Miután elhagytam az óvodát, ahol Anyu volt az óvónénim, értelemszerűen a helyi iskolában folytatódott kiképzésem. Illetve ez ma már nem is olyan egyértelmű, legalábbis a környékbeli falvakban sokan küldik Bajára a gyereket, amivel a gyerekkel és a helyi iskolával is jól kiszúrnak.

Egyik első emlékem volt, hogy megkérdezték, milyen idegen nyelvet szeretnék tanulni. Kapásból rávágtam, hogy angolt. Ezután kiderült, hogy a német és a semmi között lehet választani, így maradt az előbbi. Az évnyitón, azt hiszem, mondtam is valami verset - akkor még nem zavart annyira a nyilvános szereplés, mint most.

Hamar megtaláltam a nekem való helyet: az örökös jó tanuló tanárkedvenc, aki mellesleg iszonyú kövér és ügyetlen. Így három tantárggyal voltak csak gondjaim: a testneveléssel, a technikával és a rajzzal. Mivel már a kezdetektől rengeteget olvastam, elég könnyen mentek a dolgok, igazából csak felső tagozatban kezdtem el otthon tanulni, addig csak a házi feladatok elvégzése maradt délutánra.

Persze főstréberként kilógtam a sorból,  nem nagyon voltak barátaim. Jó, egy-kettő azért volt. Egyik utólag kicsit furcsa élményem volt, hogy alsó tagozatban behívtak a tanáriba, hogy ugyan mondjam már el nekik is azt a német nyelvű imát, amit az osztálynak is prezentáltam. Én akkor nagyon büszke voltam magamra. Amikor megkérdezték, tudom-e, mit jelent, letagadtam, pedig szerintem már akkor is tudnom kellett. Valószínűleg az ellenkező válasz nem is annyira nekem, mint inkább a családomnak lett volna kínos.

Felső tagozatban annyival bonyolódott a dolog, hogy a történelmet Apu tanította. Persze mindjárt megvádoltak, hogy  tudom előre a válaszokat a dolgozatokban, de nem volt így. Emlékszem, egyszer otthon voltam betegen - rengeteget hiányoztam -, és a tévészoba asztalánál írtam a töridolgozatot, miközben Apu az íróasztalnál csinált valami mást. Jobban tudott rám figyelni, mint ha még húsz ember lett volna ott!

Az utolsó években a napköziben ebédeltem. A kaja felejthető volt, de utána legalább egy órát lehetett játszani a parkban vagy a napközi hátsó udvarán. Néha elég veszélyes dolgokat csináltunk, például, amikor karókkal vívtunk, két elég ronda sebet is összeszedtem.

Azért általában véve túlságosan jókisfiú voltam ide, ezért megragadtam az első lehetőséget a lelépésre. Ez a bajai III. Béla Gimnázium hatosztályos tagozata volt. A felvételi IQ-tesztből és fogalmazásból állt. Nagyanyám a szívbajt hozta rám, amikor csak szüleim hazaérkezésekor akarta közölni a felvétel hírét, közben pedig Gábor barátom már örömmel újságolta, hogy neki megjött az örömhír. Akkor kicsit lelombozódtam, de annál nagyobb volt az öröm, amikor megtudtam, hogy nekem is összejött.

Aztán filmszakadás… A csátaljai iskolával innentől gyakorlatilag nem foglalkoztam - ahogy volt osztálytársaimmal sem. Igaz, az elválás sem volt a legbarátibb: a hatodikos évzárón az igazgató meg sem említette, hogy három diák “szintet lépett”.