Elizabeth Moon: A sötét sebessége

Amennyiben a Galaktika a tágabb nagyközönséget kívánja megszólítani a Metropolis Könyvek sorozatával, a konvencionálisabb science-fiction rajongóinak pedig a Galaktika Fantasztikus Könyveket szánja, el kell gondolkodnom rajta, vajon igazi scifi-rajongó vagyok-e még. Nem is annyira azért, mert a GFK-val rossz tapasztalataim lennének – a zűrösebb könyveket nagyrészt sikerült elkerülnöm –, inkább mert az eddigi két Metropolis könyv, amit olvastam, nagyon eltalálta az ízlésemet. Legutóbb A rizs és a só éveihez volt szerencsém, most A sötét sebességéhez.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód mindig komoly odafigyelést igényel a szerzőtől. Különösen így van ez, ha a regénybeli én egy sérült ember (nem tudom, ez politikailag korrekt megfogalmazás-e, elnézést, ha nem az), jelen esetben egy autista. Egy olyan valaki, aki egész másképp értelmezi a világot, más logika szerint gondolkodik, ráadásul nehezen kommunikál. Moon annyit könnyített a dolgán, hogy nem Lou-val mondat el minden történést, de azok a könyv legérdekesebb részei.

A regény rengeteg morális kérdést vet fel. Gyakran azok viselkedése sérti a legjobban az autistákat, akik szeretnének jók lenni hozzájuk, de nem tudják, hogyan kellene viselkedniük, máskor a nyilvánvalóan ellenséges szándékot sem tudják vagy akarják felismerni. A két legfontosabb kérdés természetesen az, hogy betegnek tekinthetünk-e egy autistát, és ha az ember agyát orvosi beavatkozással megváltoztatják, megmarad-e a személyisége. Az első kérdést az olvasónak magának kell megválaszolnia, az utóbbira kapunk egy lehetséges választ a könyvben.

Nem lehet úgy írni a könyvről, hogy ne hozzuk szóba Daniel Keyes Virágot Algeronnak című művét. A Washington Postnak a könyv hátlapján idézett cikke Moon könyve mellett foglal állást, én döntetlennek ítélem a meccset. Drámaiságban, érzelmekben Keyes regénye jobb, Moon mellett szól a rendkívül kifinomult ábrázolás. Aki valamelyiket nem olvasta, itt az ideje pótolni.

A cím magyarázata: Lou úgy véli, a sötétnek gyorsabbnak kell lennie a fénynél, hiszen bárhová ér el a fény, a sötét már előbb ott volt.

Szélesi Sándor: A beavatás szertartása

FIGYELEM, SPOILER!

Meg kell, hogy mondjam, tartottam ettől a könyvtől. Részben azért, mert a szerzőtől még csak novellákat olvastam, így nem volt róla fogalmam, milyen regényeket ír. Másrészt sokkal inkább azért, mert mivel már elég sok forrásból hallottam a regényről, tartottam tőle, hogy unalmas és érzelgős. Nos, unalmas nem volt, az érzelgősséget már nem cáfolnám ilyen határozottan.

David és Justin ugyebár boldogan élnek a maguk Paradicsomkertjében, amíg meg nem jönnek a földiek. Ízlése válogatja, kinek milyen a képe a Paradicsomról, mindenesetre én - noha nem vagyok kimondottan társasági ember - néhány hónap alatt halálra unnám magam az Endemin. Galántai Zoli a szex kérdésére szűkítette le a problémát, szerintem ennél többről van szó: az ember társas lény, hosszú távon nem fogja jól érezni magát más emberek társasága nélkül. De hát jól van, David nagyon megutálta az embereket, sokáig megvolt nélkülük, Justin pedig soha nem volt emberi társaságban.

Annál furcsább, hogy a goruk állítólag magasabb rendű társadalma is a semmittevésre épül. Egy goru sem végez semmilyen érdemleges tevékenységet, bár a fákat valószínűleg ők fúrták ki. Ha viszont semmi alkotó tevékenységet nem végeznek, ellenségeik gyakorlatilag nincsenek, mitől lett olyan kiemelkedő az intelligenciájuk?

Szélesi nagyon leegyszerűsíti a karakterek jellemeit. David a szilárd, de néha sebezhető ember, Guilden könyörtelen zsarnok, Diaz fafejű katona, Overton cinikus, Justin végletekig apás gyermek. Archetípusokat láthatunk itt, mindenkit besorolhatunk a jók vagy a rosszak közé. És mivel nem lehet nem észrevenni a könyv mitológiai vonatkozásait, ez valahol rendjén is van, mégis hiányoznak az igazán emberi emberek, akik se nem jók, se nem rosszak, vagy néha jók, néha rosszak.

Egyértelmű, hogy a szerző David és Justin mellett foglal állást a konfliktusban. Ugyanakkor az ő álláspontjuk nem több a status quo megőrzésénél, ugyan Justin legalább a gorukkal kapcsolatba kerül, de David leghőbb vágya, hogy élete végéig a fia mellett kertészkedhessen. Igazából mindketten saját boldogságukat védik, ami bizonyos fokig mindenképpen önző, hiszen valószínűleg a Marco Polo utasai sem jókedvükben utaztak 20 ezer fényévet egy új haza reményében.

Tulajdonképpen mindaz, amit eddig “számon kértem” A beavatás szertartásán, az, hogy a dolgokat jobban lehetett volna árnyalni. Ám nem mindenfajta irodalomban követelmény ez. A beavatás szertartása kitűnő ifjúsági regény, egyszerű, mégis játékos nyelvezete, könnyen befogadható üzenete erre predesztinálja. Természetesen felnőtteknek is jó olvasmány lehet, de valószínűleg egy 12-14 éves gyerek nem akadt volna fenn a fenti dolgokon.

Ami viszont a kiskamaszoknak nem biztos, hogy leesne, az a mitológia, a mese világa. A Paradicsom, vele az ártatlansággal meglehetősen egyértelműen azonosítható motívum, ahogy a víz, amely az egyiknek életet ad, a másikat megöli, szintén jól ismert a mesék világából. Bár Justin vértanúhalála nem hozta el a megváltást, időben mégis összeköthető Vallings pusztulásával, azaz a goruk világának megmenekülésével. Vallings helyére pedig nyugodtan behelyettesíthetjük Szodomát vagy Gomorrát.

Sokrétű, mégis számos vonatkozásában naiv regény A beavatás szertartása. Semmiképpen nem a hard scifi fanatikusainak készült, ám figyelemre méltó és megfontolandó gondolatokat  tartalmaz. Aligha lesz klasszikussá, de érdemes elolvasni.

Összegészében meg voltam elégedve a júliusi Galaktikával, bár például a Cherryh-kisregényről már korábban megállapítottam, hogy nem nekem való. A papír nekem szimpatikus, és ezúttal az ismeretterjesztő cikkek is mondtak némi újat, különösen a holdutazásokról szóló. Az Elizabeth Moon-interjú is nagyon jó volt, Ms. Moon igazán szimpatikus, eggyel több ok, hogy hamarosan írói kvalitását is megvizsgáljam.

Persze a szám annyire mégsem lett tematikus, mert bár az Anderson-novella állítólag  a Holdon játszódik, ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Nem igaz, hogy nem lehetett volna a Holddal foglalkozó írásokat keríteni! Az is látszik, hogy a korábban emlegetett mexikói Metagalaktika mégsem fog kijönni, hiszen folyamatosan kapjuk a mexikói szerzők írásait. Szerencsére az ehavi lényegesen jobb volt a múltkori borzalomnál, majdnem el is nyerte a bestof-címet.

A legrosszabb szerintem Jay Lake Tom Edison és az ő telegráf-szigonya című novellája volt. Tudom, most muszáj nyomni a steampunkot, de azért ennél jobb alkotásokat is lehetne találni. Arra nem is merek gondolni, hogy ez a steampunk egy kiemelkedő darabja… A történet nagyjából összefoglalható annyiban, hogy Edison nyugatra hajózik és lelő egy különös szörnyet. Ennyit kapunk a novellától, minden más csak körítés. Még ha valami csattanója lett volna, de semmi.

Ellenben Szűcs László írásának, A rövid élet titkának a kiváló címe mellett még csattanója is volt, és a rövid terjedelem ellenére igen plasztikusan ábrázolt egy drasztikusan megváltozott világot. Szórakoztató volt, a főhőssel lehetett azonosulni - igen, persze hogy ez nem alapkövetelmény, de nálam előny -, rendesen meg volt írva.

Folytatás augusztus második felében.

Spiró György: Feleségverseny

Nem, nem Vonnegutról írok. Spirónak új művében sikerült még feketébb humort előállítani, mint amit Vonneguttól megszokhattunk. És ami igazán feketévé teszi, az az, hogy bár az ábrázolt világ a végletekig abszurd, mégsem teljesen hihetetlen.

A Feleségverseny műfaja szatíra, de disztópiaként is olvasható. A közeli jövőben játszódik, ahol a bűnözés a jellemző megélhetési forma, a rasszizmus magától értetődő, a korrupció a társadalom minden szintjére jellemző, természetesen a mindenkori politikai elitre is. A jobboldali szélsőségesek folyamatosan tüntetéseket szerveznek, melyeken egyesek meggyőződésből, mások pénzért vesznek részt.

Aztán kirobban a cigányháború –Sheenardnak jelzem, hogy elkésett a roma regényével, ebben az is benne van –, bevezetik a kamatyadót (szex után fizetendő, kor szerinti sávokra osztott adófajta), miközben időnként váltják egymást a kormányok.

Persze mindezt a “boldog” jövőből, a Magyar Kommunista Királyságból visszatekintve látjuk, ahol III. József, a Kegyes Jóság, a korábbi villanyszerelő uralkodik.

A könyv az eseményeket Rea, egy buta és csúnya lány szemszögéből meséli el, aki ugyan semmit sem ért, de mindenhol ott van, és végül First Lady lesz belőle a Feleségverseny segítségével, amely a tévés tehetségkutatók kiváló paródiája.

Paródia a regény a javából, de ezen az ember nem tud önfeledten nevetni, és nem csak a leírt szörnyűségek miatt: túlságosan is ismerős mindez. Ennek ellenére javaslom mindenkinek, aki nem elfogult híve valamely politikai szekértábornak – itt mindenki megkapja a magáét.

Ízelítőnek egy hosszabb részlet, amelyben meghatározásra kerül a magyar mentalitás:

Követelem az egyenlő közteherviselést, amely alól egyedül én mentesüljek.

Legyen mindenkinek egyenlő a jövedelme. Az enyém lehet kicsivel több. Mindenki legyen egyenlő a törvény előtt. Én kicsivel többre vágyom. Legyen mindenki szegényebb nálam, akkor én is lehetek szegény.

Az egyetlen személyben megtestesülő tekintélyt: a királyt, a hadúrt, a pártfőtitkárt feltétlenül és rajongva tisztelem, imádok róla gonoszul pletykálni, és amint lehet, néhány évtized múltán megbuktatom.

1848-49, 1918-19, 1956 a magyarság természetétől idegen fellángolás, mert már Levédiában is felfordulásellenes, honfoglalást ellenző kispolgári mentalitást nyilvánítottam. A nyugalmamhoz továbbra is ragaszkodom.

Kiváló honfitársaimat irigylem és gyűlölöm. Mindenkinek legyen olyan szar, mint énnekem, főleg, ha tehetségesebb nálam. Akit csak érek, följelentem. Aki ebben az országban kiváló lett, az csalt, rabolt, gyilkolt és hordja el magát: ez az én hazám, nem az övék!

Bármilyen ellenforradalmi rendszerhez alkalmazkodom. Minden szar rendszert túl fogok élni. Lemerülök, kibekkelem.

A modern társadalom által megkövetelt szervezett együttműködésre nem vagyok hajlandó,  nem is értem, mi az. A közösségi műfajokat nem szeretem. Az egyéni műfajokban kiváló szoktam lenni.

Nem megyek sehova, ne jöjjön ide senki.

Tanuljanak meg magyarul ők, a kurva anyjukat. Mindenkinek a kurva anyját, aki nem úgy magyar, ahogyan én.

Jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a rossz nem tudott teljesen benyomulni. De az nem jó, hogy hozzánk soha sem a jó, sem a  rossz nem tudott teljesen benyomulni.

José Saramago: Halálszünet

Saramago minden könyvében van valami különleges ötlet, ezúttal a halállal játszadozik. Pontosabban a halál (szigorúan kisbetűvel) játszadozik a meg nem nevezett ország lakóival, kezdetben azzal, hogy szünetelteti tevékenységét. Az év első napjától kezdve senki nem hal meg, ami örvendetes hír is lehetne, ha nem maradnának meg a betegségek és a balesetek, így sokaknak folyamatos haldoklás lesz az élete. Persze a biztosítótársaságoknak, meg főleg a temetkezési vállalatoknak is komoly problémái lesznek, amelyre a kormány egyedül nem képes választ adni.

A könyv tulajdonképpen két történetet tartalmaz: az első ott ér véget, hogy a halál újból megkezdi működését. Ezután az ő nézőpontjából követjük az eseményeket, amint a halál - aki mellesleg nő - egyre közelebb kerül egy reménybeli (de nem illik ide ez a szó) áldozatához. Tulajdonképpen egy romantikus kisregény kerekedik ki belőle.

Aki kedveli Saramago stílusát, ebben a műben sem fog csalódni, de ismerkedésnek sem rossz, hiszen viszonylag rövid, és már az első néhány mondat is nagyon jellemző a szerzőre. Ahol haldokló vagy krónikus beteg van a családban, azoknak nem ajánlom, mindenki másnak igen.

Dream Theater, 2009. július 1., Papp László Budapest Sportaréna

Ha csak egy együttest lenne szabad kedvencemként megnevezni, az egyértelműen a Dream Theater lenne, nem volt hát kérdés, hogy budapesti koncertjükre is ellátogatok. Plusz élmény volt, hogy eddig az Arénában sem jártam, az is elnyerte a tetszésemet, ahogy az együttes is - de ne szaladjunk ennyire előre.

Először ugyanis el kell mesélnem bicskám elvesztését. Amikor az albérletemben rendezgettem a táskámat, előrelátó módon kivettem az esernyőt, mint esetleges fegyvernek használható tárgyat. A bicskámról sikeresen megfeledkeztem, igaz, volt már koncert, ahová sikeresen bevittem. Ezúttal alapos és szigorú volt a beengedőember, így a “fegyvert” egy konténer mögé rejtettem. A koncert után nemhogy a bicska, még a konténer sem volt a helyén. Így meghoztam az áldozatot egy igazán jó koncerthez.

Az előzenekar a Los Angeles-i illetőségű Cynic volt. Ők is prog metált nyomnak, de tipikusan azt a fajtát, ami koncerten nem érvényesül: depresszív, elborult zene az övéké, a rajongók feltüzelésésre nem igazán alkalmas. Amúgy alkalmanként szívesen elhallgatom őket, de itt rossz helyen voltak.

Dream Theaterék már a lemezt is úgy vezették fel, hogy most csupa epikus számot akarnak feltenni rá: ennek megfelelően a koncerten is többségben voltak a monumentális, nagy ívű dalok, legnagyobb örömömre, hiszen ezeket szeretem a legjobban.

A nyitány az In the Presence of My Enemies 1. volt a Systematic Chaosról, ami annak a lemeznek az egyik legerősebb nótája, így a felütés pompásan sikerült. Pláne hogy utána egyik kedvenc lemezemről, a Scenes From a Memory-ról a Beyond This Life következett, számomra pedig megkezdődött torkom koptatása.

Nem térek ki minden számra külön, de azt meg kell jegyezni, hogy elég nagy teret kaptak a régi lemezek is, így az Images and Words (másik nagy kedvencem) és az Awake is. Amellett, hogy a Dream Theater dalai meglehetősen komplexek és (elvben) nagy odafigyelést követelnek a zenészektől, Jordan Rudess billentyűsnek és Mike Portnoy dobosnak még maradt ideje arra is, hogy végig szívassák egymást a koncerten. Hallhattunk dob-billentyű párharcot is, sőt Rudess a vége felé még John Petrucci gitárossal is szólópárbajt vívott. Szenzációs volt!

A rendes “játékidőt” az elmaradhatatlan Pull Me Under zárta, aztán jött a ráadás. De milyen ráadás! Belekezdtek a Metropolisba, amely egy idő után átváltott a Learning to Live-be, végül az A Change of Seasons zárótételével keveredtek ki a nótából. Tájékoztatásul közlöm hogy az előbbi számok legrövidebbike is közel tíz perces.

A hangzás is rendben volt, látszott, hogy a fiúk is élvezték, úgyhogy bízom benne, hogy a turné során készül DVD is, mert ezt nagyon szívesen újranézném. És bőven megért egy bicskát.
A játszott dalok listája:

In the Presence of My Enemies Part I
Beyond This Life
Misunderstood
A Nightmare to Remember
Caught in a Web
Hollow Years
Erotomania
Voices
Solitary Shell
A Rite of Passage
Pull Me Under

Ráadás:
Metropolis / Learning to Live / A Change of Seasons