Az év leghosszabb szabadságát a semmittevésen és lakmározáson kívül némi hasznos tevékenységgel is fűszerezem idehaza. Ebből az egyik a családi könyvtár ráncbaszedése, ami a többezres kötetszám miatt elég komoly kihívás elé állít bátyámat meg engem. Emellett azért jutott idő a szokásos év végi válogatás CD-k összeállítására is, egyet a “sima” heavy metalnak, egyet pedig a progresszív hard rocknak és heavy metalnak szentelve.

Ez utóbbi “munka” közben fedeztem fel magamnak a Sabaton nevű svéd power metal-együttest, amelyek ezennel megkapják tőlem az “Év felfedezettje” megtisztelő címet. Alant következik az új, Art of War című lemezükről a Cliffs of Gallipoli című daluk, amely a britek 1915-ös balul sikerült törökországi hadműveletének állít emléket.

Orson Scott Card: Múltfigyelők

Régóta akartam már valamit olvasni Orson Scott Cardtól, a sok dicsérő szó miatt persze elsősorban  Végjáték érdekelt. De az eddig még sosem volt benn a Szabó Ervinben, így az e bejegyzésben tárgyalt könyvet szemeltem ki. Már eleve jól hangzott a “Kolumbusz Kristóf feloldozása” alcím is, és a könyv kiállítása is sokat ígért.

Természetesen időutazós-alternatív történelmes könyvre számítottam a cím és az alcím alapján, ezúttal be is jött a tipp. Mert hát egy dolog a múltat nézegetni, megint más bele is avatkozni - és természetesen ez utóbbira is sor kerül. Sajátos a mű felfogása az időutazásról: itt a múltba utazás szó szerint megsemmisíti a “célidő” utáni történelmet, tehát ha visszamegyünk a 15. századba, onnan folytatódik az emberiség történelme, a később születettek pedig soha nem is léteztek.

Ez is tetszett benne, de a legprofibb a műben az volt, hogy a múltban játszódó részeket simán el lehetne adni történelmi regényként. Megismerhetjük belőle Kolumbusz életútjának nagy részét, sokmindent megtudunk a közép-amerikai indián népekről is. Egy science-fiction, amiből történelmet lehet tanulni: igen, ez kell nekem.

Érdekes a benne felvázolt jövő is, ahol egy erősen lecsökkent lélekszámú emberiség él viszonylagos jólétben, de  a világuk mégis az összeomlás szélén áll. De legalább a jelek szerint a faji előítéletekkel sikerült leszámolni, mert különböző kultúrákból származó emberek gond nélkül  együttdolgoztak.

És ahol sok science-fiction gyengélkedni szokott: a karakterek. Card itt is jó munkát végzett, szereplői élnek, megérthetjük motivációikat, még ha nem is feltétlenül értünk velük egyet. Érdekes, hogy európai vagy észak-amerikai fehér szereplő csak elvétve fordul elő - de hát nem csak rólunk szólhat a történet.

Az alternatív történelem is remekül ki van találva, de erről nem írok többet, mert így is épp elég poént lelőttem a történetről.

Alighanem legközelebb is kiveszek egy Card-könyvet, az első tesztet kiváló minősítéssel teljesítette. Ezt a könyvet pedig szívből ajánlom mindenkinek, akit kicsit is érdekel a történelem.

Hát igen, nem siettem el ezt a bejegyzést, hiszen ha nagyon fürge lennék, már a 226-osról is írhatnék, de így év vége táján hajlamosak összesűrűsödni az események.

A jubileumi Galaktika nem bízta a véletlenre a dolgot, nagy neveket hozott, és azok is hozták a kötelezőt. Persze a szám nem novella részei nélkül sem lettünk volna sokkal szegényebbek, de ezt már azt hiszem, megszokhattuk. Na jó, az interjú érdekes volt, kár, hogy nem olvastam a szóbanforgó könyvet. De azért pluszpontot nem kap ez a szekció. Mínuszt sem, kirívó baromság, vagy halálosan unalmas cikk sincs benne.

Az Asimov-elbeszélés nagyon profin van megírva. Nem értem, miért nem lep ez meg? Feltételezem, hogy a végét sem rontotta el a Mester, eddig mindenképpen pluszos.

Éppen ideje volt, hogy kapjunk valamit Lukjanyenkótól, ami nem Őrség. Szórakoztató, szellemes novella, ami ugyan egy csöppet nem hasonlít arra, amit eddig ismertem tőle, de arra úgyis ott lesz majd az Utolsó őrség (tényleg ez itt most kis- vagy nagybetűvel írandó?).Plusz egy.

László Zoli novellája is szépen fel van építve, a rövid műfaj korlátain belül is elég jól sikerül bemutatnia egy világot, még ha nem is kapunk választ minden kérdésre - de ez nem is cél. Azért megkockáztatom, hogy ez a novella jelentős társadalmi-politikai mondanivalóval bír, úgymint hogy valakinek érdeke, hogy azt higgyük, létezik az ellenség, de nem tudjuk biztosan, létezik-e. De az is lehet, hogy nekem ártott meg Sheenard blogjának gyakori olvasása és már mindenben politikát látok. :)  Plusz egy.

Resnick novellája tényleg egy karácsonyi számba illő érzelmes történet. Szerencsére nem megy át érzelgősbe, és annak is örültem, hogy nem erőlködött a rejtély megmagyarázásásával. Plusz egy.

A Herbert W. Franke-írás már kevésbé volt karácsonyi hangulatú, de inkább azért nem adok rá pontot, mert túl sok mindent nem kezd a kezdtettől fogva ismert alapszituációval. Oké, tönkretesszük a világot, és hogy van tovább?

Szélesi Sanyi novellájának élvezetét kicsit rontotta, hogy néhány sor után sejtettem a slusszpoént, de hát csak nem róhatom fel neki, hogy logikusan van felépítve. Az álhirdetéssel együtt megadom a pontot.

Barrington J. Bayley novellája nagyon el volt találva, leszámítva azt a logikai bukfencet, hogy mire mennének a jövő megváltoztatásával a jelenükben? De azért meg van írva, és vannak benne jó ötletek. Nagylelkű leszek, megkapja a pontot.

Philip K. Dick. Már a névre járt fél pont, és novella megfelelt az elvárásoknak. Sötét, pesszimista, ahol ugyan van némi happy end, de enyhén szólva kívánnivalókat hagy maga után. Plusz egy.

Hat pont, új rekord. Úgy látszik, nagyon ajándékozó kedvemben vagyok. Sebaj, majd jól lehúzom a januárit.

Acélpatkány felkérésére az “öreg könyvtáros” fogja a laptopot és az emlékeit, és előszed néhány science-fictiont, melyeket nyugodt szívvel adna ajándékba karácsonyra - noha eddig emlékezete szerint még nem ajándékozott sf-et az ünnepen.

Volt már olyan válogatás, amely korokra, volt amely nemekre osztotta a célcsoportot, én inkább keresek néhány olyat, amely kimondottan nem-science-fiction-olvasókra specializált, azaz alkalmas arra, hogy megfertőzze a célcsoportot az SF vírusával.

1. Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Bradbury műveli talán a “legszépirodalmibb” scifit a nagyok közül, írásai a szórakoztatáson és az elgondolkodtatáson kívül egyszerűen szépek is. Legyen a Marsbéli krónikák regény vagy novellagyűjtemény, kiváló ajándék lenne belőle. Mondjuk 10 éves kortól felfelé.

2. Isaac Asimov: Én, a robot

Nem kell mindjárt cyberpunkkal kezdenünk. Asimov robotmeséi egyszerűek, szórakoztatóak és tanulságosak egyben. Egy gyereknek is kedves olvasmányai lennének.

3. Philip K. Dick: Figyel az ég

Nyilván Dick mesternek is szerepelnie kell a listámon, de mivel kezdő scifi-olvasó a célszemély, nem szabad a legtöményebbel kezdeni. A Figyel az ég a szerző művei között a legbefogadhatóbbak közé tartozik, ugyanakkor rendkívül izgalmas világot ábrázol. Azért egy 16-os karikát megérdemel, nem mintha sok szex vagy erőszak lenne benne, de kétlem, hogy ifjabbaknak bejönne.

4. H. G. Wells: Világok harca

Hogy  az igazán klasszikusok se maradjanak ki. Az egyik legnagyobb hatású science-fiction, ugyanakkor az egyik legsötétebb jövőkép - még ha nem is következik be a lerosszabb.14 felett ajánlom, elvégre elég brutális. És a hangjátékkal együtt kiadott változatot, mert úgy kerek a dolog.

5. C. S. Lewis: A csendes bolygó

Kevés kimondottan vallásos science-fictiont ismerek, vagy legalábbis olyat, amelyben a vallásnak kiemelt szerepe van (lehet, hogy többet kellene Szs mestert olvasnom? ). És az a jó ebben, hogy a mű ettől egyáltalán nem válik szájbarágóssá. Persze nem ilyen a Mars, de hát Bradbury sem kimondottan reális képet ad róla. Ajánlott hívőknek és nem hívőknek egyaránt, korhatár nélkül.

Megjelent már jónéhány vélemény Hackett barátunk legújabb könyvéről, ezek közös jellemzője volt, hogy rendkívül elismerően szóltak a regényről, esetleg eddigi legjobbjának is kikiáltották. Nos, én ezt nem teszem, már csak azért sem, mert Botond életművének csak két darabját ismerem, és a másik - A poszthumán döntés - jobban tetszik.

Nem egészséges túlzott elvárásokkal nekiesni egy regénynek, én ezt tettem: aztán egy olyan információtömeget kaptam már a kezdetekor is a könyvtől, hogy majd hanyattestem. Vannak írók, akik úgy gondolják, hogy az összes felhalmozódott ötletüket bele kell írni az aktuális műbe. Úgy látszik, Hackett ilyen. Én viszont azon olvasók közé tartozom, akik jobban kedvelik a kevesebb, de alaposan megrágott ötletet. Ez volt a problémám A Keringéssel is, de annál valahogy ennyire mégsem zavart. Manipulátorok, omegák, transzhumánok, YouDream, dobozgyárak, időszken, és még jó darabig folytathatnám a sort, pláne ha kezemben lenne a kötet: aminek a regény savát-borsát kell adnia, az ez esetben kicsit nehezen emésztetővé is teszi.

A másik problémám tulajdonképpen saját magammal van: egyik szereplőt sem tudtam megkedvelni. Kerti Szófia egy nagyszájú hisztérika, aki mellesleg nem is nagyon hasonlít  idősebb önmagához, a férfialakok pedig csupa öntelt macsó, talán az egy Elijah Batchant leszámítva, aki viszont elég kevés szerepet kap. Én pedig szeretek szurkolni a regényhősöknek, szeretem beleélni magam a történésekbe, de ha nem rokonszenves  a szereplő, akkor nem megy. A poszthumán döntés esetében ilyen problémám nem volt, bár az igazat megvallva, az sem a kiváló karakterrajzok miatt lett kedvenc magyar scifijeim egyike.

Az ötletkavalkád közepette pedig feledésbe merül néhány kérdés, aminek nem ártott volna figyelmet szentelni: például alakítgatják a bolygót, de arról szó sem esik, hogy a nem emberi élővilág erre hogyan reagál. Különösen a drasztikusan megváltozott fényviszonyok és a növényvilág kapcsolata érdemelt volna bővebb kifejtést, de azért gondolom, a szerző sem úgy gondolta, hogy az Ugrást követően az összes állat- és növényfaj egyből kihalt, még ha az élelmezésnek fel is bukkantak alternatív formái.

Az is kicsit furcsa, hogy bolygóméretű intelligenciáknak egyáltalán szükségük van a bemutatott kísérletekre, hiszen elég “számítókapacitásuk” van ahhoz, hogy gond nélkül kikalkulálják az eredményt, és őket az intuíció hiánya sem akadályozná meg ebben.

A nyelvek keverése érdekes ötlet, csak van benne egy buktató. Ha mindenki fordítóberendezést használ, semmi értelme más nyelvek szavait használni, hiszen a címzett úgyis anyanyelvén fogja őket meghallani. No és a kor meghatározó együttese, a Sorbo továbbra is színangol címeket ad számaiknak, pedig elvileg őket követné a fiatalság. Ha pedig mégis keverjük a nyelveket, akkor azt illene kevert nyelven beleírni a könyvbe, és lábjegyzetben lefordítani.

Ki kellett volna térni arra is, hogy ha a bolygókkal személyiségeket is másolunk, az újonnan létrejött folytatása lesz-e a korábbi példánynak, vagy csak másolata. Szóval nem ártott volna belemenni a lélek kérdésébe.
Most, hogy ennyi kifogást felsoroltam, illik némi pozitívumot írni. Az mindenképpen az, hogy nagyon jó az alapötlet, és szépen végig is viszi a szerző.  Nem volt könnyű letenni, még ha nem is egy ellazulós olvasmány. Mindent összevetve jó könyv az Isten gépei, de azzal is tisztában vagyok, hogy írója képes jobbat is írni.

Talán még sosem érintett ilyen közelről egy zenész halála. 2008. október 29-én szívrohamban elhunyt Mike Baker, a Shadow Gallery énekese. Nem egy átlagos énekes volt, nagyon értett hozzá, hogy igazán szívhezszólóan énekeljen, de ha kellett, kemény is tudott lenni. Bár ő és az együttes is nagyon megérdemelte volna a sikert, igazából nem lettek soha ismertek. Nem tudom, a többiek, folytatják- e nélküle. És nem csak a Shadow Gallery-ből volt ismerős, ő énekelte az Ayreon The Human Equation című lemezének talán legerősebb számát, a Losert.

Nyugodj békében, Mike!