Január óta szoros munkakapcsolatban állok egy Macintosh számítógéppel, és mivel kollégáim is azt használnak, valamelyest belecsöppentem az almások világába. Budapestre költözésem után egyik első dolgom volt, hogy vettem egy laptopot, de nem sokkal maradt le főnökasszonyom férje sem, hogy elkezdjen agitálni, hogy MacBookot vegyek. Persze amúgy is kétszer is meggondoltam volna, hogy kiadjak még 100 ezer forinttal többet, de most már valószínűsítem azt is, hogy nem jön be Attilának az a jóslata sem, hogy majd a következő gépem egy Mac lesz.

Az operációs rendszert pofonegyszerű megszokni, aki Windowst tud kezelni, az az OS X-szel is elboldogul, nemigen lassul be, és van benne néhány ügyes kis trükk, amik kényelmessé teszik a használatát, de a Windowsokból valahogy kimaradt. Például kedvelem azt a funkciót, hogy négy különböző asztalon dolgozhatunk, elkülöníthetjük az épp aktuális program ablakjait a többitől, vagy egy egérhúzással eltakaríthatjuk az összes ablakot. Persze, megoldhatók ezek Windows meg Linux alatt is, de itt ezek adottak.

Ha valaki MSOffice-függő, megtalálja azt OS X alatt is, de az Apple saját irodai csomagja is tud mindent, amit kell. Persze az sem ingyen.

És az egyik első bajom volt a Mac-kel, hogy míg Windows alatt ingyenes programok tömege áll rendelkezésre, Macre elég kevés. Fizetősökből sincsen valami hihetetlen választék, no és a legritkább esetben beszélnek magyarul.

Aztán jöttek az apró szívatások. Vettem egy headsetet, mert milyen jó lesz majd, amikor Skype-pal is tudok kommunikálni a munkahelyi gépemen (rossz az, aki rosszra gondol: a főnökömmel és a kollégáimmal). Bedugom a csatlakozókat: mikrofonhang sehol. Kipróbálom a szomszédos lestrapált PC-n: tökéletesen működik. Ugyanis az a helyzet, hogy a Macek zöméből kispórolták a mikrofon előerősítőjét, így vagy gyártasz magadnak egyet (villamosmérnökök előnyben), vagy esetleg megveszed 12 000 Ft-ért az Apple IMic nevű termékét, amely orvosolja a problémát.

Attila kitalálta, hogy duplázzuk meg a masina memóriáját. A beszerzés viszonylag simán ment, de a beszerelés! A Mac Minit úgy építették meg, hogy azt az ember NE SZERELJE SZÉT. Vagy ha mégis, akkor nehezítsük meg a dolgát. A memóriacseréhez konkrétan minden szétcsavarozhatót szét kellett csavarozni, a többit pedig szétfeszíteni. És közben reménykedtünk, hogy semmit nem rontunk el.

De ami betette a kaput, az a wifi volt. A vezeték nélküli hálózat alapból elég vacak az épületben, de a Mac időnként különösen furcsa dolgokat művelt. Például kijelentette, hogy van hálózat, csak gyakorlatilag nem volt. Aztán egy idő után kiderült, hogy ez nem a hálózat hibája, mert windowsos laptopom gond nélkül elvolt vele. A Mac ráadásul néhány neki nem tetsző DVD-t is simán kiköpött.

Ekkor került a szervízbe. Akkor rendeltek alkatrészt. Kb. két hónap múlva megérkezett. Visszavittem a gépet (persze a szervíz a város másik végén van), aztán pár nap múlva újból üzembe állítottam… volna. Ekkor egy nap 5 percet volt hajlandó működni a wifi, a DVD-ket ugyanúgy válogatva fogyasztja, ráadásul már a hangkártya sem szólt.

Ma visszavittem, a hangkártya már szól, a szervízben a wifi is működött, és persze a DVD-ket is rendesen fogyasztotta. Azért otthagytam, kísérletezzenek egy kicsit, mert azért mindennap nem akarok másfél órát békávézni, néha azért dolgozni sem ártana.

Itt tartunk most. A dolog buktatója, hogy nem tehetem meg, hogy másik szervízhez megyek, mert Magyarországon egyetlenegy cég foglalkozik garanciális Macintosh-javítással.

Szóval egyelőre bőven jó ez a masina, amin ezt írom, de dupla pénzért ilyen gázos gépet nem fogok magamnak venni.

Becsődöltem. Egyszerűen nem bírtam tovább. Nagyon ritkán hagyom félbe egy könyv olvasását, de most nem bírtam tovább. Én próbáltam, gyötörtem magam, de a 180. oldalnál beláttam, hogy a küzdelem értelmetlen. A könyv Ian M. Banks Fegyver a kézben című alkotása volt.

Pedig az előjelek jók voltak. Mindenfelől szépeket hallottam Banksről, az Agave 100-ban megjelent összefoglaló a Kultúra világáról töltelék jellege ellenére érdekes volt, aztán tessék. Hölgyeim és uraim, engem becsaptak!

Persze jobban is figyelhettem volna az előjelekre, valahol Banks űroperáiról olvastam, márpedig az nem kimondottan a kedvenc műfajom, legalábbis papírra vetve biztos nem. Tulajdonképpen nem is az a bajom, hogy űropera, hanem, hogy ez egy ponyvaregény. A hősök keresztül-kasul poénkodják meg kefélik a fél galaxist, de a poénok gyengék, a szex meg többnyire indokolatlan. A történet meg remekül meg lenne a scifi háttér nélkül is, a megfelelő elemek kicserélésével simán át lehetne írni fantasynak. Mondanivalónak nyomával sem találkoztam, ami akkor is bosszant, ha nem tartozik az űropera műfaji követelményei közé.

Lehet, hogy mellényúltam, és ez Banksnek egy egyedi ballépése. Lehet, hogy a 200. oldaltól látványosan javul. De annyi biztos, hogy aki velem a továbbiakban Banks-könyvet akar olvastatni, annak igen jó érveket kell felhoznia.

Ha valaki szeret nyaralási képeket nézegetni, annak ajánlom a saját nyaralásomét, melyet a lenti képre kattintva lehet megtekinteni. A szebb, kisebb felbontású képeket én készítettem, a csúnyább, nagyobb felbontásúakat a bátyám.

Az utóbbi hetekben rengeteget olvastam, ezzel szemben meglehetősen keveset írtam, pedig nem ártana Stanislaw Lem munkásságáról sem többet alkotnom, mint egy nyavalyás szócikk (arról nem is beszélve, hogy Philip K. Dickre is fenem a fogam), meg talán vannak olyanok is, akik szívesen olvassák ezt a blogot. Úgyhogya fejem lassan kezd a címben szereplő csak olvas(hat)ó memória tárhelyévé lenni.

Na de nézzük csak, mit is olvastam - ha már a honlapomon lusta voltam jegyzőkönyvezni, legalább egy rövid áttekintést csak illene adnom.

Kezdem a végén.

Úgy negyedórája olvastam el Richard Morgan Valós halál című könyvét. Nem lehetett nagyon rossz, mert mintegy négy nap alatt lenyomtama 463 oldalt, úgy, hogy időközben néha olimpiát is néztem, dolgoztam, no és persze aludtam is. Általában nem vonz különösebben a cyberpunk, de ez egyben egy kiváló detektívtörténet is, meg azért nem halmozza el az olvasót felesleges technológiai információk áradatával.

Azt megelőzően egy Dean R. Koontz-könyv volt soron. Nagyon jól ír az ürge, de meglehetősen egyformák a regényei: jól szórakoztam rajta, de egy hónap múlva fogalmam sem lesz róla, miről szólt.

A PhD megszerzésének egyik legegyszerűbb módját választva megrendeltem az Alexandrától A poszthumán döntést. Eszményi nyaralóolvasmánynak tűnt a vaskos kis kötet, de egy tekintetben mindenképpen csalódást okozott: nem tartott ki az egyhetes nyaralás végéig. Amúgy nagyon jó kis könyv volt, és ez is megérdemelte volna a Zsoldos Péter-díjat. Na ja, a visszaemlékezést tényleg nem kell naplónak hívni, meg a karakterek is lehetnek életszerűbbek - de határozottan élvezetes olvasmány volt.

Hosszú hónapok kemény küzdelmei után átrágtam magam a Sátáni verseken is, a műven, amelynek Salman Rushdie a fatvát köszönhette. A regény kitűnő, a nehézséget az okozta, hogy botor módon angol nyelven meg, és a huncut író rendkívül választékosan fejezte ki magát. Az éjfél gyermekei is tetszett, de ez nagyságrendekkel jobb. A sztoriba nem mennék bele, mert ahhoz Rushdie-nak kell lenni, hogy ezt elmesélje valaki.

Elolvastam Lawrence Sutin Philip K. Dick-életrajzát. Most már tudom, kiről kell feltétlenül életrajzi filmet készíteni.

Azért “becsúszott” egy történelmi regény is, Patrick Girard Karthagó-trilógiájának befejező darabja, melyből többek között azt is megtudtam, hogy a Scipiók hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak Karthágóval.

Még nyár elején került karmaim közé A csonkolás művészete, amely nagyjában-egészében tetszett, leginkább a morbid humoró novellák jöttek be.

Nagyjából ez volt fordított időrendi sorrendben, plusz a Galaktikák (ó jaj, nem pontoztam le az augusztusit!). Hát úgy szabadság utáni első bejegyzésnek egész jó, majd igyekszem visszarázódni a rendes kerékvágásba.

Frissítés: Volt még Galaktikus cserépgyógyász is.  Aki szereti Dick írásait, annak tetszeni fog, aki nem, annak nem.

A Sziget 0. napján - ki ne tudná - az Iron Maiden lépett fel a Nagyszínpadon, ami elég nyomós ok volt arra, hogy életemben először a Hajógyári-szigetre tegyem a lábam. Még akkor is, ha 8000 Ft nem kimondottan olcsó, de Iron Maidenék sosem voltak szívbajosak, ha pénzről volt szó, és a jelek szerint a Sziget szervezői sem azok.

No de mit is kaptunk a pénzünkért. Például Steve Harris 24 éves lányának együttesét. No igen. Azért némi nepotizmus van a dologban, mert Lauren Harris az életben nem került volna a Nagyszínpad közelébe sem, ha saját tudása alapján ítélték volna meg. A zenéje semmi különös, a hangja nem is igazán jó. Többet kellett volna innom ahhoz, hogy ezt a produkciót élvezzem.

Aztán jött a Maiden. Először felvételről, a Doctor, doctor című legendás UFO-nóta hasonlóan legendás feldolgozásával. És az Aces High-jal kezdetét vette a koncert, amelyen az igazán nagy klasszikusokból válogatott a banda. Volt itt Run to the Hills, Wasted Years, Moonchild, The  Trooper, Rhyme of the Ancient Mariner, Fear of the Dark - és még jónéhány emlékezetes darab a banda történetéből. Sajnos egyik nagy kedvencem, a Déjá vu kimaradt a programból, de azért komoly hiányérzet nélkül átvészeltem a koncertet.

A  külsőségekről: ha nyolc háttérvásznuk nem volt, akkor egy sem, és néhány szobor is akadt, köztük egy fejét csóváló bikaszerűség a Number of the Beast alatt, meg a Somewhere in Time borítójáról "megelevenedett" három méteres Eddie, "aki" fel-alá sétált a színpadon. Persze lángcsóvák és egyéb pirotechnikai trükkök is voltak, a leghasznosabbnak mégis a két óriáskivetítő bizonyult, mert azok nélkül nem sokat láttam volna a színpadból. Említést érdemel még Dickinson mester átöltözőművészi tehetsége is, ugyani az előadás alatt vagy 5 különböző jelmezben volt látható.

Nagyon jó hangulatú koncert volt, a hangzás teljesen rendben volt, azt hiszem, nem csak a közönség, de a zenekar is jól mulatott. Up the Irons!