Nemrég az SFBlogs egyik oldalán és a Galaktikában is szó esett róla, hogy mennyire aktuális téma manapság az arab terrorizmus. Én úgy véltem, inkább közhelyes. Persze vannak írók, akik túl tudnak lépni a közhelyes megközelítésen, új nézőpontból közelítve a témához. John Updike-ot napjaink egyik legjobb írójának tartom, ezúttal sem okozott csalódást.

Ahmad egyiptomi apa, ír származású anya gyermeke. Még egész kicsi volt, amikor apja elhagyta a családot, anyja pedig nem tudta betölteni azt az űrt, amit hátrahagyott. Ahmad városuk egyik iszlám közösségében és Rashid imám tanításában találta meg életcélját: Allah minél tökéletesebb szolgálatát.

Lehetne szabványos sztori is. De nem az. Mert ahogy Ahmad látja, mennyire kiüresedett, hitetlen társadalomban él, mi vele együtt látjuk, hogy tényleg így van. Ebben a világban a legtehetségesebb templomi énekeslányból is kurva lehet, ahogy kitöltheti egy ember mindennapjait a tévé előtti nassolás is. Jack Lévy, Ahmad iskolájának nevelési tanácsadója éppannyira kiábrándult az amerikai társadalomból, mint Ahmad, de neki nincs hite, amely kiutat mutatna ebből a világból.

Ahmadnak viszont ott van Rashid sejk, aki szép lassan elmagyarázza neki, hogy ez itt a Sejtán világa, és aki résztvesz ennek elpusztításában, a hetedik mennyországba kerül, akárcsak Mohammed Atta és társai. Ahmad nem buta, igazából nem is könnyen befolyásolható. Viszont fanatikus. Így kerül bele egy borzalmas merénylet előkészületeibe, amelynek végrehajtása az ő feladata lesz.

A legsokkolóbb a könyvben az, hogy miközben az olvasó irtózik attól, amire Ahmad készül, mégis bizonyos fokig azonosul vele. Updike lassan ötven éve szakított az amerikai álommal. De ilyen távol talán még sosem került tőle.