Philip K. Dick: A szimulákrumok (The Simulacra)

Már többször ért kellemes meglepetés a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Böngészdéjében, most éppen az SF Masterworks sorozat (na ezt úgy, ahogy van, ki kéne adni magyarul) fenti darabja került a látókörömbe, majd rövid úton a táskámba is.

Az olvasást nehezítette, hogy elég sok ismeretlen szóval találkoztam a szövegben, és eltartott egy darabig, míg leesett, hogy ezek zömét Dick találta ki. Így senki ne lepődjön meg, ha papooláról olvas, előbb-utóbb ki fog derülni, mi az . A másik nehezítő tényező, ami mellesleg egyénivé is teszi a könyvet, az a rendkívül sok nézőpont. Tulajdonképpen a regénynek legalább 8 főszereplője van, és többségük történetszála ki is tart a mű végéig.

Az alapszituáció szerint a III. világháború után vagyunk az Egyesült Államokban, amelyhez már korábban csatlakozott Németország is, sőt, elég rendesen a fejére nőtt. A mindenkori elnököt, akit csak der Alténak neveznek (az Öreg: Konrad Adenauer német kancellár beceneve) egyenesen egy német cég gyártja, ugyanis ő is android, azaz szimulákrum. Valami pedig a First Ladyvel sincs rendben, mert bár emberemlékezet óta a Fehér Ház lakója, még mindig úgy néz ki, mint egy húszéves fotómodell.

Van egy rakás kisemberünk, akik próbálnak boldogulni az egyre nyilvánvalóbb diktatúrában, egy titokzatos figuránk, aki egyszerre zsidó és náci, és valahogyan mindenről igen jól tájékozott, ja és persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a kormány egy kivételével az összes pszichiáternek megtiltotta a praktizálást.

A regény viszonylag kis - azaz normál dicki - terjedelme ellenére meglehetősen szerteágazó, így nem is sikerül eléggé fenntartani a feszültséget az olvasóban. A végén pedig csak annyi biztos, hogy a továbbiakban semmi jóra nem számíthatunk.

Ugyan maga Dick a kedvencei között tartotta számon ezt a művét, nálam inkább a középmezőnybe tartozik.

Fontolgattam, hogy az Új Galaxisról is egy worst & best ofot írjak, mint újabban a Galaktikákról, de elvetettem: az ÚG mégiscsak amatőrök írásait közli, őket egy lesújtó kritika sokkal rosszabbul érintheti, mint a hivatásos írókat, meg jóval nagyobb az esélye, hogy az el is jut hozzájuk. Így hát kihirdetem a legjobb hármat, kiosztok egy különdíjat, aztán még mellékelek néhány gondolatot.

Kezdem a különdíjjal, ez Szélesi Sándoré. Ő nem egy súlycsoport a többi szerzővel, ez világos, a Kovácsbéla népe pedig még a Szélesi-novellák közül is a jobbak közé tartozik kellemes humorával és tömörségével. A Naprendszer felfedezéséhez persze semmi köze, így nem is értem, mit keres az antológiában – talán a szerző majd elmagyarázza ezt –, de annyi baj legyen.

Harmadik helyezett Szökrönyös László (alias Creideki) Ad astra per aspera című írása. Jó a világtól elzárt, magányos hős és a külső intelligencia találkozásának ábrázolása, a mesterséges intelligenciával való társalgás is szépen ki van dolgozva, egy dolog kapcsán van csak hiányérzetem: az idegen intelligenciát túl könnyű volt meggyőzni, még kicsit tovább kellett volna vinni a szócsatát.

Második helyezést ért el Karádi Kázmér Gazdálkodj okosan című művével. Talán kicsit kevesebb aktuálpolitikai utalás is elég lett volna, de ennyi még belefért, a csavaros paraszti észjárás jól jelent meg az írásban. Más kérdés, hogy a mai magyar vidéken keresve sem lehet találni olyan gazdát, aki így beszél, de vegyük úgy, hogy a cél az archetipikus magyar gazda ábrázolása volt. Jót szórakoztam, jót mulattam a novellán.

Az első helyezett nem más, mint Hantos Norbert, aki A matematikus démona című novellájával már a Preyer Hugó-pályázat zsűrijét is meggyőzte. A novella igazából egy science-fictionnel ötvözött romantikus dráma életről-halálról és tudományról.

Amint az az Írószövetségben is elhangzott, kicsit túl sok volt az űrháborús írás. A jelek szerint erre nem vagyok vevő, így kiesett a díjazásból Akito és Raves bloggertárs műve is. Előbbiben a túlzott brutalitás, utóbbiban a számos kiaknázatlan lehetőség zavart. Mindamellett tisztességesen meg voltak írva.

Kicsit furcsa volt, hogy sok novellában bukkant fel magyar szereplő. Ez nem baj, sőt, én is szeretek olykor becsempészni írásaimba egy-egy magyar utalást, de néha talán jobban meg kellett volna indokolni a dolgot, nem olyan nyilvánvaló dolog, hogy egy ilyen kis nép fiai-lányai repkednek keresztül-kasul a Naprendszerben, valószínűleg nem is lesz az.

Ez megvolt, kíváncsian várom, milyen utópiák fognak születni a következő számhoz.

Ezért nem fogok új bejegyzést nyitni, pláne, hogy félig-meddig témába is vág: újra belekezdtem novemberben jegelt írásomba. Már csak azt kéne elérni, hogy estére még kellően friss legyen az agyam, vagy megátalkodott módon munka helyett írni. Esetleg lassan, de biztosan, a hétvégéken vetem lemezre a cuccot. Time will tell.

Gettómilliomos

Az általam nagyra becsült Salman Rushdie  egyszerűen hazugnak nevezte a 8 Oscar-díjat nyert filmet. Nem teljesen értem Rushdie-t: neki, aki annyi fantasztikumot alkalmaz műveiben, hogyhogy nem tűnik fel, hogy a Gettómilliomos egy napjaink és a közelmúlt Indiájában játszódó tündérmese.

Annak viszont rendkívül hatásos, és lehet, hogy hamis képet ad Indiáról, de annyi biztos, hogy elgondolkodtatja az embert, hogy mekkora előnyökkel is jár a fejlett Európában élni. Azért megjegyzem, Rushdie regényeiből sem tűnik úgy, hogy Mumbai vagy a szubkontinens többi nagyvárosa valami paradicsomi hely lenne, legalábbis a szegények számára.

Nagyon ügyes húzás volt, hogy minden egyes kvízkérdéshez Jamal életének egy-egy története kapcsolódott. Egyáltalán nem valószerű, de így lesz történet a különálló mozaikkövekből. Jó poén, hogy az első kérdésben említett - és helikopterével fel is tűnő - színész vezette eredetileg az indiai Legyen ön is milliomost.

Hogy miről szól a film? Hát arról, hogy a kisebbik fiú minden akadályon átjutva végül elnyeri a királykisasszony kezét. És bizony a mesében vannak csodás elemek, de hát miért ne lennének. Amit pedig sokkal fontosabbnak tartok a hihetőségnél: ez a film megfogott, és az utolsó képkockák után egy darabig nem akaródzott felkelni a székből és otthagyni a mozit.

Aki még nem látta, annak ajánlom, hogy nézze meg, csak legyen tisztában vele, hogy nem dokumentumfilmet lát.

Avagy megosztom benyomásaimat a két könyvről, melyeket utoljára olvastam.

Robert Charles Wilson: Tengely

Kapott már ez a regény hideget-meleget az SFBlogson, annyi biztos, nem ugyanaz a kaliber, mint a Pörgés. Ennek ellenére jó történet, ami meglepően kevés szállal kötődik az előzményhez. Más szerzők erre azt mondanák, hogy teremtettek egy univerzumot, ez pedig ugyanabban a világban játszódik. Igaz, ott van Diane Dupree, de az ő karaktere nélkül is elmenne a történet.

Örömteli, hogy sokkal közelebb kerültünk a Feltételezettekhez, sőt, néha szinte ki sem látszunk belőlük. Persze a szerző nem teheti meg, hogy egyértelmű választ adjon az őket (?) illető kérdésekre, hiszen a bizonytalanság mindig izgalmasabb, mint bármilyen válasz, meg aztán folytatni is akarja a sorozatot.

Jól ki volt találva a regény világa Genomvédelmi Hivatallal és az illegalitásban élő negyedikekkel, a vége azért csattanhatott volna nagyobbat is. Hiányoltam a marsiak többezer éves történelmének részletesebb ismertetését, de nem lepne meg, ha a Vortex a Marson, vagy az ahhoz kapcsolt világon játszódna.

Egy kérdés viszont nem hagy nyugodni: miért Tengely a regény címe?

Doris Lessing: A fű dalol

Múltkori könyvtári kóborlásom során véletlenül akadt a kezembe ez a könyv. Úgy emlékeztem, hogy az írónő írt valami poszt-apokaliptikus történetet. Ha így is van, nem ez az.

A regény Dél-Afrikában játszódik, valamikor a 20. század első felében, igazán komoly jelentősége nincs az időnek, csak annyi, hogy az apartheid bukása előtt vagyunk, amikor a feketéket állatként kezelték. Nem volt ez másként Turnerék farmján sem. Mary ízig-vérig városi lány volt, de hirtelen rájött a házasodhatnék, és éppen Dick Turner akadt az útjába. Gyakorlatilag itt el is romlott minden, mert bár Dick alapvetően jóindulatú, nemigen lát túl a farmján, ráadásul a gazdálkodáshoz sem ért rendesen. Mary nem tud magával mit kezdeni a semmi közepén, így jobbára a szolgák szekírozásával tölti idejét. Aztán Moses személyében Mary emberére akad…

Lessing nem hagy bennünket bizonytalanságban, mert a könyv azzal nyit, hogy Maryt holtan találták, Moses vállalta a tettet, Dick pedig szemlátomást megőrült. A regényben az a borzasztó, hogy alapvetően sem Mary, sem Dick, de még Moses sem rossz ember, csak éppen egymással nem tudnak zöldágra vergődni.

Aki krimit vár a regénytől, az csalódni fog, inkább lélektani drámára lehet számítani. A terjedelmétől nem kell megijedni, jó nagy betűkkel van írva, két-három napnál több nem kell neki.

Legyen bármi is az oka a váltásnak, nekem is jobban tetszik a Galaktika új papírja. Igazából nagy baj azzal sincs, amit rányomtattak, de azért ebben a hónapban nem okozott komoly kihívást gyenge novellát találni. Igaz, csak egy csúszott be, de az nagyon fájt.

Utolsó helyezés:

Ramón Garza Wilmot: Az ötödik lovas

Tekintsünk el attól, hogy a fájdalom megszűnése praktikus okokból sem lenne szerencsés, mert ha a szög helyett az ujjamra csapnék a kalapáccsal, és nem érezném, lehet, hogy pépesre klopfolnám. Higgyük el, hogy a technológia csak az egyik hadban álló félnek áll rendelkezésére. Ha belegondolok, az észak-amerikai hatalmi berendezkedésben még egész jó ötletek vannak. De azt nem tudom elnézni, hogy egy novellában fél oldalon taglalják egy szereplő élettörténetét (pláne, hogy igazából nincs is jelentősége), majd csaknem három oldalon keresztül előadást tartanak a tárgyalt technológiáról. Persze mindkét leírás dögunalmas is. Ha pedig az ember átrágta magát mindezen, kap egy meglehetősen kiszámítható befejezést, meg egy borzasztóan közhelyes tanulságot. Meg egy odavetett idézetet, hogy valahogy a címet is megindokoljuk.

Az első helyezéssel nehezebb dolgom volt. Antal József, J. G. Ballard és S. C. Sykes versenyzett az aranyért. Sykes-ot diszkvalifikáltam, mivel a Retro rovatban indult – az ismétléseket majd ínségesebb időkben díjazom. A másik kettő között egy hajszállal

J. G Ballard: Halálos zuhanás

című műve kerekedett fölül. No persze a science-fiction szókapcsolat első előtagját nem érdemes keresni a novellában, de az elbeszélés annyira lendületes, a két központi karakter annyira él, hogy nem tudok ezért haragudni. Meg tönkre is tenné a varázst, ha megkísérelné elmagyarázni, hogyan sikerült feldönteni a tornyot. És akkor egy kérdés irodalomtudományban jártas olvasóimhoz: ez a novella mágikus realista? Mert én ehhez a kategóriához sorolnám, de nem vagyok biztos a dolgomban.

Valahogy a rosszabb írásokról mindig többet írok. A kritika a rosszindulatú emberek műfaja lenne?

Stratovarius: Polaris

Erősen tartottam Stratovariusék legújabb albumától, hiszen nemrég rúgta ki magát a bandából a fő agytröszt és gitárzseni Timo Tolkki, aki mellesleg a mániás depresszió iskolapéldája is lehetne. Ugyan korábban is látszott, hogy másnak is vannak ötletei, hiszen az énekes Timo Kotipelto szólólemezeket is adott ki, meg hát Jens Johansson billentyűs sem tegnap kezdte a szakmát, de azért félő volt, hogy nem találnak elég erős szólógitárost, vagy éppen önismétlés lesz a dologból. Nos, mindkét csapdát elkerülték.

Matias Kupiainen személyében egy rendkívül tehetséges hangszeressel gazdagodott az együttes, de hát ha valaki a Sibelius Akadémián végez, az nem is lehet kétbalkezes. Nem állítom, hogy különösen újszerű hangzást hozott volna a csapat zenéjébe, de rendesen teker, ahol kell. A dalszerzést a csapattagok szépen megosztották egymás között, valószínűleg jobban, mint bármelyik korábbi albumon. És születtek is jó számok, még némi nóvum is felfedezhető. Itt azokra a progos, néhány esetben kimondottan Dream Theater-es flikkflakkokra gondolok, amelyek több számban is felbukkannak. Van akit ez zavar - például a német Rock Hard kritikusait - nekem kimondottan tetszik, sokkal gazdagabb lett tőle a lemez. No meg hát ott van a két részes Emancipation Suite, amely méltó folytatója a Destiny-Infinity vonalnak.

Szóval van itt minden, mi szem-fülnek ingere, és ha már a szemnél tartunk, mindenképp megemlítem a borítót, ami honfitársunk, Havancsák Gyula (Hjules) munkája. Korábban ugyan már bejelentettem ezen a blogon a Stratovarius halálhírét, szerencsére rossz jósnak bizonyultam, most már csak az kellene, hogy ismét Budapest felé vegyék az irányt.

Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió

Philip K. Dick-rajongóként nem volt kérdés számomra, hogy ezt a könyvet is meg kell szereznem, csak az utóbbi hónapok könyváradatában mostanáig tartott, amíg elolvastam. Na nem az iszonyú terjedelem miatt, Dick mester itt is hozta a szokásos 200 oldalt, csak éppen voltak előtte a várólistán.

A Szabad Albemuth Rádiót a VALIS folytatásakánt tartják számon, ami igaz is meg nem is. A VALIS nevű intelligencia megjelenik benne, ugyanakkor nem Horselover Fat , hanem Nicholas Brady  és Phil Dick  szemszögéből látjuk az eseményeket, előbbivel lép kapcsolatba VALIS. Ebben a kötetben sokkal többet megtudunk a jelenség eredetéről, egyúttal sokkal inkább tudományos-fantasztikus regény, kevésbé támaszkodik Dick személyes tapasztalataira.

A könyvet érdemes úgy olvasni, hogy a Sutin-féle Isteni inváziók c. életrajzot is elolvasta az ember,  mert számos utalás van valós eseményekre, még ha saját magát kétfelé is szedte a szerző. De utal a VALISon kívül az Istenek inváziójára is. Úgy tűnik, Dick élete vége felé megunta, hogy minduntalan új világokat teremt, és inkább annak az egynek a finomításán dolgozott, és ezt olyan jól csinálta, hogy némely utalásnál fogalmam sem volt, honnan származik.

A könyv egyébként egyfajta földönkívüli invázió története, amelynek célja a gonosz birodalom megdöntése, melynek egyaránt képviselője a szovjet államvezetés és a meglehetőse paranoiás Ferris F. Fremont amerikai elnök. Ez a “hadművelet” összekapcsolódik Isten fiának újbóli eljövetelével, és szerepe van benne Bradynek, közvetve magának Dicknek is.

A könyv legnagyobb erénye éppen a vallási szál. Dick a kötetben egy science-fiction elméletet alkot a zsidó, az ókori görög és római, valamint a keresztény vallás kialakulására, ráadásul a dolog nem is hangzik teljesen képtelenül. Jó, nyilván nem fogom mindjárt VALISt kutatni, de nem is olyan nevetséges az elmélet, mint egyes magukat egyháznak mondó üzleti vállalkozásoké. És a legszebb az egészben, hogy ez az elmélet, a Fremont-diktatúra leírása és a történet annak minden csavarával együtt belefér a vékonyka kötetbe. Sok író ebből 1500 oldalas trilógiát írna.

Meg kell jegyeznem, hogy maga a VALIS nekem túl tömény volt, nem igazán élveztem az olvasását. A Szabad Albemuth Rádió viszont teljesen fogyasztható - már amennyire ezt egy Dick-regényről el lehet mondani. Noha Dick korai műveit is kedvelem, az utóbbi kettővel viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az ő írásaiban is megfigyelhető fejlődés, különösen a vallási-filozófiai vonal erősödése. Kár, hogy elértünk az életmű végéhez.

A Dick-rajongókat fölösleges arra biztatnom, hogy olvassák ezt a könyvet, valószínűleg már megtették, vagy hamarosan megteszik, akik viszont egy-két könyvet olvastak már tőle, és azok tetszettek, tegyenek próbát ezzel is, nem fognak csalódni. Előismeretnek hasznos ugyan a VALIS és az életrajz, de nem nélkülözhetetlen.

Csak azt nem tudom, mi lesz velem, ha elfogynak a  Dick-könyvek…

Kim Stanley Robinson A rizs és a só évei című művéről szóló kritikám elolvasható az Intergalaktikán, a következő helyen:

http://www.intergalaktika.hu/profiles/blogs/a-vilag-europa-nelkuel