tudom, ennek nem kéne zavarnia, de én ilyen egyszerű lélek vagyok, szeretem szeretni a főszereplőket, vagy ha az nem megy, legalább egy-két mellékszereplőt. Itt a karakterek és a környezet is maga volt az alvilág.

A film nyelve nagyon kellemes csalódás volt: remekül lehetett érteni, öt perc után le is lőttem a feliratot. Biztosan hitelesebb adaptáció lett volna, ha több orosz szó kerül a szövegbe, de mivel nem tudok oroszul, azért ezt nem nagyon bántam.

A könyvet úgy 40 oldal után feladtam kb. 2 éve, de lehet, hogy hamarosan kap még egy esélyt, akkor egyetemi órák és meló között nem volt elég friss az agyam a szöveghez.

Na most kéne pontozni, de erre most nem vállalkozom, majd talán később, ha fejben helyreraktam a filmet. Kubrickot sosem volt könnyű megemészteni, most is kell még rá néhány nap. Azért annyit el kell mondanom, hogy a mérleg nyelve már most is a “tetszett” felé billen.

Tegnap egy meglehetősen béna filmet néztem meg a klónozás témakörében, de annyi előnye mindenesetre volt, hogy eszembe juttatott egy lényegesen jobb, bár kevésbé ismert másik, hasonló témájú alkotást.

Rossz példa: Godsend - A teremtés klinikája

A film iskolapéldája annak, hogyan kell elsővonalbeli színészekkel - Greg Kinnear, Rebecca Romijn és Robert De Niro - silány B-filmet csinálni. Tulajdonképpen csak egy gyenge sztori kellett hozzá. A titkos klónozási projekt még rendben, de hogy az örökítőanyagba belepakolnak még egy gyerekre valót, az már igencsak meredek. Teljesen logikátlan, hogy mindek titkolóznak, hiszen attól még, hogy született egy az előzőhöz igen hasonló gyermekük, nem fogják lecsukni őket. A gyenge sztori mellett a film még unalmas is, az a negyedóránkénti egy ijesztgetés csak arra jó, hogy felébressze a szunyókáló nézőt. És sajnos rengeteg ziccert kihagy, ami a témából adódna.

Jó példa: Blueprint

Őszintén szólva azt sem tudom, hogy a magyar mozikban játszották-e, német filmekből szinte csak a tinivígjátékokat hozzák be a magyar piacra - sajnos. Ezt a ZDF-en láttam néhány éve. A kettős főszerepben Franka Potentét láthatjuk, akit többek közt A lé meg a Lola főszerepéből ismerhetünk. Iris zongoraművésznő, akiről kiderül, hogy szklerózis multiplexben szenved. Hihetetlen tehetségét, viszont át akarja adni a jövő nemzedékeknek, így egy barátjával klónoztatja magát, majd világra hozza saját klónját, Sirit. Apa persze nem tartozik hozzá, Iris nem az a fajta nő, aki lekötné magát. Egész jól mennek a dolgok, amíg Siri 13 évesen rá nem jön, hogy ő klón. A film egyik legmegrázóbb jelenete, amikor a fiatal lány zongorakoncertjére a ruhájára sárga csillagot varr “klón” felirattal. Siri elmegy Kanadába, ahol remeteként él - amíg lehet. Azért a teljes sztorit nem mesélem el, pláne, hogy ebben a filmben a scifi-szál inkább csak alap egy lélektani drámához. Franka Potente szenzációsat játszik benne. A Blueprint regény alapján készült, de azt sajnos még én sem olvastam.

Tessék választani!

Megnéztem a Spielberg féle Világok háborúját, és nem csalódtam. Kicsit aggódtam, hogy érzelgős szuperapukát gyártanak Tom Cruise-ból, szerencsére nem így lett, és ezúttal a magánéleti pluszt hitelesen sikerült becsempészni egy scifibe. Nehéz is lenne a Wells-féle sztorit eredeti változatában filmre vinni, hiszen a hős többnyire magányos emberként éli meg a világvégét, márpedig gondolatokat filmre vinni embertpróbáló feladat.

Hogy miért lett a 20. század eleji Angliából 21. század eleji Amerika, azt részben értem. Bizonyára van olyan néző, akit csak azzal lehet sokkolni, ha a szomszédban van a szerencsétlenség. Sokkolásban nincs hiány, meglehetősen félelmetesre sikerült  a mozi. Azt viszont nem értem, hogy a marslakókból miért kellett szöcske-Alien keveréket csinálni, szerintem a csupaagy-csupacsáp anatómiát jobb lett volna meghagyni.

Érdekes gondolat, hogy a járműveiket évmilliókkal előbb helyezték el a Földön, de sajnos nem magyarázták meg, hogy miért vártak ennyi ideig az invázióval. Persze annak is megvan a varázsa, hogy nem terhelték túl a filmet magyarázatokkal, hiszen a Világok háborújának sosem a technológiai és tudományos háttér adta a varázsát.

Összegészében nagyon tetszett a film, üresjárat is kevés volt benne, és  a Spielbergnél nem ritka érzelgősség szerencsére elmaradt.

Mint falusi gyereknek, életem első két évtizedében Baja volt A Város. Annak ellenére, hogy jó, ha 50 ezer lakosa van, és budapesti nézőpontból a világ végén van. De Csátaljáról nézve nagy volt és csak húsz perc autóval, 35 busszal. Nem is volt kérdés, hogy itt fogok gimnáziumba járni, tulajdonképpen az sem, hogy melyikbe.

Bajában megvan egy kisváros minden előnye és hátránya. Nem, nem köszön egymásnak mindenki, ahhoz azért elég nagy, de azért nehezen tudsz félórát úgy sétálni, hogy ne akadj össze ismerőssel. A lehetőségek távolról sem korlátlanok: mozi nincs, színházterem van, de társulatot már importálni kell, eddig a plázák is elkerülték a várost - azért ezt annyira nem bánom.

Viszont folyó van mindjárt kettő is: a nyugati végeken a Duna, a dunántúli részen, egy holtágnál kiváló kiránduló- és szalonnasütő-helyekkel, meg a Kamarás-Duna, amit bajai ember sosem hív így, csak Sugovicának. Ez utóbbi ráadásul a város kellős közepén van, olyannyira, hogy a Szentháromság teret (ez a főtér) csak három oldalról övezik épületek, a negyediken a Sugovica van.

Hála a Sugovicának, van egy szigetünk is, a Petőfi-sziget, amely ideális friss levegő szívásához és sportoláshoz is. Gimnáziumban sokszor futottunk “kisszigetet”, az például 1650 m a betonúton, de van “nagysziget” is, amely kb. 5 km. A Szigeten van két sportpálya, néhány teniszpálya és csónakház, no meg egy rakás üdülő.

Baja belvárosát sokan ismerik azok közül is, akik sosem jártak ott: az Aranysárkány és a Pacsirta külső felvételeinek jelentős részét itt készítették. Azóta persze belerondítottak a városképbe néhány modern üzletházzal, meg a várost átszelő 51-es főút sem dobott sokat az összképen, de a főtér és környéke nekem még mindig tetszik. A polgármesteri hivatal például annak idején Grassalkovich-kastély volt.

Feltétlenül megnézendő a Sugovica és a Duna sarkánál a Türr István-emlékmű, a Jelky András szobrotmeg igazából nem is lehet elkerülni. A városi könyvtár a régi zsinagógában van, amit nagyon szépen épen hagytak.

Na meg persze Baján főzik a világ legjobb halászlevét, még ha a szegediek ezt nem is ismerik el. Július közepén szinte minden bajai kötődésű ember felbukkan a Halászléfőző Népünnepélyen, ami a közhiedelemmel ellentétben nem verseny. Nehéz is lenne 2000 bogrács tartalmát összevetni…

Hogy miért is szeretem Baját? Mert odatartozom, és egész kamaszkorom ott töltöttem el. És mert könnyen hagyja magát szeretni.

Azt mondják, jobb későn, mint soha, én mindenesetre a legutóbbi hétvégén olvastam végig A keringést. Mivel László Zolitól - további szégyen - csak novellákat olvastam eddig, nehéz lenne összevetnem a korábbi regényekkel, így maradjunk a benyomásoknál.

Kiváló ötletek vannak benne, kitelne belőlük egy kétszer ekkora könyv is. Kicsit a Napviharra emlékeztetett abban, hogy rengeteg nagyon érdekes, de a sztori szempontjából teljesen lényegtelen információt kapunk a regényben.

Viszont az időutazásnak ez a sajátos megvalósítása igen ötletes, ugyanakkor, hogy szerencsétlen firniek egymillió év alatt sem hoztak össze egy nyamvadt chronotert, az azért érdekes. Ahhoz azonban, hogy emberekből rovarraj legyen, azt hiszem, még 5 millió év is kevés lenne, ezt lehet, hogy még kicsit lehetett volna magyarázni.

Jók az áthallások, Baran cimboránk “látomása” tiszta 2001 : Űrodüsszeia, de a New America léghajós reklámját kár volt megmagyarázni: aki nem ismer rá, vessen magára. Nem ártott volna még kicsit megmagyarázni, hogy az egyes idősíkok közötti távközlés hogyan működik, mert a rádióhullámok már csak nem mennek át a szingularitáson. A végén a társaságok kicsit túl könnyen omlottak össze - azért az óriáscégeket nem ilyen egyszerű a földbe döngölni - legalábbis a mi világunkban.

Meg hát azt nem értem, hogy miért “keringés” a címe, mert ha jól vettem észre - azért ebben bizonytalan vagyok - még a chronoter vonatja is sugárirányban közlekedik.

Most, hogy leírtam a kifogásaimat, azt is leírom, hogy tetszett a könyv, és a Richter-skálán a 8 pontot maradéktalanul megszolgálta.

Múlt héten a műholdvevőnk beltéri egysége az örök vadászmezőkre távozott, így helyét egy digitális játékszer foglalta el, mindenféle kis meglepetésekkel, például azzal, hogy bejön rajta a Premiere, ami a német nyelvű előfizetős csatornák nonpluszultrája.

A Premiere egyik csatornáján bukkantam rá tegnap az Eragon című filmre. Már korábban is hallottam róla, például arról, hogy a magyarországi forgatás során sikeresen összekormoztak egy barlangot, és alig tudták kipucolni. A jó fantasykat szeretem - például Sólyomasszony - , így ennek is adtam egy esélyt. Nem bántam meg.

Persze nem a sztori miatt, mert az egy az egyben Csillagok háborúja, csak fantasy környezetbe áthelyezve, sötét nagyúrral, császárral, zöldfülű tanonccal, a vége felé hősi halált haló mesterrel és vonzó hercegnővel, csak egy vuki hiányzott. De a látványvilága az gyönyörű. Nem annyira a kormos barlang, hanem inkább a külső hegyes-völgyes felvételek, és Zaphira, a sárkány is határozottan sárkányosan nézett ki. Apropó, Zaphira! Kedves Zaphira nevű olvasóm, innen származik a neved?

Nem kell benne mély mondanivalót keresni, ez is csak a szokványos “a jófiú legyőzi a rosszakat” mese, de kimondottan szórakoztató. Persze A gyűrűk ura is hatott rá, a Helm-szurdokot is viszontlátjuk kicsit módosítva, de vannak filmek, amelyeket nem az eredetiségük miatt szeretünk. Számomra ez is egy ilyen film.

Lassan vége a nagyböjtnek, lehet készíteni a sonkát, tojást és a céklát Szinte érzem, milyen sonkaszag van odahaza a konyhában, és a hagymalében festett tojásokat is érdemes megemlítenem. De ma még böjt és hústilalom van. Előbbit nem áll szándékomban betartani, utóbbiról talán ezúttal nem feledkezem meg. Persze a reggeli fánkom könnyen lehet, hogy zsírban sült, de ne legyünk kicsinyesek.

Sokan nem tudják, hogy a böjt meg a hústilalom nem ugyanaz. A hústilalom elég egyszerű: nem szabad húst enni, kivétel a hal meg a csiga. Az utóbbit inkább kihagyom… A böjt lényege, hogy a böjti napon összesen háromszor étkezik az ember, szóval nassolás kilőve, és a három étkezés során csak egyszer szabad jóllakni. Böjtöltem már egy párszor, ki lehet bírni. Egyébként a menzákon étkezőknek felmentést ad a hústilalom alól a katolikus egyház.

Megjegyzem, egy böjttel eltöltött nap után sokkal tisztább az ember feje, így minden vallásos szándék nélkül sem rossz egy-egy napot böjtölni - bár nem tudom, mi erről Schobert Norbi és Béres Alexandra véleménye. Régen az egész nagyböjt, azaz mind a negyven nap böjtnek számított - az azért elég húzós lehetett. Egy pap ismerősöm mesélte, hogy édesapja egész nagyböjtben minimális mennyiségű kenyérrel és vízzel táplálkozott, napközben meg a mezőn dolgozott.

Még egy infó: a böjtöt és a hústilalmat párezer éve valószínűleg szigorúan egészségügyi okokból vezették be.

Mivel ezután már nemigen lesz alkalmam erre, ezúton kívánok boldog húsvétot olvasóimnak, remélem, csináltatok nyuszifészket, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak pedig sok piros tojást!