Ma autómentes nap volt Európában, így Budapesten is. Azt nem tudom, hogy hány autóvezető választott erre napra más közlekedési eszközt, de egy élménnyel gazdagabb lettem.

A munkahelyem ugyanis közvetlenül a Hősök terénél van, hazafelé pedig az Andrássy úton szoktam sétálni az Oktogonig. Ma pedig az Andrássy út volt Budapest leginkább autómentes része. És mintha kicserélték volna az egészet. Szinte olyan érzésem volt, mintha valami ligetben sétáltam volna, olyan csönd volt, még a levegő is sokkal tisztábbnak tűnt.

Öröm volt látni a sok biciklist, akiknek végre nem kellett késhegyre menő harcot vívniuk az autósokkal és a gyalogosokkal, hogy elférjenek. Lehetett néhány egész különleges darabot is látni, azokkal nyilván a kerékpáros felvonulásra mentek. De voltak az úton babakocsit toló kismamák, rollerező gyerekek és sok-sok sétáló ember.

El tudnám viselni, ha minden nap ilyen lenne. Jó, tudom, Budapest közlekedése viszont nem tudná elviselni, a Nagykörúton így is elég rendesen beállt a sor. Persze ha kicsit többen hagyták volna otthon az autót…

Mielőtt nagyon elszálltam volna, a Köröndnél egy két kiskamasz lány és egy hasonló korú pofátlan srác szóváltása visszahozott a földre, de mindegy: a nap élménye már megvolt, sikerült békét teremteni az Andrássy úton.

Elolvastam a Született stratégát Jack McDevitt-től. Jól szórakoztam rajta, bár nem korszakalkotó mű. Féltem tőle, hogy - mivel regényciklus nyitókötete - nem lesz normális befejezése, de szerencsére kerek egész a sztori.

Mindenesetre a fülszöveg jól át is vágja az olvasót. Egyrészt a főhőst egy high-tech Indiana Jones-nak írja le. Nos, Alex Benedict körülbelül annyira hasonlít Indiana Jones-ra, mint Sherlock Holmes-ra, csak éppen ő is régészetet végzett az egyetemen, a high-tech meg ez esetben annyit jelent, hogy a korának megfelelő eszközöket használ. Az is olvasható a hátlapon, hogy “Ha ez az adat igaz, Christopher Sim csaló volt csupán.” Nem akarok sokat elárulni a történetből, de - noha kiderül, hogy Sim háborújában nem minden úgy történt, ahogy a kánon mondja - Sim nem volt csaló. És emlékezetem szerint ezt a regény egy pontján sem állítják róla.

No de mire vonatkozik a bejegyzés címében a “kicsit másképp”? Hát arra, ami ezt a regényt kiemeli a többi háborús science-fiction közül: a sajátos látásmód. Mert egyfelől kapunk a regénnyel a felszínen egy izgalmas detektívtörténetet, másfelől megismerhetjük egy háború történetét jó kétszáz évvel az események után. Az idegenekről, azaz Ashiyyurról nem tudunk meg túl sokat, az emberek lakta bolygók közötti viszályokról, személyes tragédiákról annál többet. Az előbbi két idősíkhoz pedig még hozzájön egy harmadik is, hiszen nem Alex Benedict az első, aki Christopher Sim nyomába eredt.

Nem kötelező, de erősen ajánlott olvasmány.

Csátalján holnap falunap, szokás szerint nélkülem. És szintén szokás szerint a falunap környékén - konkrétan ma este - fellép a Kárpátia is. Az együttes mostani turnéján hat helyen lép fel, ezek közül az egyik szülőfalum a maga 1600 lakójával.

De miért lép fel egy hangsúlyosan nacionalista és irredenta együttes egy jelentéktelen kis faluban, ha jól számolom, immár harmadszor? A dolog magyarázata jelenlegi polgármesterünk személyével magyarázható. Ő polgármesteri pályáját MSZP-szimpatizánsként kezdte (pártjelöltek falvakban nemigen szoktak lenni), de később igencsak átesett a ló másik oldalára, és a Jobbik meggyőződéses híve lett.

Amíg meggyőződése a faluközpont rendbehozásában és Trianon-emlékmű létrehozásában manifesztálódott, még rendben is volt. Ez utóbbi Csátalján teljesen indokolt, hiszen a trianoni és főleg a párizsi béke alaposan megkavarta a falu lakosságának összetételét: ezek nélkül nem kerültek volna ide a falu nagy részét alkotó bukovinai székelyek vagy a felvidéki magyarok, mint ahogy jó eséllyel elmaradt volna a korábbi többségi nemzetiség, a németek jelentős részének kitelepítése. Na de aztán kitalálta, hogy Horthy Miklós a legnagyobb magyar, róla akarta elnevezni a Vöröshadsereg utcát (persze az is égő, hogy azt még a közelmúltban úgy hívták), meg a gyönyörű csátaljai címerbe Árpád-sávot akart applikálni. Előbbi kapcsán eddigi egyetlen hozzájárulásomként a helyi politikához, levelet írtam neki, miért nem szabad Horthyról utcát elnevezni. Utóbbi kapcsán valaki megmagyarázta, hogy címerekbe nem lehet csak úgy belenyúlkálni.

Aztán egy alkalommal meginvitálta Csátaljára a Kárpátiát. A zenekart korábban két helyről ismertem: egyszer bátyámnak ajándékba adta egy CD-jüket egy tanítványa. Meghallgattuk, közepes zenei tudású, számomra nehezen komolyan vehető szövegű együttesről volt szó, a fene gondolta volna, hogy sikeresek lesznek. Második találkozásom egy Kormorán-koncerten volt. A Kormoránt nagyon szeretem, de néha elég szerencsétlenül választják meg, kikkel koncerteznek együtt. Azért a Kormorán után megnéztem a Kárpátiát is, de végig azt kérdeztem magamról, hogy mi a fenét keresek én itt? Kicsit olyan volt a koncert, mint egy ‘30-as évekbeli revizionista gyűlés, csak a zenei stílus változott.

Hát úgy látszik Csátaljának pont erre van szüksége. Tudom, vannak ott rajongóik, meg ilyenkor a vidék nacionalista ifjúsága odagyűlik. De valahogy jobban örülnék neki, ha Csátaljára nem mint a Kárpátia rendszeres koncertállomására, hanem inkább a Székely Népdalkör vagy a kadarka hazájára gondolnának.

PS: Vajon most megkapom a Kárpátia-rajongók gyűlöletözönét?

Fene se érti a németeket. Adott egy amerikai film értelemszerűen angol címmel, erre ők ahelyett, hogy lefordítanák a címét németre, adnak neki egy másik angol címet. Ezúttal a Tenacious D - The Pick of Destiny cím esett áldozatul, és lett belőle a fenti szókapcsolat. Szóval végre sikerült megnéznem a kultuszfilmet, amelyről a be nem avatottaknak  annyit kell tudniuk, hogy Jack Black az egyik főszereplője, és két akusztikusgitár-fenomén kalandjairól szól.

Amellett, hogy ütősek a poénok, még a zene is igen jó - igaz, a szövegek miatt nem lehet komolyan venni. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a Pick of Destiny a 2000-es évek Ford Fairlane-je.

Ízelítőül következzen a kezdő nóta, amelynek különlegessége, hogy szerepel benne maga a Heavy Metal Hangja, azaz Ronny James Dio.

Nem lehet mindig csak a jól bevált nevektől olvasni, néha kell kísérletezni is. Múltkorjában épp a Perdido pályaudvar, végállomás (China Miéville) akadt a kezem ügyébe. Nem vártam tőle sokat, ráadásul valami rejtélyes okból azt hittem, hogy cyberpunk írás, ez a stílus pedig eddig több csalódást okozott nekem, mint kellemes meglepetést.

Nos, nem cyberpunk, de hogy melyik stílusirányzathoz tartozik, azt nem tudnám megválaszolni. Van benne némi steampunk, egy adag fantasy, jókora adag detektívtörténet, de egyik sem domináns. Eleve furcsa, hogy egy olyan világban játszódik, amely külsőségeiben a 19. századra hajaz, de az embereken kívül "xenók" (azaz idegen értelmes lények) sokasága népesíti be.

Ami igazán ügyes a regényben, hogy a világ különlegességeit teljesen magától értetődőnek ábrázolja, a xenók igazából csak külsejükben és szokásaikban különböznek az emberektől - mintha más népcsoporthoz tartoznának.

Van a világban némi mágia is, illetve thaumaturgia, ami valahol a mi tudományunk és a mágia határmezsgyéjén mozgó diszciplína. A humor sem hiányzik a műből, például a Pokol saját nagykövetséggel rendelkezik Új-Corbuzon városával, csak persze a nagykövetet úgy kell megidézni.

A történetről csak annyit, hogy a főhős egy megcsonkított madárembernek próbálja visszaadni a repülés képességét, de egy "üzemi baleset" miatt sokkal nagyobb horderejű ügybe keveredik. És a molyoknak tényleg nem tanácsos a szárnyára nézni.

Kiváló könyv, és noha a két kötet együtt közel 800 oldal, szívesen olvastam volna még tovább.

Körülbelül a fenti műfaj-meghatározást lehetne alkalmazni Stephen King Lisey története című regényére. Bár az utóbbi évek King-könyvei nem igazán győztek meg, mégis megvettem ezt a kötetet. Az ok egyszerű: piszkosul megfáztam, és a betegség kiheveréséig kellett egy megfelelően vastag és izgalmas olvasmány. Erre a King-könyvek általában megfelelőek.Ugyan King mester már a Halálos árnyék idején kijelentette, hogy most akkor leszámolt az íróval, mint témával, azóta is folyamatosan írótörténetekkel bombázza olvasóit.

Most éppen egy író özvegye a központi alak, de nem kell aggódni, épp eleget találkozunk a könyv lapjain a megboldogulttal is. Ezt nem utolsósorban a Kingre mindig is jellemző remek időszerkezetnek köszönhetjük: néha öt-hat oldalon belüll négy idősíkkal is találkozunk, anélkül, hogy megakadna az elbeszélés menete.

A történet elég akadozva indul, pedig konfliktus már ott is akad: kómába esik Lisey egyik nővére, egy a Titkos ablak,  titkos kertbe illő pszichopata zaklatja az asszonyt, de mire eljutunk a tulajdonképpeni fantasztikumig, mára 700 oldalas regény harmadánál vagyunk.

Mindenesetre a Sötét torony- ciklust leszámítva az elmúlt tíz év valószínűleg legjobb King-regényével van dolgunk, és a fordítás is remekül sikerült. Nem horror, kicsit kiszámítható a vége is, de nagyon szerethető regény.

Oszt’ ha a Paragonyba jártok, ne egyetek éjjel gyümőcsöt, mee’ még titeket is e’kap a gonoszotty!

Legalábbis Marathónból nézve, mivel tegnap lefutottam életem első félmaratonját. Bár a mondabéli futóval ellentétben nem kellett fegyvert viselnem, azért némileg megnehezítette a dolgomat a kezdetben 27, a végére 34 fokos hőség. Azért nem ment rosszul, csak a 15-18. kilométer tájékán éreztem úgy, hogy elkészültem az erőmmel, de egy frissítőállomás megoldotta a problémát.

Itt láthatók, amit a futásomról számokban el lehet mondani:

Egyébként kb. 7000-en értünk célba, és bizony akadt olyan is, akinek az út szélén kifeküdve, esetleg mentőben elszállítva ért véget a versenye.

Ha lesz kép a befutómról, azt is mellékelem, de a futanet.hu pillanatnyilag kicsit el van havazva.

Amikor éppen otthon jártam, többnyire megnéztem a Társulat adásait: szeretem az István, a királyt, és még ismerős és másodismerős is akadt az énekesek között. Kicsit idegesített ugyan, hogy ezt ennyire Megasztárosra kell megcsinálni, de egye fene, ha a végeredmény elég jó lesz, elnézem nekik. A héten megnéztem a végeredményt.

Szikora János jó rendező, ezt nekem már Az ember tragédiájával is bebizonyította, még ha az sokaknak nem is tetszett, nekem bejött - leszámítva a londoni színt, mert az még nekem is túl erős volt. Jó rendező, de én nem így képzelem el ezt a rockoperát.

Az én felfogásomban a két kulcsszereplő közül egyik sem egyértelműen jó vagy rossz, részben mindkettőnek igaza van, és a végén utalnak arra, hogy István képes lesz felülemelkedni a környezetén.

Szikora felfogásában István egy gyenge kezű, tehetetlen báb, akit anyja és az egyház úgy befolyásol, ahogy akar. Koppány viszont a legnemesebb szereplő az egész darabban (na jó, Réka után), aki a rendet és a tisztességet képviseli. István oldalán az egyház és a külföldi lovagok csak pusztulást hoznak, a végeredmény pedig egy nemzeti sorstragédia.

Hát ez is egy felfogás, de azért Szent Istvánt Magyarország romlásba döntőjeként ábrázolni nekem elég erős. Jó, persze, nem kell egyenlőségjelet tenni a rockopera meg a történelmi valóság közé, de ettől még zavar.

Meg aztán vannak ilyen apróságok, hogy Réka kikéri apja holttestét, amikor Koppány még él. Az is zavart, hogy az előadás kezdetén meg végén bohóckodtak a jelmezekkel. Oké, a Társulat egy show-műsor, de a jubileumi díszelőadás nem az! És mindig is rühelltem, amikor egy színielőadásba saját keletkezéstörténetét is belevették.

Szerencsére az énekesek rendben voltak. Feke Páltól többbet vártam, de ő átlagos formában is elég jó, Vadkerti Imrétől eleve nem vártam sokat, így nem is csalódtam benne. Szerintem Tóth Attilának kellett volna Koppányt játszania, Tordaként is kiemelkedőt játszott. Éder Enikő is ugyanolyan meggyőző volt, mint a szereposztókon, és a "leszavazott" Réka is hozta a formáját.

Na szóval mindenki legalább tűrhető formát hozott, ezért azért mégis inkább tetszett, mint nem tetszett a produkció. Azért egy párszor kicsit gyanús volt, hogy mintha playback lett volna, de lehet, hogy csak rosszhiszemű vagyok.

Mindenekelőtt gratulálok Nitának a könyvcsomagjához, bár nem tudom, a kies Skandináviában mennyire követi a hazai eseményeket. Mindegy, a könyvek megvárják.

A Galaktika a jelek szerint komoly merényletet készül elkövetni a pénztárcánk iránt: az első, ami a magazin átlapozása közben feltűnt, hogy egyszerre öt új kiadvány jelent meg, és nem is akármilyenek: a China Miéville-, a Harrison- (na jó, az annyira nem új) és a Jeschke-regény nagyon izgatja a fantáziámat, de alighanem az M. John Harrison-könyv is jó lehet.

Ennyi ígéretes könyvet egyszerre kiadni viszont nem jó ötlet. Sokan igyekeznek beszerezni az összes GFK-kiadványt, azoknak ez rengeteg pénz, meg nekem is rengeteg pénz, akit azért a zöme érdekel. Aztán ha a fanatikus úgy dönt, hogy egyikkel-másikkal vár még, előfordulhat, hogy kijön megint egy másik könyv, így egy biztos vásárlóval kevesebb lesz. Nálam meg az a helyzet, hogy volt már egy év is, hogy nem vettem Galaktika-kiadványt - leszámítva a magazint - most meg egyszerre ittvan négy-öt igen izgalmas darab. Jobban is be lehetne ezt osztani!

A Bioshockról már olvastam, és azon töröm a fejem, hogy hol, mert nem sok számítógépes játékokkal foglalkozó magazint olvasok. De akárhol is volt, meglehetősen ugyanez volt az összbenyomás. Lehet, hogy déjá vu?

A hibridautók hanggenerátoráról szóló cikkben zavart, hogy kb. fél mondatnyi az értékelhető információ, a többi mind a szerző spekulációja. Akkor már inkább írja meg egy novellában!

A Metropolisról szóló cikkel meg az a gáz, hogy az Indexen vagy hol hónapokkal ezelőtt olvastam.

Nekem úgy tűnik, hogy a novellák szövegében most kevesebb az illusztráció, ami mindenképpen jó hír, mert akkor több a szöveg. A lábléc persze alaposan ki lett dekorálva reklámmal, de azt olvasás közben úgyis automatikusan kiszűri az agyamba épített AdBlocker.

Hátravan még a feketeleves: maguk a novellák.

A Knorkatort alighanem mindenkinek szükséges bemutatnom, noha túl sokat magam sem tudok róluk. Mindenesetre valószínűleg Németország legviccesebb együtteséről van szó, bár sokak számára valószínűleg komoly hátrány, hogy az anyanyelvüket használják.

Íme tőlük a kedvenc klipem, jó szórakozást hozzá!