Mémek mém hátán, most éppen Mentolosmacska  blogjáról ragadt rám egy játék, amelynek lényege, hogy a pszichológus díványát lecseréljük a zenelejátszó kütyü Shuffle módjára, az eredményt pedig közzétesszük, majd megpróbáljuk kimagyarázni. Hát lássuk, mint mond rólam a ZEN.

Mi a neved? Vagy minek kéne lennie?

Caamora: The Eleventh Hour - Nos, gondolom, az eszöz ezzel arra akar utalni, hogy már az utolsó órában vagyunk azt illetően, hogy eldöntsem, Adeptusnak vagy Mayer Istvánnak tartom magam. Pedig hát: mikor melyiknek.

Hogy alakul most az életed?

Crimson Glory: Burning Bridges - Szóval felégetem a hidakat. Hát mi tagadás,van egy olyan rossz szokásom, hogy a régi ismeretségeket nemigen ápolom. Csak erre gondolhatott.
Mi a beceneved?

Cloudscape: The Silence Within - Ha csend, hát legyen csend. Becenévről szó se essék!
Mi a főcímdalod?

Blessed By A Broken Heart: She-Wolf  - Könnyebb helyzetben lennék, ha tudnám, mi az a főcímdal (esetleg én megyek a moziban?), mindenesetre ez egy jó ütős kis szám, még ha egy hím farkassal könnyebben is tudnék azonosulni.

Mi a legjobb barátod főcímdala?

Avantasia: Glory of Rome - Hát legalábbis több olyan barátom van, aki ismeri ezt a nótát.

Hogyan fog alakulni az életed?

Scar Symmetry: The Missing Coordinates - Ha a lejátszómnak lövése nincs a jövőmről, az gáz?

Meg fogsz házasodni?

Ivory Tower: Construction Site - Ne zárjuk ki, de ezen azért még dolgozni kell.

Lesznek gyerekeid?

Shadow Gallery: Vow - Esküszik, esküszik, de mire?

Befejezted/be fogod fejezni a sulit?

Marillion: Wrapped Up In Time -Csakugyan becsomagoltak már némi időt, mióta befejeztem a sulit.
Ki a legjobb barátod?

Edguy: Aren’t You A Little Pervert Too? - Kell ezt kommentálnom? :DD
Ki lesz a jobbik feled?

Iced Earth: Watching Over Me - Nem tudom ki, de vigyázni fog rám.
Ki tetszik?

Shadow Gallery: Encrypted -Ennek szellemében ez a továbbiakban is titok marad.

Hogyan fogsz meghalni?

Sonata Arctica: Wildfire- Juj! Nem lehetne inkább még ágyban, párnák közt?
Hogy érzed magad ebben a pillanatban?

Ayreon: Disclosure - Nyilván annak megfelelő a közérzetem, hogy most számos dolgot közzéteszek magamról.

Mi a kedvenc számod?

Sabaton : Firestorm - Hát, tényleg jó, de ha már Sabaton, akkor inkább a Cliffs of Gallipoli.
Hogyan jellemeznéd a szüleid?

Ivory tower: Awake - Bár jellemezhetném őket többes számban . Anyu mindenesetre éberen vigyáz és vigyázott rám mindig.

A legjobb barátod?

Savatage: Silk and Steel - Nem volt elég a perverz, most még selyemfiúkkal is össze akar hozni? Előre látom, hogy két kérdés múlva kihozza a Song of Rolando.

A tanáraid?

Shadow Gallery: Dark - Na azért nem minddel volt annyira rossz a kapcsolatom!
Akibe bele vagy esve?

Judas Priest: Alone - Hmm. Nem is olyan hülye ez a masina, mint amilyennek megjátssza magát.

Magad?

Marillion: Whatever is Wrong With You - Úgy van tovább, hogy “… is right for me.” Szóval vagy elfogadsz a hibáimmal együtt, vagy nem - de ne számíts arra, hogy megváltozom.

Mi a legjobb tulajdonságod?

Labyrinth: Feel - Nagy szívem van.
Mi leszel, ha “nagy leszel”?

Skyclad: Polkageist - Persze, meg a Bolsoj Balett táncosa, nem?
Hogyan jellemzed ezt a tesztet?

Sonata Arctica: Don’t Say A Word - Én mondanám, de megtiltotta.
Mi dühít fel?

Zero Hour: Resurrection - A temetőkön lévő “Feltámadunk” felirat néha igen, mert ez így olyan, mint valami fenyegetés.

Mi szomorít el?

Fates Warning: A Pleasant Shade of Gray Part VIII - Az ilyen ronda esős, szürke napok, mint a mai.

Mi tesz boldoggá?

Classica: Magad vagy a csoda - Ha valam nagyon szépet, jót sikerül alkotnom vagy elérnem, az mindenképpen.
Mitől akarsz táncra perdülni?

Labyrinth: Heaven Denied - Nem juthatok a mennybe, és még álljak neki ettől táncolni? Na neeee!
Mi a kedvenc színed?

Rage: Wake the Nightmares - Hát a rémálmokhoz tán még a fekete társítható. Az tény, hogy szeretem a fekete cuccokat.

Hogyan jellemeznéd magad?

Coheed and Cambria: The End Complete:The Fall of House Atlantica Én vagyok az atlantiszi ember. Tiszta sor, nem?
Ki a legnagyobb ellenséged?

Blind Guardina: Into the Storm -A szám Morgothról és Ungoliantról szól. Na őket nem szeretem.

Kit gyűlölsz?

Stratovarius: The Kiss of Judas Az áruló, kétszínű embereket.
Kit szeretsz?

Virgin Steele:  Prelude in A Minor (The Voyage Home) - Az otthoniakat.
Kire vágysz?

Avantasia: The Toy Master - Hogy én valami játékmesterre vágynék? Vagy esetleg arra, hogy adjon nekem játékot?

Jótanács:

Cynic: Evolutionary Sleeper - A túlélés titka az alvás. Biztos.

Hogyan látnak mások?

Lana Lane: Souls of a Mermaids -Szerintetek tényleg sellőlelkem van???

Hogyan látom magam?

Blind Guardian: The Minstrel - Ez hízelgő, tetszik. Hát még ha énekelni és verset írni is tudnék. De amúgy szívesen.

Azt kívánom…

Blind Guardian: When Sorrow Sang - Nem, ezt nem kívánom. Aljas rágalom!
Szeretném…

Sonata Arctica: Letter to Dana - Szeretnék hosszú leveleket írni. De mindenki csak rövid emaileket akar kapni.

Meg akarom ölni…

Crimson Glory: Transcendence - Mi lesz itt, deicídium?

Meg akarom enni…

Shadow Gallery: Encrypted - ez mintha már lett volna. De akkor ez sem derül ki.

A fejem…

Virgin Steele: A Song of Prophecy - … tele van jóslatokkal. Amik vagy bejönnek, vagy nem.

Én vagyok…

Blind Guardian: Nom the Wise - Én vagyok Finrod Felagund tünde király és most jól lebuktam.

A legjobb tulajdonságom.. - Nem éri kétszer ugyanazt kérdezni!
A szemeim…

Edguy: Dragonfly - Akár a szitakötőé: nagyok és összetettek.

A hajam…

Savatage: Summer’s Rain - Mindig úgy néz ki, mintha megáztam volna.
 Az arcom…

Lana Lane: Night Falls - Éjszaka legalább nem látszik.

Ezt kéne tenned…

Rage: Human Metal  - Igen, let’s rock!!!

Tanulság:  legközelebb el fogom távolítani a provokatív című számokat egy ilyen teszt előtt.

Viktor Pelevin: Empire “V”

Ha azt hittük, hogy Moszkva vámpírvilágáról csak Szergej Lukjanyenko művein keresztül szerezhetünk  ismereteket, tévedtünk. Ugyan kedvelem az Őrség-könyveket, Viktor Pelevin könyve többet nyújt náluk.

Pelevinről nem tőlem kell információkat szerezni, eddig mást nem olvastam tőle, bár gyanítom, nem ez volt az utolsó. Ebben a műben egyáltalán nem a jó és a rossz, vagy a fény és a sötét harcát tapasztalhatjuk meg, szó sincs semmiféle harcról. Akár bosszantó is lehetne, ha nem lenne olyan jól kitalálva, de ez a könyv is újradefiniálja a vámpír fogalmát. A vámpír ugyan szív vért, de nem feltétlenül szükséges, az “áldozata” nem hal meg, a tükörkép hiányáról és a fokhagymáról szó sincs.

Van viszont szó filozófiáról, kozmológiáról, meg leginkább glamourról és diskurzusról. Ha valakinek nem világos, hogy mik ezek, a könyvet magát ajánlom, mert teljesen én sem értem, mentségemre szóljon, hogy a főhősnek, II. Ramának is voltak vele gondjai. Érdekes ötletként Pelevin egy átlagon aluli műveltségű főhőst kreált, akinek bizony még bele kell tanulnia a vámpírlétbe.

Mert ha nem is alszanak koporsókban, a vámpírok nem emberek - nem véletlenül viselik istenek neveit. Sőt, az emberiség maga azért jött létre, mert a vámpírok kitenyésztették a különböző ősmajmokból. Az emberiség létének célja pedig a vámpírok táplálása, amit az emberek nagyon lelkesen végeznek is.

Néha nem könnyű olvasmány az Empire “V”, de nagyon nehéz letenni, és rengeteg bölcs gondolatot találunk benne elszórva a történetben.

Igen, valószínűleg tényleg a láncblogok éve lesz a 2009-es, habár ezek talán mégsem lesznek a nyomorúság láncai, amelyekről az Iron Maiden énekel a címbeli számban.

Zenei fejlődésemet nagymértékben befolyásolta, hogy volt és van is egy nyolc évvel idősebb bátyám. Természetesen a zenebeszerzés is jó darabig az ő kizárólagos feladata volt, a nyolcvanas évek elején többször gondosan távoltartottak a szobától, mert kazettamásolás folyt  a monó magnó mikrofonjával, és síri csendre volt szükség - amelyet én (akkor még) nem tudtam produkálni.

A nyolcvanas évek első felében - szégyen, nem szégyen -, bizony még Modern Talking is tévedt a magnóba, esetenként Dolly Roll is. De egy kertszomszéd srác közreműködésével lassan beköltöztek hozzánk a klasszikusok: Deep Purple, Black Sabbath, Iron Maiden, meg ilyenek. Nem szabad megfeledkeznünk az István, a királyról sem, ami egyébként Anyu szerzeménye, de milliószor meghallgattam, már csak a nevem miatt is.

Hogy miért alakult a zenei ízlésem úgy, hogy szinte egy az egyben megfelelt a bátyáménak? Talán elég sokat hallgattuk ugyanazt, vagy ki tudja. Mindenesetre ez gazdaságos megoldás lett a későbbiekben.

Szóval a kilencvenes évek elején a tradicionális hard rock és heavy metál híve voltam, bármennyir e nem látszott is ez azon a kicsi és kövér gyereken, aki akkor voltam. A kisebb módosulás az Operation:Mindcrime-mal kezdődött. A Queensryche mesterműve kicsit progresszív irányba tolt, ezt a folyamatot a Dream Theater megismerése tetőzte be. Az első lemez nem igazán fogott meg, elsőre az Images and Words sem. Éppen ezért újra meg újra meg kellett hallgatnom. Amikor heteken keresztül csak az Images forgott, rájöttem, hogy rajongó lettem.

A Dream hozta magával a Fates Warningot, akik még mesterművük, az A Pleasant Shade of Gray előtt álltak, én a Parallelsszel kapcsolódtam bele történetükbe. A ‘90-es évek második felében meghatározó volt bátyám kétéves németországi ösztöndíja, hiszen így számos olyan zenét ismertünk meg, ami amúgy alighanem kimarad az életünkből. Sok prog rock/metál is volt köztük, elég csak az Arenára vagy az IQ-ra gondolni.

Kb. 1994-től minden év végén készítettünk bestof-lemezeket, egy idő után már külön progresszív és hagyományos rock/metál CD-vel. Idén - meglepő módon - a hagyományos lett az erősebb.

A netkorszak megnövelte a mennyiséget, de azért ma is megvan az a hat-hét együttes, amelyeknek gondolkodás nélkül megveszem a lemezét.

És még egy érdekesség a végére, amit megkérnék, hogy a további játékosok is mellékeljenek, mégpedig, hogy melyik volt az a lemez, amit először megvettek. Nekem a WASP Crimson Idol című albuma.

Akiknek pedig továbbadom a stafétát: Annatar és Merras

Nevezhetném akár alkotói válságnak is, de nem csak az írásra vonatkozik, hanem minden produktív szellemi tevékenységre. A dolog összefüggésben lehet azzal is, hogy munkahelyemen most van egy gyakornokom: ilyenkor ugyanis nem csak neki, hanem magamnak is keresek munkát, tehát nem írogatással töltöm az időt, és persze estére jól el is fáradok.

Igazából három dolognak illene rendesen nekiállnom:

1. Megírni végre azt az elbeszélést, amibe december elején fogtam bele. Nem könnyű, mert éppen csak elkezdtem a felvezetését, meg jól akarom megírni, de ha nem csinálom, akkor nehéz lesz.

2. A közeljövőben esedékes  szerepjátékbeli debütálásomra háttérsztorival kellene ellátnom a karakteremet. Ötlet itt is akad, csak le kéne ülni az elé a nyomorult szövegszerkesztő elé.

3. Kaptam egy kedves ismerősömtől egy rejtvénysorozatot: kicsit IQ-teszt, kicsit műveltségi, eddig kétszer néztem rá, hozzá se tudtam szagolni. De ha jó alaposan megrágnám, talán tudnék vele valamit kezdeni.

Ehelyett mit csinálok ma este is? Megeszem a vacsorát, megnézem a Children of Ment, aztán olvasom a könyvemet az ágyban.

Világ lustái, egyesüljetek!

Annak idején, középiskolás koromban, amikor még a Voxel nevű lemezújság virtuális hasábjain éltem ki grafomániámat, rendszeresen közzétettem angol nyelvű dalszövegeket, annak reményében, hogy majd valaki lefordítja őket, és milyen jó lesz. Így is lett, egészen pontosan egy Mayer István nevű alak fordította le őket, amennyire tudásából tellett.

Most nem ez a célom a dalszöveg közzéadásával. Logikus lenne azt mondani, hogy az elsődleges célom a jó szövegekkel való szórakoztatás és elgondolkodtatás. De ez a másodlagos célom. Az elsődleges célom, most 2009. január 13-án este, hogy kifejezzem pillanatnyi hangulatom. Erre pedig most éppen a Skyclad Jumping My Shadow című dala a legalkalmasabb, melyet feltöltöttem az SFPortra. Itt hívnám fel a figyelmet a scifisebb témájú  Postcard from Planet Earthre, melyet már régebbben feltettem. Ő volt az egyik “pályamű” a Voxelben.

A Skyclad angol rockegyüttes, folkos zenét játszanak, és főleg Martin Walkyier frontembersége idején nagyon jó, szójátékoktól hemzsegő szövegeket írtak. Na a Jumping My Shadow nem tipikus Skyclad-szöveg, de azért remélem, tetszeni fog.

SKYCLAD: JUMPING MY SHADOW (L: M. Walkyier)

 

Maybe someday someone will love me
for what I am (instead of what I should be.)
Until that day I’ll just sit here weeping,
chasing dreams is like shadow leaping.

The face behind the mirror - an unrecognised reflection,
his eyes look old and tired - filled with bitter recollection.
The cross that he has carried was a burden I have made,
It’s a baptism of tears - they are the seas in which I bathe.

‘Cause there’s a fire in my heart - but I can’t breathe for the smoke,
seems that I’m living proof my life’s a practical joke.
There’s a wind in my sails (but I have lost all my direction),
with no stars to guide me now you’re not here beside me anymore.

Somehow, somewhere you will discover
a love so sweet that it tasted like no other,
and on that day may you both drink deep
from that grail we found - but then failed to keep.

It’s a lesson I’ve learned well - some things just cannot be,
the key that will unlock your soul is someone else (not me).
If you should remember - hope you smile and wish me well,
as I walk my path to heaven through ten thousand miles of hell.

I stand alone against the cold grey sky,
it was blue that day (but not as blue as I).
I left my hearts high on that Roman hill,
I’ll wait a thousand years but it will be there still.

Holding hands in silence as the day came to an end,
we climbed up there as lovers - then we walked back down just friends.
I’ve know my share of heartaches, never thought of them as bad -
but had never quite imagined I could ever feel this sad.

 

 

Na jó, annyira azért nem vagyok szomorú, csak némi mélabú gyötör. De ugye jó volt?

Egy vallomással tartozom. Bár már december közepe táján megvettem a magazint, sőt, el is kezdtem olvasni, jó két hétig teljesen megfeledkeztem róla. Erre akkor ébredtem rá, amikor múlt héten először kezdtem el írni ezt a bejegyzést. Azóta végigolvastam, nem is voltak rosszak a hátralévő dolgok. De azért az eset sokat elmond a lapszámról.

Ami az ismeretterjesztő részeket illeti, ezúttal kevesebb olyan volt benne, amit a megjelenést megelőző hetekben olvastam volna az Indexen, az agyról szóló összeállítás kimondottan érdekes volt. Az M. John Harrison- interjú sem volt rossz, bár a regénye is jobban sikerült volna. Na de, hogy az Esti mesék című Adam Sandler-film és a Kedves Olvasó című (olvasható, de akkor is) kormánypropaganda mit keres itt (egye fene, a Viharvadászokat elnézem), arról azt hiszem, lehetne vitázni. Jól van, tudom, hogy pénz, de akkor tessék odaírni, hogy ez fizetett hirdetés. -1 a nem irodalmi részre.

Asimov nem okozott csalódást. Persze érdekes kérdés, hogy ha van is erőterünk, mire megyünk vele, hiszen a száz méterre felrobbant atombomba távolról sem csak a mechanikai hatása miatt veszélyes. De ez talán 1951-ben még nem volt annyira köztudott. +1.

A Saraintaris-írás igazán nem fogott meg. Nem rossz az alapötlet, de a befejezés meglehetősen sablonos. “Futottak még”-kategória. Nincs pont.

Mr. Anderson főszerkesztő úr írása jól indult, gyengéim a mitológiai ihletésű írások. Csak valahogy nem csattant elég nagyot. Oké, borjú kinyírva, de kicsit több kellett volna a végére a rezignált belenyugvásnál. Legalábbis valami tömegkatasztrófa. Nincs pont.

A Két zsák tengeri káposzta igazi old school science-fiction novella, fene gondolta volna, hogy manapság még írnak ilyeneket. Szerencsére igen, itt a történet és a megvalósítás is találkozott az ízlésemmel, plusz egyet neki.

A Mindörökkével egy bajom van, ezt is szinte minden hónapban elsütöm: ez nem science-fiction. Ennek ellenére kimondottan jó novella, nagyon is! Meg is kapja a pluszt.

Frederick Pohlban is meg lehet bízni többnyire, most sem hagyott cserben. A rövid novellában egy kisregényre elegendő ötlet volt, és még jókora adag mondanivalóval is meg volt spékelve. Naná, hogy plusz egy.

Összesítés: +3

Nem egy rekorderedmény, de ha egy számban négy jó írás van, akkor kár panaszkodni. Nem is teszem - megtettem már néhány bekezdéssel feljebb.

A minap még csak tervezgettem, ma végre is hajtottam: három hónap szünet után újból futni mentem. Igen, belátom, nem a legalkalmasabb az időjárás, de szükségem volt rá, na.

Az előzetes terveket kissé módosítottam, így jégeralsó és egy vékony dzseki is szerepelt expedíciós öltözékemben, sőt, régen használt kesztyűimet is előkerestem. Reggel - azaz délelőtt - a rendes táplálkozás után még megittam fél bögre kávét, hogy az adrenalin kellőképpen fűtsön, aztán irány a Sziget.

A legrosszabb a villamosmegállóban való várakozás volt, egy járdaszigeten már csak nem fogok fel-alá ugrálni… A Margit-szigeten találtam más hasonló bolondokat, sőt, nagyobbakat is, mert némelyek csak melegítőben szaladgáltak. A szokásos látványosságokhoz menet közben újak csatlakoztak: a Dunán úszó jégtáblák (vártam már, mikor kerül elő az első jegesmedve vagy pingvin), valamint a Palatinus medencéi fölötti gőzfelhő. Amúgy a futással nem volt gond, csak be kellett állni üzemi hőmérsékletre.

A hideg mellett még egy újdonsága volt a futásnak, teszteltem, milyen zenehallgatás közben futni. Legújabb hagyományos heavy metal-válogatásunkat táraztam be, így a tempó ezen nem múlott. Igaz, az Alice Cooper énekelte Avantasia-szám, a The Toy Master közben kicsit jobban is rákapcsoltam, mint kellett volna, ezért utána valami azonosítatlan hasüregi szervem percekig kínzott.

Eredetileg egy kört terveztem, de még éreztem, hogy vannak tartalékaim, így a szokott két kör, azaz 10 700 méter lett belőle. Én kb. 6 embert előztem meg, engem csak egy, úgyhogy ez a része rendben volt, és három hónap kihagyás meg a kissé rendhagyó körülményeket figyelembe véve az 58:03:37-es idővel is meg vagyok elégedve.

A rendhagyó körülményekről még annyit, hogy a futópálya hőmérője -99 fokot mutatott.

A lakásba visszatérve azonnali forró zuhany következett, majd teázás. Egyelőre úgy néz ki, sikerült épségben megúszni a kiruccanást. De azért nem bánnám, ha legközelebb kicsit melegebb lenne…

Valami hiányzik. Enyhe bizsergést érzek a végtagjaimban, nehezemre esik reggel felkelnem. Este üresnek, tartalmatlannak érzem a napjaimat. Az étvágyam sem a legjobb.

Futnom kell.

Október eleje óta nem futottam, ami tulajdonképpen nem nagy szám, hiszen sokan diákkoruk óta nem futottak, és ez egyáltalán nem hiányzik nekik, sőt!  Nekem viszont úgy látszik, sikerült magam futásra kondicionálni, és a szervezetem követeli, ami jár neki. Bizony rendesen ellustultam, az ősz második felében ráadásul főleg metróval jártam, a karácsony is inkább a falánkság, mint a sport jegyében telt. Azért a kondíciómmal szerencsére nincs nagy baj, mert a december 30-i focizáson bírtam a tempót, ahogy kell - más kérdés, hogy ez sem sokat segített a csapatomon.

De a fene essék a hormonjaimba, hogy pont a legnagyobb hideg közepén jött rám a futhatnék! Vastag dzsekiben, jégeralsóban és bakancsban nyilván nem lehet futni, hát más megoldást kell találnom. Apu szokta mindig mondani, hogy amíg mozog az ember, addig nem fázhat meg. Csak előtte vagy utána. Következésképpen minimalizálni kell a nem sporttal töltött időt. Az a rész, hogy a villamosról már úgy futok le  a Margit-szigetre, rendben is van, csak a futás végét kellene úgy időzíteni, hogy pont fel tudjak futni az ellenkező irányból érkező villamosra, meg jó volna azt is megoldani, hogy a Mechwart liget megállót ideiglenesen áthelyezzék az albérletem ajtaja elé. Vagy netán futva mehetnék a szigetre/ jöhetnék a szigetről, de annyira azért nem vagyok saját magam ellensége, hogy a Margit körúton fussak.

A projekt kivitelezhető, mert nap mint nap látok futókat a sziget környékén, igaz, ha rájuk nézek, majd megfagyok, de hát én csak gyalogolok, ők meg ugye nem. Mindenesetre megfelelő időzítéssel, réteges öltözködéssel és a hazatérést követő azonnali forró zuhannyal maradandó károsodás nélkül kielégíthetem a szükségletem. Nos meglátjuk, vasárnap rá tudom-e szánni magam. Ha hétfőn nem bukkannék fel, akkor keressétek meg jéggé fagyott holttestemet a Margit-szigeten!

Úgy látszik, ez a körbeküldözgetős játékok éve lesz, de annyi baj legyen, legalább pezseg az élet az SFBlogson. Most éppen azt a feladatot kaptam Merrastól, hogy mondjam meg, ki lennék én különböző tudományos-fantasztikus művek világában. Felületes sorozatbeli ismereteim miatt Babylon5, Star Trek, netán Stargate kilőve, de azért így is marad miből szemezgetni. Ja és úgy döntöttem, hogy többnyire konkrét személyeket választok magamnak.

Itt van mindjárt a Battlestar Galactica. Választottam intelligens és vonzó, csak sajnálatosan gyenge jellem. Viszont kedvelem, mert esendő, és nem is akarja a szuperhőst játszani. Úgyhogy első választottam Gaius Baltar.

A Star Wars sem maradhat ki, itt is találtam magamnak egy esendő figurát, aki nem elég kemény ahhoz, hogy egyenesen szembeszálljon a Birodalommal, de a végén mégis a Lázadók közé kerül. Kettes számú jelölt Lando Calrissian.

Az Alapítvány univerzumát vétek lenne kihagyni. Az Első Alapítvány kereskedői és kalandorai nem valók nekem, akkor már inkább legyek egy trantori parasztember, aki valójában több, mint aminek látszik: Preem Palver.

A Warhammer 40 000 világában leginkább inkvizítorként lehetne részem abban a kiszámíthatóságban és rendben, amire szükségem van. És van benne valami szép, hogy az ember megtisztítja a világokat a démonok szennyétől.

Egy főszereplő helyzetét is teljesen át tudom érezni, a Galaxis útikalauzból Arthur Dent az én emberem.

Ha a Dűne világából kell választanom, nyilván fremen lennék, ha pedig már fremen, akkor Stilgar a legismertebb. A végletekig hűséges, de mindig őszinte és nyílt szívű.

Vállalnám Ransom viszontagságait is Lewis Kozmikus trilógiájából, szívesen megnézném közelebbről Malacandrát és Perelandrát is, még ha ezért nekem is kell leszámolnom a gonoszakkal.

A végére maradjon az, akivel még jobban tudok / még szívesebben szeretnék azonosulni: Heywood Floyd Clarke Űrodüsszeia-regényeiből illetve a filmekből.

Továbbadom a feladatot Sheenardnak és Fairylonának.

Günter Grass: Hagymahámozás közben

Günter Grass az egyik kedvenc íróm, szinte minden magyarul megjelent könyvét olvastam, és az egy Békaszót leszámítva valamennyi el is nyerte tetszésemet. Grass önéletírása tavalyelőtt jelent meg, és mindjárt nagy vihart is kavart, mert kiderül belőle, hogy Grass a II. világháború alatt a Waffen SS-ben szolgált. Erre kapásból le is nácizták, annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül a náci múlttal való szembenézés élharcosa volt, egyúttal köztudottan szociáldemokrata szimpatizáns. Tény, hogy nem dicsekedett az SS-múlttal.

Hogy ezt a szálat lezárjuk, mindjárt le is írom, hogy a 17 éves Grasst a Waffen SS-be besorozták, ami azért nem ugyanaz, mintha szíve vágya lett volna a fekete egyenruha. A könyv Grass életét danzigi gyermekkorától írói pályája kezdetéig, azaz a ‘30-as évektől a ‘60-as évek elejéig követi. Aki jól ismeri a szerző műveit, számos ismerős motívumot fedezhet fel, a többségre maga az író hívja fel a figyelmet, különösen a Bádogdob elemei köszönnek vissza.

Természetesen kiemelt szerepet kap a háború, melyet részben diákként, részben katonaként vészel át, majd a nyugatnémet területekre kerül. A fogolytáborban ismerkedik meg a fanatikusan vallásos bajor Joseph-fel, akit sokszor emleget a mű során, és akit a jelenlegi pápával azonosít. Rendkívüli, hogy Grass mennyi mindennel foglalkozott: volt bányász, kőfaragó, szobrász, jazzmuzsikus és festő is, mielőtt igazi hivatására lálelt.

Bár van utalás arra, hogy a szerző hajlamos a füllentésre, azért mindenképpen izgalmas életpálya első 30 évét meséli el a kötet, melyet azért elsősorban Grass ismerőinek ajánlok. A többieknek meg azt ajánlom, hogy mielőbb olvassák el a Bádogdobot!