Ma délután negyed három előtt öt perccel meghalt édesapám. Egy hetet töltött a kórházban, amíg asztmája és a tüdőgyulladás együttes erővel legyőzte. Ha tegnap délután Anyu hívása után nem rohanok hanyatt-homlok az albérletembe, majd a pályaudvarra, nem tudok már tőle elbúcsúzni. De ezúttal megadatott az, ami nagyszüleim esetében nem: tegnap este még, ha beszélni nem is tudtunk, de megismert, és örült, hogy még hazajött a kisebbik fia is, megpróbált megölelni is.

Sokszor nem volt könnyű vele, vitázni például nem volt vele érdemes. De nem ez fog megmaradni az emlékezetemben. Hanem az, hogy egész életében ízig-vérig tanár volt. És hogy tőle örököltem az irodalom és a történelem szeretetét, még ha a fantasztikumért nem is rajongott. És nem fogom elfelejteni a történeteit sem, mert nagy mesélő volt, igaz, idős korára már ismertük mindet.

Biztos vagyok benne, hogy nemcsak nekünk, családtagoknak, de sok tanítványának is hiányozni fog.