Régen tudatosan kerültem Leonardo DiCaprio filmjeit, mert idegesített a szépfiú-imázsa, és színészként sem tartottam sokra. Nos, be kell lássam, DiCaprio felnőtt, és ráadásul tehetséges színész is lett belőle. És miután a Hazugságok hálója (Body of Lies) című filmet Ridley Scott rendezte, a másik főszereplő pedig Russel Crowe, joggal bízhattam benne, hogy egy tisztességesen elkészített művet láthatok.

Nem is kellett csalódnom. A film a terrorizmus elleni háborúról szól, de egyáltalán nem az idealista propaganda szellemében. Itt a lehető legtermészetesebb, hogy ha egy bevetésen elfogják a társadat, búcsúzóul tarkón lövöd, hogy ne szedhessenek ki belőle információkat. Roger Ferris (DiCaprio) a “terepen” dolgozik, jól ismeri az arab világot, és néha a pokolba kívánja főnökét, Ed Hoffmannt (Russel Crowe), aki kényelmes langley-i irodájából akarva-akaratlan keresztbe tesz neki.

A cél egy főterrorista elfogása, de ez nem sikerülhet  jordán titkosszolgálat bevonása nélkül. Aztán szép lassan mindenki figyel mindenkit, és persze senkiben sem lehet maradéktalanul megbízni.  Az amerikaiaknak hiába van fejlett technikájuk - kémrepülőgépeik segítségével akár egyes emberek mozgását is kiválóan tudják követni - ha ellenfeleik megtanulták mindezt kijátszani, és akár a teljes információs infrastruktúra nélkül is jól elboldogulnak.

És ha netán  felbukkan egy szerelem esélye, a nőt is veszélybe sodorhatja a titkosügynöki munka. Ráadásul mindebből a világból a háború államokbeli irányítói nem sokat érzékelnek íróasztaluk mögül.

Akik akciófilmet vártak a filmtől, valószínűleg csalódtak, nyilván azok is, akik hangsúlyos szerelmi szálat kerestek. Akik azonban egy szókimondó kritikát vártak az amerikai titkos diplomáciáról, azok megtalálták számításukat - így én is.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a tudományos-fantasztikus könyveket a krimikkel, a romantikus regényekkel és más “könnyű” irodalommal együtt a Böngészde nevű helyen tartja. Újabban valóban böngészgetem a sci-fiket, gyakran háromszor-négyszer is elsétálok a polcok előtt, hogy eldöntsem, melyik könyveket kölcsönzöm ki. Nincs is sok értelme előre eldönteni, mit szeretnék kivenni, mert teljesen kiszámíthatatlan, mi van benn éppen.

A Szálkáról már olvastam valahol, meg Niven neve elég jól is cseng, így most ez lett az egyik kiszemelt. A regény 1974-es, és van egy  olyan érzésem, hogy Frederik Pohl is jól ismerte, mert az idegenek - azaz a szálkák - engem nagyon a hícsíkre emlékeztetnek. Ami persze egyáltalán nem baj, mert tetszik ez a kicsit játékos, humoros megközelítés.

A Szálka Isten szemében egy kapcsolatfelvétel története. A legtöbb scifiben a következők egyike az ábra: az idegenek jönnek hozzánk, vagy mi megyünk hozzájuk, de valamiért nem jön létre rendes kapcsolatfelvétel. A Szálkában mi megyünk, és a kapcsolatfelvétel sikeres is, noha természeten akadnak problémák a két faj kapcsolatában, de spoilerezni nem áll szándékomban.

A könyv közepe táján megijedtem, hogy valami langyos semmitmondásba fajul a történet, de még csavar is akad a végén. Szereplőink szerethetők, és meg lehet őket érteni, a maga logikája szerint még a keménykezű Kutuzov admirálisnak is igaza van. Azt nem értem, hogy Kr. u. 3000-ben mért MacArthurról és Leninről nevezik el a két expedíciós űrhajót, illetve értem, de a szerzőpáros itt alighanem erősen túlbecsülte a 20. század hatását a világtörténelemre. Pláne, hogy a hidegháború befejezését kicsit másként képzelték el…  De ez a mű élvezetét nem befolyásolja.

Azt sem árt megemlíteni, hogy a két kapcsolatba lépő civilizáció nagyjából azonos technikai színvonalon áll, ami megintcsak viszonylag ritkább felállás. Alapműnek talán túlzás nevezni, de egy igen szórakoztató, élvezetes regény. Szívből ajánlom mindenkinek! És amint a könyvtárban láttam, van egy A szálkák című folytatása is, amit most nem vettem ki, de legközelebb meg fogom kísérelni.

Nita “nevezett be”ebbe a blogos játékba, ahol az őszről kell megosztani benyomásainkat.

Nem szeretem az őszt. Soha nem is szerettem. Kezdődik az iskola, rövidülnek a napok, nem lehet már pólóban mászkálni, ráadásul a torokgyulladás is mindig megtalál. És persze ha meleg ruhát húzok, biztosan jó idő lesz, míg ellenkező esetben fagyoskodhatok.  2008 ősze még kegyes volt hozzánk, de amikor esős, saras az idő, na azt meg különösen utálom.

Ellenben ősszel kezdik el árulni a sült gesztenyét, ami kicsi koromban a szezonjában elmaradhatatlan része volt bajai útjainknak. Azt is szeretem, amikor kinézek otthon a konyhaajtó üvegén, és a diófa olyan sárga, mint tavasszal az aranyeső. Szeretek a kinti borús idő elől elbújni egy ágy sarkába és naphosszat olvasni. A szüretet is élveztem, bár egy idő után megszereztem a legkönnyebb munkát: én daráltam.  Óvodásként a vadgesztenyegyűjtésért is rajongtam. Igaz, hogy utána már nem tudtam vele mit kezdeni, de a gyűjtés jó volt.

Szeretem a Halottak Napját, mert szeretek emlékezni. Szeretem meggyújtani a gyertyákat, és szeretek egy kicsit szomorúnak lenni.

Mit mond Fairylona?

Elmúlt hétvégémnek nem az SFPortal találkozó volt az egyetlen kiemelkedő eseménye. Pénteken bátyámmal megnéztük a fenti három zenekar koncertjét a PeCsában.

Érdemes őket röviden bemutatni, mert még a főzenekar, a Sonata Arctica sem nevezhető első vonalbelinek. A Vanishing Point ausztrál progresszív metál együttes kiváló hangszeres játékkal, viszont kevés fülbemászó dallammal. A Pagan’s Mind norvég, szintén prog metálban utazik, csak náluk az éneknek van kiemeltebb szerepe. A Sonata Arctica finn, és bár az eddigiek alapján logikus lenne, de nem prog metált játszanak, hanem dallamokban gazdag heavy metált. Nekik valamennyi lemezüket hallottam, a másik két együttestől csak 8-10 számot.

A PeCsa távolról sem telt meg zsúfolásig, de épp üres sem volt. Sonata-pólós rengeteg volt, a másik két együttes “egyenruháját” viszont senkin nem fedeztem fel. Az előadás nagyjából pontosan kezdődött, bár a keverésen még igazán dolgozhattak volna, mert a hangzás végig elég szörnyű volt. Ez a Sonata Arcticánál még nem is olyan óriási probléma, de a prog metál igényli a kristálytiszta hangzást.

A Vanishing Point programja második felére kapta meg a jó hangzást, legalábbis a gitárra, mert akkor meg az ének nem hallatszott rendesen. De azt megállapíthatjuk, hogy a két gitáros nagyon érti a dolgát, mert igen becsületesen eltekerészgettek némelyik számban.

A Pagan’s Mind valahogy kevésbé jött be a közönségnek, pedig nagyon igyekeztek, mozgósították a publikumot, de hát mit tegyünk, ha a népek nem ismerik a számokat. Egy számnál sikerült osztatlan sikert aratniuk, amikor David Bowie Hello, spaceboy című nótáját adták elő. Na az óriási volt!

A Sonata Arcticának már öt sornagylemeze van, így számolgattul bátyámmal, minek kell lennie, meg mi az, ami valószínűleg kimarad. A fiúk végül nagyjából ugyanannyit játszottak minden albumról, és bekerült egy-két nagy kedvenc. Természetesen nem maradt ki kedvenc vérfarkasos nótám, a Full Moon sem, volt a Replica is, lassabb számnak a Graven Image. Aminek nagyon örültem, hogy egyik óriási kedvencemet, a White Pearl Black Oceanst 8 perces hossza ellenére is  eljátszották. A ráadásban még a Don’t SayA Word című nótára is sor került, szóval igen finom falatokat kaptunk.

Viszont a hangzás nagyon rányomta a bélyegét az egész estére, Sonatáék nem is játszottak túl sokat, így, bár remekül szórakoztam, eddigi idei négy koncertem közül még mindig ez volt a leggyengébb. Soha rosszabb évet!

Kicsit félve fogtam hozzá az utoljára megjelent Philip K. Dick-regény, az Istenek inváziója című kötet olvasásának. Ez kötet ugyanis félig-meddig a Valis folytatása, melyet ugyan sokan Dick legnagyobb alkotásának tartanak, ennek ellenére nekem kész kínszenvedés volt végigolvasni. Szerencsére alaptalan volt a félelmem, igazából nem sok közös van a két könyvben.

A sztori lényege az, hogy Isten, aki az I. században elhagyni kényszerült a Földet, vissza akar térni. Viszont a “hazaúton” történik egy baleset (?), amely megnehezíti a küldetést. És akkor még nem beszéltünk a hatalmát féltő Keresztény-Iszlám Egyházról, Beliálról, az ősellenségről, meg egy titokzatos nőről, akik mind beavatkoznak az isteni tervbe.

A science-fiction regények gyakran beleesnek abba a hibába, hogy a vallás és az egyház kérdését borzasztóan egysíkúan ábrázolják, általában a diktatorikus egyház és a fanatikus hívőkre redukálva a kérdést. Dick viszont jól felkészült, ráadásul határozottan kettéválasztja a hitet és az egyházat. Azért is csemege ez a könyv, mert rengeteg teológiai kérdést feszeget, többek között Isten természetét.

Azért persze néhány jellegzetes dicki toposz itt is felbukkan, az első fejezetek egy része például egy hibernálásban töltött álmot mesél el, és bizony sokminden(ki) nem az, aminek látszik.

Kár volt aggódnom, ez bizony egyike lett kedvenc Dick-könyveimnek.

Az októberi Galaktika nem igazán nyerte el a tetszésemet, szerencsére a következő számra sikerült javítaniuk a készítőknek. Mondjuk ahogy sorozatosan bűnrossz számokat kéne készíteni, hogy ne vegyem meg…

A tudományos téma érdekes volt, de mint valamikori rutinos Discovery Channel-nézőnek azért túl sok újat nem sikerült mondani a repülő autókról. Új számítógépes játékokkal nem foglalkozom, a kimondottan félelmetes játékokat meg mindig kerültem, így aligha fogok közelebbi kapcsolatba kerülni a Dead Space-szel. Azt mindenesetre nem értem, hogy hogyan lett a tartalomjegyzékben filmajánló a fagyasztásos bebörtönzésből, még ha film is volt a gondolatmenet alapja. Az interjú átlagos volt, Magyari Dóra beszámolója érdekes, de felejthető. Szóval a nem-irodalmi szekció összképe sem különösebben jó, sem nagyon rossz, azaz plusz és mínusz pont sem jár.

A Baxter-novella nagyon tetszett. Nem könnyű a rövid műfajban életszerű karaktereket alkotni, itt sikerült ezt megtenni. A végítélet módja ugyan nekem felettébb furcsának tűnt, de lehet, hogy csak az én képzelőerőm behatárolt. A végén még sikerült meghatnia is. Plusz

Darlton-Ernsting egypercese már kevésbé fogott meg. Bár vannak autóbalesetek, de azért annyi nincs, hogy abból arra lehessen következtetni, hogy ez tudatos tevékenység. Persze lehet, hogy a vénusziak másképp készítenek statisztikákat. Szigorú leszek, mínusz.

Harry Harrison novellája egy jól ismert sémát dolgoz fel: valaki túlzott kíváncsisága a végzetét okozza. A nem túl eredeti sztori ellenére nagyon élvezetes olvasmány, a Frankenstein-család történetével pedig érdekes új ötleteket is hoz. Plusz.

Galántai Zoltán írása alaposan ki van dolgozva, rendkívül életszerűen ábrázolja a helyszínt - de a csattanó nem csattan elég nagyot. Nekem az sem volt egész világos, hogy mitől olyan biztos, hogy idegenek machinálnak a Holdon, meg a szál, hogy az ügynök látogatása egyáltalán miben befolyásolja az eseményeket. Az sem világos, hogy hol voltak az idegenek 1969-ben. Még kellett volna rajta dolgozni. Sem plusz, sem mínusz.

A Szerelem-program sem a lehető legeredetibb, viszont az alapötletet nagyon szépen bontakoztatja ki, és itt is vannak eredeti(bb) ötletek, így az üzleti tényező bevonása. Persze az érintőképernyőn keresztüli taperolás elég hülye ötlet, de a szerző is túllép ezen. A befejezés kiváló. Plusz.

Sturgeon írása a tágan vett fantasztikus irodalomhoz tartozik, örülök, hogy ilyennek is van helye a Galaktikában. Ugyan a közepétől ki lehet találni a végkifejletet, de sablonoktól mentes, olvasmányos romantikus történet. Plusz.

A csillaglakó jól ábrázolja a kisemberek reakcióját az ismeretlenre és a kisvárosi miliőt. Az idegen ábrázolásával már nem alkotott akkorát Dorémieux, mint ahogy Almine megváltozása is több magyarázatra szorult volna, mint a csillagos ég furcsa hatása. A hiányosságok ellenére is tetszett, meg egyszer már úgyis voltam szigorúbb, úgyhogy plusz.
Összesítés: 4 pont

Szóval elég jól sikerült a novemberi szám, amit persze pontok nélkül is megmondhattam volna, de így mégis hitelesebbnek tűnik.

Azért még egy fekete pont jár a Galaktikának, mert az SFPortal Találkozó hirdetésében azt sejtetik, hogy azt ők szervezik.

És ez persze oda-vissza működik: a tehetséges írói kéz a tudományos-fantasztikus műveket is fel tudja emelni a klasszikus, hagyományos irodalom rangjára. És onnantól számomra már nem létezett két külön irodalom, fantasztikus meg nem fantasztikus, hanem csupán egyetlenegy: szépirodalom.

Az ember néha ott is tudományos fantasztikumba botlik, ahol egyáltalán nem számít rá. Hász Róberttől korábban csak briliáns történelmi kalandregényét, A kündét ismertem, pedig tőle sem áll távol a science-fiction, amint ez fenti, Bradbury-kritikából kiemelt szavaiból is látszik.

Új kötete, a Sok vizeknek zúgása különböző típusú novellákat, elbeszéléseket tartalmaz. Van itt "regényklip", "partitúra-átirat", történelmi és mitológiai tárgyú írás is. Ezekből Az álmok öreg mágusa és A bizonyosság nyugodtan science-fictionnek nevezhető. Előbbi egy arab mágus kudarcot vallott gyógyításáról számol be, utóbbi leírja, mit is látott valójában Ezékiel próféta ahelyett, ami a Bibliában le van írva.

De nem csak ezekért érdemes elolvasni a kötetet, mert megtudhatjuk belőle azt is, hogyan kezdődött meg a kereszténység egyházzá és világhatalommá fejlődése (Johannan), olvashatunk egy beszámolót az athéniak balul sikerült szicíliai hadjáratáról (Elmondom, én Lüsziászom, teneked…).

A partitúra-átiratok, azaz a paródiák is igen jók, bár Hajnóczy Péter munkásságát nem ismerem, még az ő átiratán is jót mulattam, Gárdonyi és Lázár Ervin elferdítése pedig különösen tetszett.

Talán túlzás lenne minden egyes írásról külön szólni, remélem, már az eddigiekkel is sikerült kedvet csinálnom a kötet kézhezvételéhez.

Something Amiss: ez a címe annak a flash játéknak, ami az elmúlt héten jónéhány kellemes órát szerzett nekem. Nem hiszem, hogy gyakori lenne, hogy egy flash játék játékidejét órákban mérjék, és ami további pozitívuma a műnek: science-fiction az alapsztorija.

A fentiekből az is sejthető, hogy nem valami ugrabugra játékról van szó: a Something Amiss a point and click kalandjátékok nemes hagyományát folytatja. A történetről nem árulok el sokat, hiszen a harmadik epizód közepéig az a feladatunk, hogy kiderítsük, egyáltalán mi is történt a hősnővel. Mert hogy Alice Shelter azt hitte, hogy csak egy rutin MRI-vizsgálatnak vetik alá, de amikor kikerült a gépból, egyedül volt, bezárva a vizsgálóba. Az első rész ki is merül abban, hogy ki kell jutni a vizsgálóból, a továbbiak viszont kellemesen összetett kalandok. Az első két részben a programtól is lehet tippeket kérni, a harmadik részben kénytelen az ember “külső” puskát keresni, ha nem tudja, hogyan tovább. Bizony előfordult velem párszor.

Muszáj említést tenni a grafikáról, a Something Amiss ugyanis nagyon szép. Nem a végletekig kidolgozott grafikák miatt, hanem mert a képek remekül illenek a játék hangulatához. És ha ezt a hangulatát tovább szeretnénk élvezni, a végén még figyelmünkbe ajánlják a készítő, Tucker Bowen regényét, ami többé-kevésbé ugyanazt a sztorit dolgozza fel. Ha legközelebb Amerikában járok, meg is veszem.

Jó szórakozást!

Vajon mi következik abból, ha az ember egy héten belül három furcsa egybeeséssel találkozik? Őszintén szólva fogalmam sincs, mindenesetre nagyon szórakoztató, ugyanakkor egy kicsit ijesztő is.

1. egybeesés: Múltkor kivettem a könyvtárból egy Vargas Llosa- és egy Hász Róbert-kötetet, előbbiről már írtam, utóbbiról majd fogok írni. Olvasom a Vargas Llosa-könyvet, éppen Gauguin egy festményéről van szó, amelyen Jákob küzd meg Istennel. Ahogy leírja a képet, nagyon ismerősnek tűnt, de nem ugrott be egyből, honnan. Aztán egyszercsak megpillantottam a Hász Róbert-könyv borítóját, amelyen éppen ennek a könyvnek a részlete volt látható.

2. egybeesés: Játszom egy számítógépes játékkal,  az egyik epizód végén a jelszó ZEBRA volt. Gondoltam, biztos, ami biztos, felírom, el ne felejtsem. Előkotortom a táskámból ritkán használt tolltartómat, kivettem az első tollat, ami a kezembe akadt: mit ád Isten, egy Zebra márkájú toll volt.

3. egybeesés: Douglas Adams második Dirk Gently-regényéről olvasok a Wikipedián, közben szól a háttérben a zene véletlenszerű sorrendben. Éppen a regényben megjelenő germán istenekről és a Valhalláról olvasok, amikor a gép elkezdi lejátszani a Black Sabbath Valhalla című számát.

Három furcsaság, ebből kettő akkor jön elő, amikor valami Istennel vagy istenekkel kapcsolatos dolgot művelek. Ha most hozzávesszük, hogy Philip K. Dick a maga isteni látomását időnként Zebrának nevezte…

És egy 3,5., ez nem ér egész pontot, mert korántsem olyan meghökkentő: Halottak napján vonatozom Bajáról Budapestre, a Shadow Gallerytől a Room V-ot hallgatom. Eddig sosem tűnt fel, hogy a hátsó és a belső borítóján két égő mécses is látható. Most tűnt fel, Halottak napján.

Egyébként megszületett a következő novellám alapötlete, úgyhogy jó eséllyel még az idén megszületik  maga az írás is. Az alapötlet nem túl eredeti, de túl fogok lépni a kliséken.