Ezena hétvégén heroikus küzdelmet folytatok számítógépeim ellen, vagy legalábbis annak érdekében, hogy használhatók legyenek.

Tegnap este azzal kezdődött a buli, hogy bátyám enyhén feszült hangulatban (értsd: gyilkos indulatokkal telve) felhívott, hogy az otthoni Windows elfelejtette az összes beállítását, ráadásul a billentyűzet angolra váltott, és nem hagyja meggyőzni magát, hogy magyar legyen.

Levezényeltem már egy-két rendszeridomítást távirányítással, többnyire Skype-on beszélve, jól van, előszedném a Vistámat, ugyanis a Linuxomon nem működik a mikrofonbemenet, így nehéz lenne beszélni. A Vistám viszont nem jelentkezik. Múlt héten Linuxot telepítettem, az induló menüben ott van a Vista is, de nem indul.

Nos, hát akkor képzeljünk magunk elé egy Windowst, és kommunikáljunk Google Talkkal.  Hát az otthoni gép rohadt makacs volt. Közben kiderült, hogy bátyám az MSN jelszavát is elfelejtette, úgyhogy azt is le kellett vezényelni, hogy tudja visszaszerezni az uralmat az accountja felett. Próbáltam kapacitálni, hogy az otthon is frissen telepített Ubuntut preferálja - amely egyébként valószínűleg az XP elmezavarának okozója volt - de nem lelkesedett az ötletért.

Végül a gép győzött, bátyámnak meg azt javasoltam, lépjen be az én azonosítómmal, mert úgy működött minden, és mivel a csevegőprogram az én accountjaimra van belőve, indítványoztam a GMail és az ILoveIM használatát. Ez volt az első vereségem, de legalább annyit el tudtam érni, hogy bátyám talán nem lincsel meg jövő pénteken…

No ugye itt a laptopon meg a Vista játszott bújócskát. Olvasgattam a neten, hogy a legegyszerűbb a telepítő CD-jével előcsalogatni, igaz, akkor a többi operációs rendszer fog eltűnni. Így is lett. Aztán a Linux telepítővel újra elérhetővé tettem a Linuxot és elkezdtem kísérletezni. Az izgalmak fokozódtak, míg fél 12 táján eljutottam addig, hogy egyik rendszer se indult és a Windows sem volt hajlandó helyreállítani magát.

Sebaj, úgy is régen telepítettem Windowst. Feltettem a legfontosabb tartozékokkal együtt, majd átváltottam Linuxra, és kerestem valami okos beállítóprogramot. Találtam: ezzel megint sikerült elérhetetlenné tenni mindkét rendszert, szerencsére ezúttal a javítás zökkenőmentesen ment.

Szóval 24 óra alatt két vereség a gépeimmel szemben. De vigasztaljon a tudat, hogy túlerőben voltak.

Bizony, jelentős lemaradásban vagyok a kultikus zene- és filmművészeti alkotások meghallgatásában, illetve megtekintésében. Épp a minap kényszerültem bevallani, hogy még semmit nem olvastam Gaimantől, az sem válik dicsőségemre, hogy a Dogmát is csak mintegy másfél hónapja láttam először. De azért igyekszem pótolni a hiányosságokat, legújabban éppen a rock/metál filmek nagy klasszikusát, a This Is Spinal Tapet néztem meg.

Az 1984-es alkotás egy fiktív dokumentumifilm - pardon, rockumentumfilm - a Spinal Tap nevű együttes amerikai turnéjáról. A zene és a megjelenés hemzseg a metal közhelyektől, az énekes Davidet mintha  David Coverdale-ről mintázták volna, a basszer Derek meg kiköpött Lemmy. Dobosnak pedig nem jó lenni a bandában, mert időről időre titokzatos módon meghalnak. Természetesen a turnén semmi sem úgy működik, ahogy kéne, hol a lemez amerikai kiadásának lesz kénytelen-kelletlen egyszínű fekete borítója, hol nem jön el senki aláíratni a lemezt, de a kedvencem az, amikor Derek beszorul a díszletbe. Ezt a jelenetet láthatjátok lent, ha a Youtube is úgy akarja.

A filmet pedig mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fémzenét és szeret jókat nevetni.

Február hónap elején fél Magyarországgal együtt valami torokgyulladásszerű betegségbe estem, ezért időm jelentős részét ágyban heverészve töltöttem. Mivel azonban a hosszútávú tétlen heverészést nem kedvelem, inkább megtizedeltem olvasmány- és filmkészletemet.

Elsőként a II. Ramszesz című, tekintélyt parancsoló méretű történelmi regény került sorra. Sok egyiptomi tárgyú regényt olvastam már, mégis volt ebben is új információ, például eddig nem tudtam Szobek krokodilistenről, mint ahogy az is új volt számomra, hogy Básztet macskaistennőt egy határozottan kellemes formában is lehet tisztelni, miszerint egy adott héten mindenki mindenkivel szabadon szeretkezhet, sőt, ez kimondottan javallott.

Jonathan Lethemmel már korábban próbát tettem, és nem igazán jött be, most a másik “Dick-klónra”, Jeff Noonra került sor, és a Vurt igazán élvezetes, és valóban dicki világképpel bíró regénynek bizonyult.

Viktor Pelevin rajongójává tett az első regénnyel, amit olvastam tőle, a második az Empire “V” előzményeként felfogható Generation “P” volt. Ebből meg tudhatjuk - ha eddig nem tudtuk volna -, hogy a világot a média irányítja, és elég becsületesen manipulálnak bennünket. Bár talán annyira nem, mint ebben a regényben… Ja és az is kiderül, hogy a légyölő galóca nem feltétlenül halálos, de mindenképpen furcsa dolgokat lát tőle az ember.

Philipppe Grimbert Titok című regénye egyszerű visszaemlékezésnek indul, aztán egy idő után holocaust-regény lesz belőle. Nem a klasszikus, ahol az események szemtanúja számol be a szörnyűségekről, az elbeszélő itt kevéssel a háború befejezte után született, és ő maga is csak fokozatosan jut hozzá az információkhoz.

Philip Roth A Portnoy-kór c. regénye egy harmincas zsidó fiatalember története, mégpedig úgy, ahogy azt a pszichoanalitkus díványán heverve elmeséli. A hangsúly nem a diszkrimináción van, sőt, inkább a tudatos elkülönülésen, meg azon, hogy a fiú és a felnőtt folyamatosan a farka után megy. Még nem olvastam végig, de eddig tetszik. Szégyenlősöknek nem ajánlom!

És amit megnéztem (ezúton is köszönöm Fairylonának a DVD-t).

Két Dario Argento-film, a Suspiria és az Opera. Az egyikben egy reménybeli balerina, a másikban egy fiatal operaénekesnő kerül nagy-nagy bajba. Argento minden filmjének csinos fiatal nők a főszereplői? Én eddig négyet láttam, azokban így volt. Jól szórakoztam rajtuk, nyelvgyakorlásnak sem voltak rosszak.

Ghost in the Shell 1-2.  Az anime-hoz hülye vagyok, az alapműveket sem ismerem, bár ha jól tudom, ez annak számít. Kellemes volt mindkét rész, bár még jobb lett volna, ha kicsit kevesebbet lövöldöztek, és többet beszélgettek volna benne, de lehet, hogy ez műfaji követelmény.

Ennyi volt az elmúlt másfél hét termése, folytatása következik - remélem, most már egészségesen.

Régóta szerettem volna megnézni a Scanner Darkly filmváltozatát, mert elég szépeket hallottam róla, meg általában szívesen fogyasztok minden olyasmit, ami Philip K. Dickhez kötődik. Na jó, a kábítószereket nem. Végül 2009. február 2-án jött el a pillanat, amikor végre megtekintettem a filmet.

Tudtam, hogy milyen technikával készült, így nem lepődtem meg. Amitől viszont előzetesen tartottam, hogy túl súlyos, túl “agyas” lesz a film, elvégre a könyv sem volt egy könnyű olvasmány. Érzésem szerint ettől a súlyosságtól éppen a használt technika mentette meg a filmet. Az átrajzolt karakterek, az átrajzolt világ elidegenítette a nézőt a filmtől, valahogy a Brecht-féle Entfremdungseffekthez hasonlóan. Valószínűleg könnyebben elviseljük a karakterek szenvedését, ha nem teljesen tekintünk rájuk hús-vér emberekként.

A maszkafander (scramble suit) ábrázolása rendkívül ötletes volt. Divat újabban Keanu Reeves-t szidni, és valóban nem kiemelkedő képességű színész, de erre a filmre jó választás volt: remekül hozta a széteső személyiségű Bob Arctort, de a többiek sem okoztak csalódást, különösen a bekattant Robert Downey Jr. volt nagy.

Dicknek sok művéből készítettek már filmet, de a legtöbb egész más lett, mint az alapul szolgáló írás. Igaz ez még a Szárnyas fejvadászra is. A Kamera által homályosan viszont hűen adja vissza a könyv tartalmát, és azzal, hogy kevésbé sokkolja az embert, még egy fokkal jobbá is teszi azt. Le a kalappal!