Nemrég az SFBlogs egyik oldalán és a Galaktikában is szó esett róla, hogy mennyire aktuális téma manapság az arab terrorizmus. Én úgy véltem, inkább közhelyes. Persze vannak írók, akik túl tudnak lépni a közhelyes megközelítésen, új nézőpontból közelítve a témához. John Updike-ot napjaink egyik legjobb írójának tartom, ezúttal sem okozott csalódást.

Ahmad egyiptomi apa, ír származású anya gyermeke. Még egész kicsi volt, amikor apja elhagyta a családot, anyja pedig nem tudta betölteni azt az űrt, amit hátrahagyott. Ahmad városuk egyik iszlám közösségében és Rashid imám tanításában találta meg életcélját: Allah minél tökéletesebb szolgálatát.

Lehetne szabványos sztori is. De nem az. Mert ahogy Ahmad látja, mennyire kiüresedett, hitetlen társadalomban él, mi vele együtt látjuk, hogy tényleg így van. Ebben a világban a legtehetségesebb templomi énekeslányból is kurva lehet, ahogy kitöltheti egy ember mindennapjait a tévé előtti nassolás is. Jack Lévy, Ahmad iskolájának nevelési tanácsadója éppannyira kiábrándult az amerikai társadalomból, mint Ahmad, de neki nincs hite, amely kiutat mutatna ebből a világból.

Ahmadnak viszont ott van Rashid sejk, aki szép lassan elmagyarázza neki, hogy ez itt a Sejtán világa, és aki résztvesz ennek elpusztításában, a hetedik mennyországba kerül, akárcsak Mohammed Atta és társai. Ahmad nem buta, igazából nem is könnyen befolyásolható. Viszont fanatikus. Így kerül bele egy borzalmas merénylet előkészületeibe, amelynek végrehajtása az ő feladata lesz.

A legsokkolóbb a könyvben az, hogy miközben az olvasó irtózik attól, amire Ahmad készül, mégis bizonyos fokig azonosul vele. Updike lassan ötven éve szakított az amerikai álommal. De ilyen távol talán még sosem került tőle.

 - Kill Mary! That’s all you have to do.
- Kill Mary?
- Yes. She’s a risk. And get the priest as well.

Ma az általam ismert albumok egyik legjobbikáról fogok írni. Az Operation:Mindcrime a Queensrÿche harmadik teljes stúdiólemeze, amellyel olyan magasra álíították a mércét, hogy nekik sem sikerült még egyszer elérni azt. Ezen a lemezen minden a helyén van: kiváló számok, remek kompozíció, izgalmas és tanulságos történet. Nem véletlen, hogy több formában is kiadták az anyagot később, például koncertverzióban Operation:Livecrime címmel, vagy videón Video Mindcrime-ként. És persze az sem meglepő. hogy amikor hosszú tévút után az együttes visszakanyarodott a régi útra, ennek a lemeznek a folytatását készítette el.

Zeneileg a Mindcrime klasszikus heavy metal, némi progresszív beütéssel. Kiváló a gitárjáték - akkor még Chris DeGarmo volt az “első hegedűs”, no és Geoff Tate torka is egyedi dolgokra képes. Nehéz egy rendkívül jó lemezről egyes számokat kiemelni, de talán még a többinél is jobb az I Don’t Believe in Love és a záró Eyes of a Stranger. Persze van, aki a The Missionre és a Suite Sister Mary-re esküszik.

A történet amolyan pszichothriller-féle. Hősünk, Nikki az elején a pszichiátrián fekszik, és újra meg újra felidézi a vele történt eseményeket. Kezdetben egyszerű utcagyerek volt, de aztán Dr. X. pártfogásába vette, és új értelmet adott életének: a “forradalomért” dolgozhatott, ami véget vet ennek a hazug világnak, társai is lettek, elsősorban Mary, akit William atya szedett fel az utcáról, némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe. Dr. X. mindannyiukat kezében tartja drogok segítségével. Nikkinek szépen átmossák az agyát, és merénylő lesz belőle. Amint Dr. X. a “Mindcrime” szót a fülébe súgja - akár telefonon - Nikki már egy öntudatlan gyilkológép.

Aztán egyszer Dr. X. Mary meggyilkolásával bízza meg Nikkit.  Aztán sötétség, és amikor Nikki legközelebb meglátogatja Maryt, már csak a holttestét találja meg - és nem tudja, hogy ő ölte-e meg. Persze közben a rendőrség is befut, és Nikkit letartóztatják, majd becsukják az elmebeteg bűnözők közé, ahol minden éjjel újraéli az egész történetet.

2006 óta ismerjük a folytatást is, és a Mindcrime at the Moore  DVD-n megtudhatunk további részleteket Mary haláláról is. Mégis inkább azt javaslom, hogy nézzétek meg a háromórás koncertet július 1-jén a PeCsában. Én ott leszek.

A német nép körülbelül annyira híres humoráról, mint a vendégszeretetéről, vagy a magyar nép az optimizmusáról. Ennek ellenére próbálkoznak, a karneváli ökörködésektől a tévéshow-kig, még attól sem riadnak vissza, hogy németesítsenek török humoristákat. Évről évre rendeznek stand-up comedy versenyeket is, de jaj annak, aki odakapcsol, mert fél perc alatt teljesen lefárasztják a versenyzők. Szóval alapjában véve nincs még egy olyan humortalan nemzet, mint a német.

Ettől függetlenül tegnap jót mulattam egy német színdarabon. Echt német az írónője, Ingrid Lausund, igaz, az előadók magyar egyetemisták voltak, lehet, hogy német színészekkel nehezebben ment volna. A Hysterikon egy szupermarketben játszódik, ahol van mindentudó eladó, a Nagy Őről ábrándozó fiatal fekete lány, gyilkosságra készülő férfi, paranoid nő, még testét árubabocsátó pultosnő is. És persze ezek mindenféle interakcióba kezdenek egymással. Mire az ember elmerülne a darabban, rögtön felbukkan az eladó, aki brechti módszerrel kizökkent bennünket a darabból. A szituációk a végtelenségig sarkítottak, ahogy egy szatírához illik is. A poénok viszont nagyon ütnek.

Na most akkor mégis van német humor, vagy mi?  Van válasz a rejtélyre: a darab feléig azon gondolkoztam, mire emlékeztet ez engem. Akkor rájöttem,hogy Az élet értelmére a Monty Pythontól. Szóval van német humor, csak angol receptúra alapján kell készíteni.

Amit az írás és jómagam kapcsolatáról feltétlenül el kell mondani, hogy az írásom ronda. Nagyon, és mindig is az volt. Viszont fogalmazni a kezdetektől szerettem, és nem is voltam rossz benne. Csak időnként a műfajt tévesztettem el. Mert én bizony úgy harmadikos koromban is regényt akartam írni. Valami kalandos, akciódús krimiféleség lett volna, a címe, ha jól emlékszem, Hajó az aknaóceánon lett volna. Illetve volt is. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a munkát nem előzte meg a koncepció alapos kidolgozása, így a második A4-es oldal közepe táján, a 3. fejezetben elakadtam. Aztán később már nem akartam újrakezdeni.

Valamikor felső tagozatos koromban is nekivágtam egy regénynek, de arra egyáltalán nem emlékszem. Akkortájt vetettem magamnak egy naplót is, amivel két gond volt: az egyik, hogy rendszertelenül írtam bele, a másik, hogy ha a régi bejegyzéseimmel nem tudtam azonosulni (értsd: már nem az a lány tetszett), kíméletlenül cenzúráztam.

A gimnáziumban ismét rossz műfajjal próbálkoztam, a verssel. Többnyire poénos verseket írtam, rendszerint egyes osztálytárs leányzóknak ajánlva, a legsikerültebb talán István király trónra jutását dolgozta fel. De írtam verset a Piroska és a farkasból is, illetve James Bond haláláról. Sajnos ezek az örökbecsű alkotásaim már nincsenek meg. Írtam néhány komoly verset is, de azok még szerintem is rosszul sikerültek, igaz, az egyiket azért beadtam az iskolai versíró pályázatra, ahol a megtisztelő “helyezetlen” címet nyertem el.

Legközelebb 19 évesen kapott el az írási láz. Írtam egy rakás verset is, amikor éppen rámjött a bolondóra. Mivel ezek amolyan hirtelen felindulásból elkövetett költemények voltak, valószínűleg elég szörnyűek lehettek. Aztán jött a science-fiction. Persze megint regényt akartam írni, az időm meg is volt rá, lévén, hogy csaknem három hónapot kórházban tétlenkedtem. Ezúttal valamilyen körülbelüli cselekményvázlatot készítettem. Vallásos tárgyú sci-fi akart lenni, a hőseimet technikai eszközökkel végigutaztattam volna mennyen, purgatóriumon és poklon, és persze egyik sem olyan, mint amilyennek gondolnánk. Ja és a lelkük egy teleportációs kísérlet során hagyja el a testüket. Ezzel már 10 oldal felé jutottam, de valamiért nem folytattam. Mondjuk, van egy tippem…

Aztán hosszabb szünet, majd jött az újratöltött Galaktika első novellapályázata. A Szabad akarat két töprengés, majd két estényi gépelés után született meg. Eléggé megosztotta olvasóit, de azért a második hely az akkor is második hely. Bőven elég volt ahhoz, hogy később is írjak novellákat. Rájöttem viszont, hogy nem vagyok egy tömegtermelő, beálltam az 1 év/2 novella tempóra. Az idén ezt alighanem túl fogom lépni, de tavaly csak egyet írtam, úgyhogy az átlag stimmel.

Hogyan tovább? Ugyanígy. Ha nincs jobb dolgom, írogatok, és ha nincs jobb dolgotok, olvassátok. Egyik hibám - ha ez hiba -, hogy ambícióim nem nagyon vannak. És egyelőre nem tervezek regényeket…

Bellamariánál és Sayednél is olvashattunk ma macskákról, remek alkalom ez, hogy én is megemlékezzek macskáinkról. Megemlékezzek, mert ma már egy sincs életben közülük. Nem a gondatlan kezelés következménye ez, sokkal inkább annak, hogy nőstény macskáink szinte kizárólag kandúrokat hoztak világra, így egy idő után megszakadt az utánpótlás.

Persze a régi időben sem volt könnyű a macskaélet a házunk táján. Állítólag a ‘80-as évek első felében igazi macskaparadicsom volt a csátaljai ház, de aztán megérkezett Morzsa és Pletyka, és felszámolták a macskakolóniát.

Csibész kutyánk egy fokkal békésebb természetű volt. Igaz, szeretett a kismacskákkal játszani - a játék általában a kismacska halálával zárult, de ha a cicus eljutott odáig, hogy szembefordult Csibésszel és fújt, már nyert ügye volt. Szegény kutya pedig teljesen sértve érezte magát…

Az első testvérpár az új generációban Beavis és Butthead volt, előbbi úr, utóbbi hölgy. Beavis fekete-fehér és nagyon okos volt, és hihetetlenül kötődött bátyámhoz. Ha fütyült neki, már rohant is hozzá, és rendszeresen ébresztgette az ágyára hasalva pofonokkal és nyávogással. Egészen addig, amíg egy autó gyorsabb nem volt. Butthead nagyon buta volt, de nem kereste a veszélyt, így sokáig élt. A legokosabb macskánk viszont Blackie volt, aki nevéhez méltóan fekete volt, kivéve egy nyakkendőt és egy gatyát - illetve mint utóbb kiderült, bugyit. Blackie-t ugyanis pici korában fiúnak néztük. Aztán egy valódi úrinő lett belőle, kicsi, karcsú feketepárduc-formával. Valószínűleg a környék kandúrainak is tetszhetett, mert elég sűrűn születtek kölykei.

Mint például Cantona, Gascoigne és Sztoicskov is. Utóbbi még óvodáskorban horrorba illő baleset áldozata lett, a két cirmos még boldogított bennünket pár évig. Nem voltak anyjukhoz mérhetők, de kiváló egérfogók voltak. Charlie Chaplin-bajszáról kapta a nevét, egyébként Beavisre hasonlított, csak kicsit lököttebb volt. Nagyon játékos jószág volt és az énektudása sem volt lebecsülendő.

Az utolsó macskánk Bill volt, hosszú ideig mellőzött példány, mert voltak mellette szebbek és okosabbak, de ő tovább húzta. Szabvány cirmos volt, nem túl okos, de szerette, ha a hasát vakargatjuk, és példás volt az együttműködése a két kutyával.

Szegény Bill tavaly hunyt el betegségben. Úgyhogy pillananyilag van két kutyánk, macskánk nincs, viszont egy ígéretünk nagynénémtől, hogy pótolni fogja a hiányt. Hát bízom benne.

Mivel holnap valószínűleg nem sokat ülök gép előtt, már ma megírom az esti mozi értékelését, biztos, ami biztos, két példányban.

1. Harrison Ford for President!

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni. De még mennyire hogy lehet! Persze látszott Ford mozgásán, hogy nem mai gyerek, de a rendező mindezt nagyon ügyesen koreografálta meg. Ráadásul még a korábbi filmeknél is erősebben érződött az önirónia: oda-odakacsintottak a nézőnek, hogy nem kell ezt komolyan venni, ez csak játék. Ami újdonság volt az eddigi részekhez képest, hogy ezúttal sokal több valós információ jelent meg a filmben, és a történelmi tényeket egyáltalán nem hamisították meg. A mellékszereplők remekül alájátszottak Fordnak, külön öröm volt  a sok szóvicc is, amit ezúttal kiválóan ültettek át magyarra. Azt hiszem, megnézem még egyszer.

2.  Oltári nagy blődli

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni.Hát nem lehet! Legalábbis Harrison Ford vánszorgása szánalmas paródiája volt annak, amit eddig Indiana Jones-ként ismertünk, és ezt még fokozta az az idétlen mozgás, amit a rendező erőltetett rá. Némi öniróniával még lehetett volna segíteni a dolgon, de ezek véresen komolyan vették az egészet - és a film felénél elvesztették a közönséget. Amit meg történelem címén kapunk a filmtől, az egy tragédia: tizennyolc éven aluliaknak nem is engedném megnézni, mert még emiatt mondanak zöldségeket a töri érettségin. Ehhez képest a Frigyláda dokumentumfilm volt! Ha Ford teljesítményét még alul lehet múlni, az a mellékszereplőknek sikerült. Egyszerűen gyalázat volt, amit műveltek, ráadásul a többség úgy játszott, mintha körülötte forogna a sztori. Az eredeti angolban is gyengécske szóvicceket ráadásul teljesen félrefordították. Kidobott pénz volt.

Hát meglátjuk, melyik előrejelzés jön be, bízom abban, hogy közelebb lesz az elsőhöz.

Mivel Vid Eskin kollegina éppen bőszen készül hónap végi nyelvvizsgájára, eszembe jutott, nekem hogyan sikerült hasonló papírdarabjaimat megszerezni.

Természetesen egy német középfokúval kezdődött, de elég sokáig nem vettem magamnak a bátorságot. Végül 11-edikben februárban jelentkeztem egy tavaszi időpontra: eddigre már a fél osztály megcsinálta, vagy éppen az n. próbálkozásnál tartott. Akkoriban - főleg vidéken - nemigen létezett más, mint a Rigó utcai vizsga, így én is erre jelentkeztem, nem is kellett messzire menni hozzá, a “Frankelban”, azaz a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjában volt. Az osztálytársaim zöme az írásbelivel szenvedett meg kegyetlenül. Nekem papíron jobban szoktak menni a dolgok, nem volt ez másképp ekkor sem. Na de a szóbeli. Jó, labort értettem, de  a két vizsgáztató közül az egyik valamiért nagyon nem szeretett engem. Persze eleve rosszul választottam képet, mert azt várták tőlem, hogy  azt választom, amin egy Alfa Romeo logó van valami fémtárgyon. Apró probléma volt, hogy nem tudtam rájönni, mi is az a fémtárgy, így inkább egy rengeteg lábat ábrázoló képet szemeltem ki. Aztán a gonosz vizsgáztató ki akarta szedni belőlem a gerincoszlop szót. Apró probléma volt, hogy azt akkor még nem ismertem. Egyébként “Wirbelsäule”. A szituációnál meg ilyenekkel szemétkedett, hogy “ugye most azt akarta mondani, hogy…”. Remek volt, és persze majd becsináltam, mert szinte semmi vizsgarutinom nem volt.  31 pontot kaptam, nem lettem tőle boldog: 42 kell ahhoz, hogy átmenjek. Aztán kiderült, hogy a laborom 11 pontos lett, így összejött. Akkor azt hittem, hogy jó darabig nem nyelvvizsgázom - nos, tévedtem.

A következő a Deutsches Sprachdiplom volt. Ezt ingyen megcsinálhattuk a suliban, “biztos jó lesz valamire” alapon az osztály nagy része jelentkezett. Itt saját témát is kellett választani, az enyém a “Nemzetiszocializmus és germán mitológia” névre hallgatott. Sokkal többet készültünk a vizsgára, mint amennyire szükség volt. Az írásbeli határozottan könnyebb volt, mint a Rigó utcai középfokúé. A szóbeli meg egész más, mert itt tényleg beszélgetni akartak az emberrel. Először egy szövegről, aminek valami halvány köze volt a témához, aztán a témáról. Persze itt is jól be voltam tojva, de ettől függetlenül lényegesen jobban sikerült, mint az előző évi produkció. Hogy mennyivel, azt nem tudom, mert a DSD bizonyítványán csak annyi van, hogy sikerült.

Aztán potom pénzért, valami 2000 forintért lehetett honosíttatni a DSD-t felsőfokú nyelvvizsgára. Két felsőfokú feladatot kellett megoldani, a németről magyar fordítást és az ellenkező irányú tömörítést (vagy épp fordítva? a fene emlékszik már… ) Fordításban jó szoktam lenni, ha odafigyelek, akkor odafigyeltem. Mivel abban az évben Szegeden mentességet adott nyelvszakokon a felsőfokú nyelvvizsga, már a felvételim egy részétől is megszabadultam.

De még hosszas tépelődés után nekivágtam a Rigó utcai angol középfoknak is. Persze ezt is akkor, amikor a fél csoport már megcsinálta. A legrosszabbra számítottam - de ezúttal nem lett olyan rossz. Még az írásbeli eredményem is egy ponttal jobb lett a német középfokúénál - talán tényleg könnyebb az angol nyelvtan. A szóbelin jól választottam képet: evezősök voltak rajta, én meg elkezdtem Oxfordról és Cambridge-ről regélni. Azt nem tudtam, hogy a verseny pont azokban a napokban volt. Mindkét kérdező nagyon kedves volt. de úgy éreztem, nagyon béna vagyok. A folyosón a többiek is hasonlónak érezték teljesítményüket. Aztán kaptam 41 pontot, gondoltam, 1 pontot csak összeszedek a laborral. 12-t sikerült, ha jól emlékszem.

Az eredmény 3 nappal az angol írásbeli  érettségi előtt jött meg, így az már elmaradt. Azóta egyszer próbáltam nyelvet tanulni - a latint a töri szakon nem számítom -, oroszt, de az a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán nem jött össze. Úgyhogy azt hiszem marad a fenti két nyelv karbantartása. Papírom van elég, nyelvvizsgát tehát már nem akarok letenni. De tudom, “never say never”, majd elválik.

Kiváló időzítésről tettem tanúbizonyságot, amikor a Diagnózist épp azon a héten kölcsönöztem ki, amikor a szerzőjének odaítélték az EuroConon a bátorítási díjat. Ehhez ezúton gratulálok!

Az előzetes beszámolók alapján egy penge kis könyvet vártam, hiszen az alapsztori nagyon a helyén van, és sok olyan ember volt elragadtatva tőle, akinek a véleményére adok. Ehhez képest csalódtam. Nem, nem rossz könyv, de sokminden gyenge lábakon áll benne.

Kezdem azzal, ami szerintem a regény legnagyob problémája. A karakterek. Még Phyl Macao személyisége is nagyon el van nagyolva, a különböző mellékszereplőké pedig végleg. Míg a Fahrenheit 451-ben jól követhető Guy Montag útja az első könyv ellopásától a szerelmen át a lázadásig, Macao szinte egyik pillanatról a másikra, igazi indoklás nélkül lesz lázadó. Szóval a Diagnózis fejlődésregény, de az olvasó nem kap elég információt ahhoz, hogy megértse ennek a fejlődésnek a mozgatórugóit. Az is kicsit furcsa, hogy Macao az összes korban hozzáillő nőbe előbb-utóbb szerelmes lesz, vagy legalábbis megkívánja.

Ahhoz képest, hogy a 26. században vagyunk, elég kevés változott a Földön. Nyilván szükség van a nagyobb időbeli távolságra, hogy a Halhatatlanok generációváltását megmutassuk, de akkor jó lenne valahogy megindokolni, miért rekedt meg a technika valahol a 22. század elején. Sajnos nem tudjuk meg - remélem, a folytatásból kiderül -, hogy a “marslakók” hogyan építették ki uralmukat a Földön, hiszen erőszakkal hurcolták őket haza, ami azért elég rossz kiindulópont. Montag pedi, ahhoz képest, hogy a hatalmukat biztosító találmány kidolgozója, tulajdonképpen elég jelentéktelen szerepet játszik, hiszen csak egy város főorvosa.

Furcsa volt, hogy a Hálón mindenki saját maga képében jelenik meg. Ez már ma sem így van.
Ami még bosszantó, az a mű befejezetlensége. A “to be continued” feliratok nagyon tudnak idegesíteni.

Nézzünk egy pár jó dolgot. Jó az Egészségügyi  Szolgálat ötlete, ahogy az ötven éves felső korhatár is (azért  a Logan futása valahol csak eszembe jut). A világ is ügyes alkotás szellemes a lakások köbméterben mérése. Érdemes odafigyelni a külső utalásokra, külön öröm volt számomra az utalás a 247-es szobára. A Penész is remek ötlet volt, igaz, a prágai dokik egyszer kiestek a szerepükből és akkor isa gépre hivatkoztak, amikor nem kellett volna. Majdnem kihagytam a kedvenc motívumomat: a reggeli felkelés szertartása és annak folyamatos módosulása a regény egyik legjobb eleme.

Jogosan felvetődik a kérdés, hogy akkor most tetszett-e nekem a könyv? És a kérdés nem is olyan egyszerű. Tetszett, mert olvastatta magát, sok jó ötlet van benne és nem tetszett, mert ezekből az ötletekből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ami mégis a “tetszett” mellett szól, az az, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra, és valószínűleg el fogom olvasni.

Egyik nagy kedvencem jelentette be a napokban a feloszlását: a finn Stratovarius együttes. A gitáros Timo Tolkki ugyan már egyszer az előző lemez előtt is szélnek eresztette volna az egész bandát, hogy egy énekesnővel folytassa, de akkor még sikerült kilábalnia alkoholizmusából és pszichés betegségéből. Másodjára már nem lett ilyen szerencsés vége a dolognak. A tagok zömével nyilván találkozunk máshol, Timo Kotipelto  énekes már korábban szólókarrierbe kezdett, Jens Johansson billentyűsnek pedig már a Stratovarius is sokadik állomás volt karrierjében.

Az én életembe a Stratovarius az 1997-es Visions lemezzel, azon belül is a The Kiss of Judas című számmal lépett be. Az a fajta metálzene volt, amelyikben megvan a keménység, de a dallamokra is fogékony, a gitáros pedig “szakmájának” mestere. A szövegek is érdekesek, a Visions címadó száma például Nostradamus centuriái nyomán készült, a Paradise pedig amolyan környezetvédő nóta - helyenként mókás angol kiejtéssel.

Aztán innentől minden lemezüket megvettem, két budapesti koncertükön is ott voltam, mindkettő óriási buli és remek látványosság volt. Ahogy a borítók is szép látvány voltak: az Infinite lemezét például Derek Riggs, az Iron Maiden Eddie-jének atyja készítette.

A 2005-ös visszatérő album is igen erős volt, de szokatanul sötét hangulata volt, különösen a Back to Madness című dalnak, amit nyilván Tolkki saját élményei ihlettek. Aztán hosszú szünet - és most ez a hír. Hiányozni fognak.

Aki be akarja pótolni lemaradását Stratovariusból, annak kiindulásnak felraktam két számot az SFWiwre.

Miután elhagytam az óvodát, ahol Anyu volt az óvónénim, értelemszerűen a helyi iskolában folytatódott kiképzésem. Illetve ez ma már nem is olyan egyértelmű, legalábbis a környékbeli falvakban sokan küldik Bajára a gyereket, amivel a gyerekkel és a helyi iskolával is jól kiszúrnak.

Egyik első emlékem volt, hogy megkérdezték, milyen idegen nyelvet szeretnék tanulni. Kapásból rávágtam, hogy angolt. Ezután kiderült, hogy a német és a semmi között lehet választani, így maradt az előbbi. Az évnyitón, azt hiszem, mondtam is valami verset - akkor még nem zavart annyira a nyilvános szereplés, mint most.

Hamar megtaláltam a nekem való helyet: az örökös jó tanuló tanárkedvenc, aki mellesleg iszonyú kövér és ügyetlen. Így három tantárggyal voltak csak gondjaim: a testneveléssel, a technikával és a rajzzal. Mivel már a kezdetektől rengeteget olvastam, elég könnyen mentek a dolgok, igazából csak felső tagozatban kezdtem el otthon tanulni, addig csak a házi feladatok elvégzése maradt délutánra.

Persze főstréberként kilógtam a sorból,  nem nagyon voltak barátaim. Jó, egy-kettő azért volt. Egyik utólag kicsit furcsa élményem volt, hogy alsó tagozatban behívtak a tanáriba, hogy ugyan mondjam már el nekik is azt a német nyelvű imát, amit az osztálynak is prezentáltam. Én akkor nagyon büszke voltam magamra. Amikor megkérdezték, tudom-e, mit jelent, letagadtam, pedig szerintem már akkor is tudnom kellett. Valószínűleg az ellenkező válasz nem is annyira nekem, mint inkább a családomnak lett volna kínos.

Felső tagozatban annyival bonyolódott a dolog, hogy a történelmet Apu tanította. Persze mindjárt megvádoltak, hogy  tudom előre a válaszokat a dolgozatokban, de nem volt így. Emlékszem, egyszer otthon voltam betegen - rengeteget hiányoztam -, és a tévészoba asztalánál írtam a töridolgozatot, miközben Apu az íróasztalnál csinált valami mást. Jobban tudott rám figyelni, mint ha még húsz ember lett volna ott!

Az utolsó években a napköziben ebédeltem. A kaja felejthető volt, de utána legalább egy órát lehetett játszani a parkban vagy a napközi hátsó udvarán. Néha elég veszélyes dolgokat csináltunk, például, amikor karókkal vívtunk, két elég ronda sebet is összeszedtem.

Azért általában véve túlságosan jókisfiú voltam ide, ezért megragadtam az első lehetőséget a lelépésre. Ez a bajai III. Béla Gimnázium hatosztályos tagozata volt. A felvételi IQ-tesztből és fogalmazásból állt. Nagyanyám a szívbajt hozta rám, amikor csak szüleim hazaérkezésekor akarta közölni a felvétel hírét, közben pedig Gábor barátom már örömmel újságolta, hogy neki megjött az örömhír. Akkor kicsit lelombozódtam, de annál nagyobb volt az öröm, amikor megtudtam, hogy nekem is összejött.

Aztán filmszakadás… A csátaljai iskolával innentől gyakorlatilag nem foglalkoztam - ahogy volt osztálytársaimmal sem. Igaz, az elválás sem volt a legbarátibb: a hatodikos évzárón az igazgató meg sem említette, hogy három diák “szintet lépett”.