Figyelem, a következő bejegyzés erőteljesen propagandajellegű!
Azaz már másodszor is volt SFPortal Meet-Up a Főnixben, és most is érdekes volt, még ha nem is lett belőle olyan heves vita mint az első alkalommal. Hiába, a könyvkiadáson az érintettek elég könnyen felkapnák a vizet.

Azok számára, akik a blogomat olvassák, de az SFPortalt nem - van egyáltalán ilyen? - , annak elmondom, hogy a meet-up tulajdonképpen egy minikonferencia, amelyen 5 perces előadások és hasonló hosszúságú viták váltják egymást. Az SFPortal Meet-Upon értelemszerűen a science-fictionhöz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó témák kerülnek kifejtésre. Illetve kifejtésre nem kerülnek, de szó esik róluk.

Így esett szó az elmúlt két alkalommal szimulált Mars-expedícióról, hackerekrő, cyberpunkról, scifi-rémfilmekről, számítógépes SF-játékokról vagy épp az SF-alkotásokban meglévő vagy onnan hiányzó reklámokról. Annak is jut látni- és hallgatnivaló, akit a tudomány, annak is, akit a fantasztikum fog meg, és az sem mellékes, hogy a Meet-Up végén semmi akadálya annak, hogy odamenjünk az előadóhoz alaposabban kivesézni a témát.

A Főnix Klub kiváló helyszíne a rendezvénynek, egyetlen kihívást az jelent, hogy a megfelelő kaput megtalálja az ember, de akinek ezzel nehézségei vannak, annak rutinos Meetup-látogatóként szívesen segítek. És persze a Meet-Upok előtt-alatt is van mód arra, hogy új, hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedjünk meg.

Szóval, akik eddig nem jöttetek, ezután gyertek Meet-Upra!

Jól kitoltak velem Galaktikáék. Éppen kitaláltam, hogy új formában élesztem újjá havi újságértékelőmet, a legjobb és a legrosszabb novellát kiemelve, erre nem kiadják az utóbbi két év legjobb számát? Én legalábbis már jó ideje nem emlékszem olyanra, hogy mindegyik novellán jól szórakoztam volna, márpedig most ez volt a helyzet. De hű szoktam lenni elhatározásaimhoz, így a szórakozásfaktor helyett más szempontból szedem ki az ocsút a búzából.

Szóval a május hónap vesztese:

Frank Lillie Pollack: Vége

Tudom, nem illik az öreget bántani, és hát tényleg kellemes olvasmány volt, de azért ez a messzi-messzi szupernap, ami elégeti a Földet, ez tudományosan nagyon nincs a helyén. Egye fene, tekintsünk el attól, hogy univerzumunk tágul, tehát a csillag fényének már illett volna elérni bolygónkat – hiszen ha az a rendszer középpontja, akkor távolodunk tőle. De hogy többmillió fényévnyi távolságból olyan hősugárzás érjen bennünket, ami mindenkit kinyír, az már elég meredek. Mint ahogy az is, hogy míg nagyjából semmit nem tudunk a csillagról, de szinte napra pontosan meghatározzák, mikor ér ide a fénye. Hát kérem, itt az S eléggé lazán kapcsolódik csak az F-hez.

És az első helyezett:

Margaret Atwood: Amikor bekövetkezik

Ahogy a horrorfilmek közül is félelmetesebb az, amelyikben csak felsejlenek a szörny körvonalai, Atwood novellája is azáltal lesz hatásos, hogy nem a pusztulás képeivel áraszt el bennünket, csak finoman sejteti azt. A novella megmutatja azt, hogy  a hétköznapi ember hogyan néz szembe az elkerülhetetlennel. Nem szép dolog Ms. Atwoodtól, hogy lekicsinyli az SF-et, de annyi biztos, hogy az ő prózája szépirodalom.

Burning Black - Manticora - Circle II Circle, május 11., A38

A Savatage nagyon nagy kedvenceim egyike volt - kár ezért a múlt időért -, és ebben bizony az énekeseknek is tetemes része volt.  A 90-es évek közepe óta Zachary Stevens koptatta náluk a legtöbbet a hangszálait. Ő alapította meg társaival a Circle II Circle-t, amely azóta négy nagylemezzel örvendeztette meg a dallamos power metál híveit. Ez a zene meglehetősen hasonlít a Savatage-éhez, ha hozzávesszük, hogy annak frontembere,  Jon Oliva a Jon Oliva’s Pain bandával szintén ilyesféle zenét játszik, végképp nem értem, miért nem működik az eredeti banda. Na mindegy.

Annyi biztos, hogy nem aggódtam, hogy kínszenvedés lesz a koncert, még ha az előzenekarokat nem is ismertem, a Burning Blackről azt sem tudtam, hogy fellép. Hát szegények felléptek, de nagyon kevesen voltunk rájuk kíváncsiak, hiába igyekezett az énekes a színpad felé csalogatni a népet. Ők egyébként olaszok és nagyon kellemes heavy metált nyomnak két gitárossal, virtuóz szólókkal, ráadásul az énekesnek fantasztikus hangja van. Ehhez még hozzá kell venni, hogy a hangzást is sikerült jól belőni, így azon kevesekkel együtt, akik bizalmat szavaztunk a bandának, én is remekül szórakoztam, sikeresen bemelegítettek az este további részére.

Manticoráék dánok, de hogy észak-európaiaik, az egyértelműen leolvasható volt az énekesről: saccra legalább 1,90 magas hosszú szőke hajú csávó meglehetősen kidolgozott izomzattal - mintha éppen szabadnapot kért volna a Valhallában. Sajnos a hangja nem volt annyira meggyőző. A Manticora amolyan power/speed-féleséget muzsikál, kicsit hasonlítanak az In Flames-re, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy In Flames-ék jobban tudnak zenélni. Ez is jó bulizós zene volt, de a közönség zöme még mindig a bárpultot támasztotta: elég frusztráló lehetett nekik.

Na a főzenekarra csak sűrű lett! De akkorra már ott ragadtam az “élmezőnyben”, hol az első, hol a második sorban. És igen, Zak Stevens  hangja élőben sem rosszabb, a zenészei is tisztességgel dolgoztak. Sajnos személyes kedvencem, az Every Last Thing nóta nem volt, de volt helyette Watching In Silence, Forever és Soul Breaker, amelyeket szintén szeretek. De hát azért ahol egy volt Savatage-zenész fellép, ott bizony csak elvárják tőle, hogy az anyazenekartól is játsszon. Itt sem volt ez másként, csak ezek a részek már a ráadásban jöttek elő, melyet az If I Go Away című ballada nyitott egy szál zongora kíséretével. Egy-két ilyen fél-unplugged dal után belecsaptak a lecsóba: Nothing’s Going On és Taunting Cobras következett. Azt megjegyezném, hogy a Sava-t nem annyira az ilyen kemény nótái miatt szeretem, de közkívánatra az utolsó szám már egy igazi dallamos Sava-klasszikus volt: az Edge of Thorns. Zak egyébként nagyon barátságos volt, többször lepacsizott a közönséggel, egyszer velem is, és látszott rajta, hogy élvezi a zenélést.

Megvolt első idei nagy koncertem. Innentől a Dream Theatert várom.

Ha más nem, a cím minden bizonnyal az ezen sorokat olvasók 90%-ának mond valamit. Igen, Margaret Atwood 1985-ös regényéről van szó, melyet sokan a disztópiák klasszikusaként tartanak számon, nem is érdemtelenül. Illetve mégsem teljesen a regényről: azt ugyanis jópár évvel ezelőtt olvastam, míg a belőle készült filmet tegnap néztem meg DVD-n. Annak idején a regény is tetszett, de a filmnek talán még jobban sikerült átadni a Gileádi Köztársaság nyomasztó hangulatát.

Az alapsztori: Gileád Köztársaságban vagyunk a közeljövőben, valahol a mai Egyesült Államok területén. Különböző okok miatt a nők 99%-a meddő, azokat a nők, akik termékenyek, a diktatorikus államvezetés “szolgálólányokká” képezi ki, akik gazdáik számára gyermekeket szülnek azok felesége helyett. A szolgálólányokat szigorú fegyelemben képzik ki, természetesen szó sem lehet esetükben szerelmi kapcsolatról, no és a gyermeket a szülés után elveszik tőlük, őket pedig áthelyezik. Hősünk, Kate (később Fredé, a közelmúltban tragikus baleset következtében elhunyt Natasha Richardson alakítja kiválóan) is szolgálólány, akit a rendszer egyik magas rangú vezetőjéhez vezetnek.

A film gyönyörű képekkel dolgozik. Pontosabban nem is gyönyörűkkel, csak jól megszerkesztettekkel: a szolgálólányok vörös egyenöltözéke, a vezetőfeleségek kék kosztümje éles ellentétben áll a pasztellszínű falakkal: jól láthatjuk, hogy ez nem a mi sokszínű világunk, ez pedig több értelemben is igaz, mert Gileádban megszabadultak a “normától” eltérő emberektől is. A szolgálólányok többféleképpen viszonyulnak sorsukhoz: van, aki  nyíltan lázad, van, aki magáévá teszi a rendszer ideológiáját. Fredé (a szolgálólányok gazdájuk keresztneve után kapják nevüket) a középutat választja.

Mielőtt elmesélem az egész történetet, néhány különösen hatásos részletre hívnám fel a figyelmet. Például az első közösülés a Parancsnokkal. Szeretkezésnek nem nevezném, mert szó sincs benne szerelemről. Fredé a feleség ölében fekszik, felhajtott alsóruházatban, míg a férj teljesen mechanikusan, talpig felöltözve magáévá teszi. Azt hiszem, a filmtörténet egyik legszenvtelenebb szexjelenete lehet ez, nem több párzásnál.  A másik igen megrázó jelenet a lázadók kivégzése: a szolgálólányok vallásos dalokat énekelnek, majd közös erővel emelik fel a felakasztandó szolgálólányt (ugye a csigolyatörés így eleve kizárt), az állítólagos erőszaktevőt pedig szabályosan meglincselik. Borzalmas jelenet, remekül megkomponálva.

Ahogy egy disztópia esetében lennie kell, rendes happy end nincs a végén, csak némi megnyugvás. A film nem annyira sokkoló, mint az 1984 vagy a Brazil, de erősen ajánlott mindenkinek. Az 1990-es film forgatókönyvét Harold Pinter írta, Volker Schlöndorff volt a rendező, Natasha Richardson mellett láthatjuk benne Robert Duvallt és Faye Dunawayt is. Valamennyi főszereplő kiváló alakítást nyújt. És ami különösen vonzóvá teszi a filmet, hogy a DVD-t párszáz forintért lehet kapni néhány élelmiszerboltban. Az extrák között néhány Schlöndorff, Richardson és Dunaway filmográfiája és az eredeti trailer mellett néhány filmajánló kapott helyett. Nem ezek miatt, de jó vásár a korong, ezt garantálom.

Tegnap éjjel - illetve az már ma volt - sokadmagammal én is megnéztem a 11-es sorszámot viselő Star Trek-filmet. Már eddig is több vélemény volt róla a blogon, ezért nem is akarom bőven értékelni a filmet. Mindenesetre az én nézőpontom azért lehet érdekes, mert én csak meglehetősen felületesen ismerem a filmek és a sorozatok világát, így elvileg pontosan a film célközönségébe tartozom.

Nos, tetszett. A képsorok látványosak voltak, a cselekmény pörgött, a karaktereket jól ábrázolták, a poénok is a helyükön voltak. Igaz, ez utóbbiakból a megfelelő tájékozottság hiányában sokat nem értettem. Lehet, hogy a sztorit sem értettem volna, ha Dzsejt nem meséli el korábban az előzményeket, nem volt egy nagy ötlet a rendezőtől, hogy a fél filmet ki kell várni, mire kiderül, mitől is mennek úgy a dolgok, ahogy.

A körítésről: a kísérőprogram amolyan felvezetésfélére sikerült, nem tudom, tudatosan-e, azért a film nélkül nem adnám el a produkciót, még ha kedvelem is az előadókat. De hát amatőrökről van szó, aki meg nem szokott előadást tartani vagy műsort vezetni, nyilván nem tudja annyira magával ragadni a hallgatóságot. A témák egyébként érdekesek voltak, de a türelmetlenebbik fajta mozinézőt nem sikerült megfogni. Majd legközelebb.

Furcsa volt megfigyelni néhány nézőt, aki a teljes rendezvényt röhögcséléssel töltötték el, úgy látszik, a Star Trek-rajongók későn érnek. Néha már fontolgattam, hogy odaszólok nekik, de nem keresem a bajt - jön az magától is. Iszonyúan sok reklám volt a film előtt. A filmreklámokat még megbocsátom, de vagy 5 percnyi normál reklám, az 1250 forintért baromi sok. Érdekes epizód kapcsolódik ehhez: a hirdetések között a református egyház 1%-ot kérő szpotja is bemutatásra került. A közelemben ülő srác csodálkozott, hogy “ilyeneknél” is benyomják ezt. Tessék mondani, miért ne lehetne egy scifi-rajongó vallásos. Erről akár vitatkozhatnánk is egyet, mert én nem látom az ellentmondást.

A vetítés borzasztóan hangos volt, de legalább a sok csámcsogást is elnyomta - sosem fogom megérteni, minek mozizás közben enni. Mindent összevetve érdemes volt elmenni, még ha ma este valószínűleg hullafáradtan is fogok az ágyamba dőlni.