Mario Vargas Llosa: Édenkert a sarkon túl

Vargas Llosa regénye egy nagymama és az unokája történetét dolgozza fel. Nem túl izgalmas, ugye? Csak hát kérdés, ki a nagymama és ki az unoka. A nagymama Flora Tristan munkásmozgalmi aktivista és a női egyenjogúság követelője a 19. század első felében, mellesleg apai részről rokona Peru egyik legvagyonosabb családjának. Az unoka pedig Paul Gauguin, a festő, aki élete utolsó éveit Polinéziában töltötte, elsősorban itt festett gyönyörű képeiről híres.

Hogy áll ez össze regénnyé? Hát úgy, hogy Vargas Llosa szokásához híven megint megkavarta az időszerkezetet. Egy fejezet jut Florának, a következő Paulnak, és így tovább. De ennél is továbbment, mert az életük végén járó szereplők folyton visszaemlékeznek életük korábbi szakaszaira, így megismerhetjük szinte teljes életpályájukat.

Természetesen eljutunk Peruba is, sokat megtudunk Gauguin és Van Gogh (”az őrült hollandus̶ barátságáról, és a szerző minden álszemérem nélkül beszámol hőseink szexuális életéről is. Ez különösen Gauguin esetében érdekes, ugyanis ő is elkapta a kor pestisét, a szifiliszt (a “néven nem nevezett betegséget”), ami persze nem akadályozta meg abban, hogy további polinéz szépségekkel éljen házaséletet.

Két teljesen különböző karakter regénye ez. Flora Tristan szívvel-lélekkel a társadalom megjobbítására törekszik, még a szerelemről is lemond, hogy az sem hátráltatja. Gauguin az élet élvezetét tekinti céljának, ezért keresi újra meg újra az Édenkertet, ha nem találja meg Bretagne-ban, Tahitin keresi, ha ott sem leli, a Marquises-szigeteken kutat tovább.

Mindeközben kiváló képet kapunk a 18. század első felének katasztrofális munka- és szociális körülményeiről, valamint a francia művészvilág életéről fél évszázaddal később. Kiváló olvasmány volt.

Cloverfield

Az amerikai filmesek nagyon szeretik lerombolni, lakatlan vagy legalábbis csaknem lakhatatlan hellyé tenni New York városát, különös tekintettel Manhattanre. Már szívesen megnézném egyszer Chicago vagy Dallas lerombolását is (ez utóbbit különösen ), de úgy látszik, New York valahog szimpatikusabb. Vagy éppen ellenkezőleg.

A rombolós kedvű szörnyes filmek nem hoznak semmi újat, csak mindig egy kicsit ügyesebb trükkökkel operálnak, mint a pár évvel korábbi referenciaanyag. No, a Cloverfield valami újat azért hozott: a filmet végig egy kézikamera objektívén keresztül látjuk. Azért a film készítői igazán megmagyarázhatták volna, hogy ez egy vadonatúj, szuperjó optikai stabilizátorral ellátott készülék, mert így hosszú távon enyhén idegesítő volt a kép állandó rángatózása.

A legújabb Godzilla óta úgy látszik, az "egy szörny nem szörny" elv az irányadó, nem volt elég a nagy és határozottan látványos rém, volt sok kicsi pókszerű dög is, akik feltehetően még fertőztek is, sőt, még egy középméretű jószág is felbukkant - majd teljesen váratlanul el is tűnt. Ez tipikusan a "kevesebb több" esete. Egy bazi nagy szörny felbukkanását még csak-csak meg lehetne magyarázni, de mindjárt háromféléét?

Mindenesetre a feszültséget szépen egyenletesen sikerült fokozni, az kimondottan szimpatikus, hogy nem erőltették a happy endet. Csak ne lenne az a sok lyuk a történetben. Nem túl életszerű, hogy miután hőseink két lépéssel arrább mentek az embertömegtől, már sehol egy lélek. Ráadásul - bár sorra omlanak a felhőkarcolók és égnek az autók - az utcán se hullák, se súlyos sérültek nincsenek. Állítólag az utolsó utáni jelenetben látni kéne, amint valami belepottyan a tengerbe. Na én ilyet nem láttam, de aki lassítás nélkül bármi értelmezhetőt felfedez abban a képsorban, az kiérdemli a Sólyomszem nevet.

Ebből most kicsit az jön ki, hogy én utálom ezt a filmet. Pedig nem, egyszer jól elszórakoztam rajta, egy szörnyes katasztrófafilmtől, sőt, bármilyen katasztrófafilmtől, nem érdemes ettől többet várni.

Azaz játszani kell. Például számítógépes játékokat. Ennek azonban az esetek jelentős részében van egy olyan hátulütője, hogy az embernek folyamatosan bővítenie kell a gépét, nem is beszélve a játékok beszerzési áráról (törvénytisztelő játékosok esetében) vagy a fokozott vírusveszélyről (warez oldalak látogatóinak esetében).

Persze valamit segít a dolgon a Windows Aknakeresője is - amit valami őrült a Vistában virágkeresővé módosított. De mi van, ha ez kevésnek bizonyul? Hát lehet például akciós programokat böngészni az elektronikai áruházak és hipermarketek pénztárai környékén, netán utánajárni, hogyan lehetne potyázni.

A potyázásra az egyik megoldás, hogy ingyenes játékot keresünk. Ha beérjük flashjátékokkal, remek hazai lelőhelyet találunk a Közveszélyes Munkakerülő oldalon. Esetleg kereshetünk freeware / nyílt forráskódú játékokat. Én legutóbb a Battle of Wesnoth nevezetű stratégiára bukkantam rá - nem egy Warcraft III, de el lehet vele játszadozni, pláne ha az embernek több érzéke van hozzá, mint nekem.

Aztán van az abandonware. Ez kérem azt a fajta programot - esetünkben játékot -jelöli, amelyről forgalmazója már azt is elfelejtette, hogy valaha létezett. Mivel már nem forgalmazzák, egy büdös fitying kárt nem okozol a cégnek azzal, ha letöltöd, így szemet hunynak az esett felett. Ezek rendszerint 10 évnél idősebb programok, sőt még inkább a DOS-korszak szülöttei. Azaz lenyűgöző grafikát és 7.1-es hangot ne várjunk tőlük, de jó játékélményre van esélyünk, különösen, ha a klasszikus darabok közül választunk. A DOS-os játékokhoz nem árt, ha feltelepítjük a DOSBoxot is, a gépigény miatt pedig igazán nem kell aggódnunk. Abandonware-t sok oldalon találhatunk, vannak direkt erre szakosodott keresők is, például a Freeoldies.

Jó játékot!

A Galaktika Fantasztikus Könyvek őszi kiadványáradatából elsőként Wolfgang Jeschke A Cusanus-játék című könyvével ismerkedtem meg. A regény nem is okozott csalódást, de azért a kiadónak jár néhány fekete pont.

Jeschke a műben jócskán továbbgondolja A teremtés utolsó napjának időfelfogását, alaposan elmagyarázva az időutazás elméletét is, és jól érződik, hogy nem az ujjából szopta az összes teóriát. Alternatív múltak és jövők széles választékát kínálja a regény, csak győzzünk eligazodni közöttük. A könyv jelene - a 2050-es évek - egy összeomlóban lévő Európa, a klímaváltozás, az illegális bevándorlás és az újjáéledő nemzetiszocializmus világát. Csak azt nem értem, Jeschke miért utálja ennyire az osztrákokat…

Azt persze jobban is meg lehetett volna indokolni, mitől lett a főhős Cusanus-rajongóvá, mint egy titokzatos megmenekülésére sem kapunk magyarázatot, de a pörgős és jól átgondolt történet mellett ezek a bakik nem súlyosak. A fejezeteket idézetek vezetik fel az idő és az univerzum természetéről Giordano Brunótól Stapledonig, ezek önmagukban is érdekesek.  Mindenképpen figyelemreméltó A cusanusi akceleráció című fejezet, amely egy komplett alternatív történelmet vázol fel a 15 századtól kezdve. Némi hiányérzetet hagy maga után a befejezés, ennél nagyobb csattanót érdemelt volna a regény. De azért kiváló munka.

Kevésbé volt kiváló a fordító, a szerkesztő illetve a korrektor munkája. A németben a Spiel szó játékot és játszmát is jelent. A könyvből egyértelműen kiderül, hogy itt egy játékszerről van szó, melyet Nicolaus Cusanus talált fel, és amely bizonyos fokig az időutazás bizonytalanságának szimbóluma. Az is zavaró, hogy a köszönetnyilvánításban a fentebb említett A cusanusi akceleráció című fejezet már A cusanusi gyorsulásként szerepel. A legbosszantóbb mégis az “-i” képzős szavak következetes hibás írása volt: Európai, Amszterdami, Cusanusi. Lehet, hogy rohammunkában készült a magyar kiadás, de azért legalább az ilyen durva hibákat ki kéne szűrni.

Szóval kaptunk egy  remek regényt gyenge tálalásban. Ennek ellenére ajánlom mindenkinek.

Kik is lehetnek az emberiség ellenségei? Ugye ez nagy mértékben függ attól, kit kérdezünk meg, az amerikaiak szerint az arabok, Chavez szerint az amerikaiak. Nero császár szerint pedig  a keresztények. Minutus Manilianus, Mika Waltari történelmi regényének főhőse nem látja ilyen súlyosnak a keresztény problémát, sőt, úgy véli, néhány évtizeden belül el fog tűnni az egész vallás.

A regény Claudius uralkodásának végétől Vespasianus haláláig mutatja be Róma történetét, számtalan ármánnyal, vérengzéssel, ahogy azt kell. És ahogy Waltari hősei általában, Manilianus is valahogy mindig ott van a tűz közelében, a nagy római tűzvészt követően egyenesen ő szervezi a bűnbak keresztények elpusztítását az amfiteátrumban. Ebből is látszik, hogy Manilianus nem éppen hősi figura. Bűnök elég széles skáláját követte el, a hűtlenségtől saját fiának megöletéséig, a sikkasztástól az árulásig. De saját értékrendje szerint mindig helyesen cselekedett.

És persze beutazta a fél Római Birodalmat, hosszabb időt töltött Britanniában, tevékenykedett Korinthoszban, és ott volt Júdeában is, amikor elpusztult a zsidók temploma. Mindeközben ellentmondásos kapcsolatokat ápolt a keresztényekkel és az uralkodó osztállyal. A könyvben sokkal árnyaltabban ábrázolják Nerot, mint általában szokásos, kezdetben még egész szimpatikus fiatalember.

Külön színfoltjai a regénynek Manilianus “jóslatai”, amelyek még véletlenül sem teljesültek be.

Waltari nagyon jól tud történelmi regényeket írni. Az emberiség ellenségei azért nincs azon a szinten, mint a Szinuhe vagy a Mikael, de a korszak iránt érdeklődőnek kellemes olvasmánya lehet.

Eljött az október is, bár én a héten még nagy lelkesen meghirdettem egy jövő heti eseményt szeptember 13-ára, így ismét újságosnál jártam. Aztán meg olvastam.

Ami a Robotvilág novella esetében felesleges időpocsékolás volt. Már az első résszel is voltak gondjaim, de ez simán alulmúlja. Rendkívül szellemes például, hogy megtámadjuk az ellenség főhadiszállását, ha pedig kudarcot vallunk, akkor megpróbáljuk még egyszer. Ráadásul a végére a szerző még valami tanulságot is be akart illeszteni, de az nagyon nem illett az addigiakhoz. Egy mínusz.

A Thomas M. Disch novella annál inkább kedvemre való volt. Lehet, hogy szorult belém valami szadizmus, mert szeretem azokat az írásokat és filmeket, amelyekben a főhős(ök) valamilyen megoldhatatlan feladattal szembesül(nek). És ezzel a főszereplővel még együtt is lehetett érezni, hiszen egyszerű kisember. Egy plusz.

Balfrász és Tücsi írásával ugyanaz a bajom. Szépen felépítenek egy tudományos-fantasztikus alapszituációt, aztán nem írják meg belőle a művet. Oké, esztétikailag rendben vannak a novellák, de ez így nem igazán science-fiction. Ami megint csak nem baj, de én azért vásárolom a Galaktikát, mert science-fiction novellákat szeretnék olvasni. Se plusz, se mínusz.

McDevitt tud írni, ezek szerint novellát is. Minden bizonnyal sakkozni is tud, míg én csak a játék alapjait ismerem. Szerencse, hogy a szerző elmagyarázta, mi is a Benkő-csel lényege. Nagyon jó, hogy a végén bizonytalanságban hagyja a szereplőket és az olvasót is. Egy plusz.

A portál nem győzött meg. Nem véletlen a Lukjanyenkó-utalás: ez tisztára ugyanaz a világ, amiben az Őrség-könyvek játszódnak. Persze lehet, hogy Oroszország tényleg ilyen, de azért nem ártana némi egyéniséget vinni a stílusba. A tulajdonképpeni történetet egy mondatban össze lehet foglalni, ezt most spoiler-okokból nem teszem. Annyira nem gyenge, hogy mínuszozzak, de nem ér pontot.

Valószínűleg az Elizabeth Bear-novella női olvasókra van kalibrálva. Nekem legalábbis érzelgősnek, szinte nyálasnak tűnik. Egy harci eszköz ne legyen már művész meg jótékonysági intézmény! Egy mínusz.

A Niven-írás jó volt, szépen fel volt építve, poénok is voltak benne, mégis van egy olyan érzésem, hogy két hét múlva nem fogok rá emlékezni, vagy ha mégis, az a rendkívül logikus cím miatt lesz. Azért egy pluszt megérdemel.

Összegzés: +1

Szóval érdemes volt megvenni, de azért láttunk már jobb Galaktikát is az utóbbi időben (is).

Egyébként ha rajtam múlna, nem erőltetném ezt az egy hónap-egy téma szerkezetet, így vegyesen sokkal érdekesebb, és nincs annyira megkötve a szerkesztő keze, ami a novellákat illeti.

A változatosság kedvéért ismét egy magyar filmről írok, viszont sokkal nagyobb az esélye annak, hogy ezt olvasóim még nem látták. Én pedig jó szívvel javaslom, mert teljes mértékben megfelelt a kedvező kritikák miatt magas elvárásoknak.

Szombaton megnéztem A nyomozó című filmet. Olvastam már olyat, aki vígjátéknak írta, más fekete komédiának, meg hát nyilván krimi is. Szerintem attól, hogy valamiben vannak vicces dolgok, még nem lesz vígjáték, és attól sem lesz krimi, hogy szerepel benne egy bűnügy. Számomra leginkább thriller volt a film - kár, hogy ezt a műfaj-meghatározást máig sem sikerült magyarítani.

Adott egy boncmester, aki annyira képtelen kimutatni az érzelmeit, hogy az már az autizmussal határos. Édesanyja rákos beteg, de a méregdrága külföldi gyógykezelésre nincs pénz. És ahogy annak lennie, kell, megjelenik a kísértő, aki egy gyilkossággal bízza meg főszereplőnket. Meg persze van egy pincérlány, aki igyekszik közel kerülni boncmesterünkhöz, de általában csak a fegyelmezett mozinézésig jutnak.

A bűnügyi alkotások többségében a tettest keresik, és több szereplőnek is van indítéka. Itt a gyilkos kiléte nem kérdés, az viszont annál inkább, miért kellett meghalnia az áldozatnak, majd egy idő után, hogy miért pont a boncmester lett a végrehajtó. Ahogy hősünk (?) nyomoz saját megbízói után, egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül, és azok az információk, amiket megtud, csak fokozzák bűntudatát.

Hagyományos happy endet ne keressünk A nyomozóban, bár a totális összeomlás elmarad. A bűnügy és a személyes tragédiákat jól tompítja a film finom humora, például az az általában vígjátékokban alkalmazott megoldás, hogy látjuk a főhős gondolatait, ahol akár halottak is cseveghetnek egymással. Igen, van benne egy romantikus szál is, de ahogy én a boncmesterünket ismerem, ebből sosem lesz több esti mozizásoknál.

Szépen megcsinált, jól felépített film A nyomozó, ahol a főszereplő, Anger Zsolt valami szenzációsan alakítja a magának való, élhetetlen figurát, és amely valószínűleg második megnézésre is tartogat felfedeznivalókat.

Szégyen, nem szégyen, eléggé műveletlen vagyok, ami a filmművészet klasszikusait illeti, nincs ez másként a magyar klasszikusokkal sem. Így viszont megvan az az előnyöm, hogy újdonságként tudok rácsodálkozni olyan alkotásokra, amelyeket más már fejből tud. Múlt hétvégén Szabó István Hanussenjét néztem meg a Duna tévén.

Az iránt eddig sem voltak kétségeim, hogy Szabó egy kiváló képességű rendező és Klaus-Maria Brandauer egy hasonló kvalitásokkal megáldott színész. Ebben a filmben a hatalommal való megalkuvás mellett az is kulcskérdés, hogy áldás vagy átok, ha valamilyen rendkívüli adottsággal rendelkezünk. Kurt Schneider látszólag az Osztrák-Magyar Monarchia közönséges katonája, de kiderül, hogy képes meglátni egyes személyek titkait, jövőjét. Ezt a tudását menedzsere, a magyar katonatiszt segítségével különböző varietékben használja ki, ahol Erik-Jan Hanussen néven lép fel.

Előbb-utóbb a politikai körök is kapcsolatba kerülnek vele, noha nem állt szándékában belekeveredni a közügyekbe. Természetesen kapcsolatba kerül a feltörekvő NSDAP-vel is, ami végül a végzete lesz.

Hanussen nem ugyanaz a figura, mint a Mephisto Hendrik Höfgenje. Ő mindig is meg akarta őrizni szellemi függetlenségét, de a körülmények úgy hozták, hogy ez nem sikerült neki. Vesztét végülis őszintesége hozta el: minden körülmények között az igazat mondta el a jövőről.

Ha van még valaki, aki nem  látta a filmet, ajánlom figyelmébe, elsősorban Brandauer kiváló színészi játéka miatt, de már csak a történet miatt is érdemes megnézni.