Arthur Phillips: Angelica

Az esetek jelentős részében akkor ismerkedtem meg kedvenc íróimmal, amikor azok már elérték pályájuk csúcsát, vagy éppen már jó ideje meghaltak. Arthur Phillips esetében sikerült megcsípni írói munkássága elejét. Phillips első könyve, a Prága ugyanis Budapesten játszódik, hősei fiatal nyugati diplomaták, akik szívük szerint már rég leléptek volna Prágába, de valahogy mindig ittmaradtak. A szerzőnek nem volt ismeretlen terep Budapest, hiszen ő maga is élt itt két évet, és miután jó tollal rendelkezik, élvezetes művet alkotott tapasztalataiból.

Szerencsére az Európa Kiadó nem hagyta abba a szerző publikálását a 2002-es debütáló munkánál, hanem 2005-ben kiadta Az egyiptológust, amely Howard Carter egy kevésbé szerencsés pályatársának sorsát meséli el kiváló humorral és pergő stílusban. A regény vége nem teljesen egyértelmű: kérdés marad, hogy az egyiptológus valóban megtalálta-e a keresett sírt - de azért valószínűbb, hogy nem, ugyanakkor célját más módon mégis elérte.

Az Angelica még messzebbre megy a többértelműségben. A regény az elején szokásos viktoriánus kísértettörténet: Constance Barton kislányát, Angelicát mindig egy szellem kísérti, ha a férj, Joseph  szeretkezni akar az asszonnyal. Az első fejezetben Constance szemszögéből látjuk az eseményeket: felvázolja nekünk a rideg, szívtelen férj alakját, aki inkább hagyná, hogy beteges felesége belehaljon a szülésbe, mint hogy visszafogja nemi vágyát (fogamzásgátlásról nem esett szó). Az asszony médium segítségét kéri: övé lesz a második nézőpont. Anne Montague egy szokványos házassági válságot lát maga előtt, amit némi misztikummal, és ha kell, kemény eszközökkel is orvosolni igyekszik. Joseph Barton persze megint másképp látja az egészet, ő szomorúan figyeli felesége lelki összeomlását. Végül a pszichiáter díványán fekvő felnőtt Angelica próbálja összerakni az eseményeket.

A négy nézőpont nem illeszthető össze: nem lehet egyszerre igaza Constance-nak és Josephnek, ugyanakkor biztos, hogy egyikük sincs birtokában a teljes igazságnak. A regények végén általában választ kapunk a kérdésekre, az Angelica végén sokkal több kérdésünk van, mint válaszunk. Az igazságnak többféle verzióját láttuk, maga Angelica sem tud közülük választani.

Arthur Phillips ismét kiváló művet alkotott, már alig várom, hogy a Song for You című 2009-es regénye is megjelenjék magyarul. Addig is talán újraolvasom az elsőket, hiszen Phillips könyvei második olvasmányra is tartogatnak meglepetéseket.

Kleinheincz Csilla: Város két fül között

Mit jelent az, ha négy nap alatt végigolvasunk egy könyvet? Hát jó eséllyel azt, hogy a könyv rövid. De azt is, hogy igencsak olvastatja magát, mert egy vontatott regényt csak kemény külső kényszer hatására olvasok el ilyen hirtelen tempóban. Kleinheincz Csilla első regényére mindkettő igaz: olyan könyv, amit nem biztos, hogy célszerű nyaralásra magunkkal vinni, mert ugyan remekül fogunk szórakozni rajta, de nem fog kitartani pihenésünk végéig.

A regény az álmok világába vezet bennünket, egészen pontosan három ember közös álomvilágába. A pesti artistalány, a kiöregedett ausztrál transzvesztita és a lúzer német fiatalember álmában ugyanabban a városban jár , melyet külünböző mértékben saját ízlése szerint át is tud alakítani. Valamilyen módon mindhárom szereplő beteg ember: főhősünk, Vali máig sem tudta megemészteni ikertestvére gyermekkori halálát, Max, a dortmundi srác gyásszal vegyülő szerelmi bánatát álmaiban erőszakos cselekedetekkel próbálja “kezelni”, Evelyn egyszerre küzd a magánéleti elszigeteltséggel és súlyosbodó betegségével. Az álomváros nem segít megoldani a problémákat, amikor pedig Kolos, Valinak a városban valami módon életre kelt ikertestvére megpróbál valódi életre szert tenni, már a szereplők valódi életét is veszélyezteti.

A regény nyelvezete igen választékos, a regény elején majdhogynem túl gazdagnak tűnik az alkalmazott szókincs, szerencsére a későbbiekben a szerző visszafogta magát, így nem csúszott át modorosságba. Rendkívül erős a mű képisége: a várost és a szereplők világát szinte meg tudjuk érinteni, érezzük a szagokat, tapintjuk a dolgok felületét. A karakterrajzok is meggyőzőek, legtöbbjüket nem lehet azonnal beskatulyázni jónak vagy rossznak, szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek.

A történet szövése a regény nagyobbik részében tartogat meglepetéseket, de úgy a háromnegyede táján már elég kiszámítható, hogy mire fut ki a cselekmény. Nem tudom, hogy Kleinheincz Csilla látta-e az Álomküzdők (Dreamscape) című 1984-es filmet, de a mű logikája több ponton ugyanazt a logikát követi, mint ez a film. Ezt persze nem nagyon bánom, mert annak idején nagyon tetszett ez a méltatlanul elfeledett mozi. Anélkül, hogy ezzel a szerző érdemeit kisebbíteni akarnám, azért kiemelek pár kisebb szépséghibát. A dortmundi Maxot egy ideig folyamatosan karalábéfőzelékkel tömik. Ez elég valószínűtlen, hiszen a németek olyan kevés főzeléket esznek, hogy nincs is rá szavuk. Max Mauritz neve sem a legszerencsésebb, mert a német világban valamennyire járatos olvasónak kapásból Wilhelm Busch Max & Moritz című beteges humorú meséje jut ról eszébe, márpedig ez a Max inkább sajnálatra méltó vagy éppen szánalmas, mint vicces. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy Max szerelme nem jó darabig nem ismeri fel őt, amikor későbbi barátja testét ölti magára. A gond csak az, hogy a két török nyilván törökül, és nem  németül beszélne egymással. A különböző nyelvek ábrázolása egy irodalmi műben mindenesetre igen kemény feladat. A 127. oldalon van az utolsó, nekem hibának tűnő félmondat, amikor Kolos “mindhárom” társára tesz megjegyzést, noha beszélgetőtársa mindösszesen három városlakóról tud.

Persze mindezek nem súlyos hibák, és különösen egy első regényben teljes mértékben megbocsáthatók. Más oldalon felmerült, hogy a mű női regény. Azon kívül, hogy a szerző nő és a főszereplő is az, nem látok olyat a kötetben, ami férfiak számára kevésbé olvashatóvá tenné azt. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ha a borítón egy férfinevet látok, az olvasottakból rájövök, hogy nő írását olvasom. Ha már a borítónál tartunk… Sánta Kira alkotása szép, de talán pontatlan képet ad a kötetet polcról leemelő reménybeli olvasónak a tartalomról. Számomra a kép ifjúsági regényt sugall, márpedig a Város két fül között főszereplőjének életkora ellenére nem az.

A Város két fül között ugyan nem hozott forradalmi újdonságokat- első könyvtől ne is várjunk ilyet -, de a jól átgondolt történetet igen szépen és olvasmányosan tálalta. Ajánlott olvasmány.

Meg kell mondjam, kicsit meg kell erőltetnem emlékezőtehetségemet, hogy felidézzem az augusztusi Galaktikát, mert már a hónap első hetében - vagy a második hetének elején? - beszereztem, és annak rendje és módja szerint egy buszutazás és egy délutáni pihenés keretében el is fogyasztottam (természetesen nem fizikai valójában). A körítés nem jobb és nem rosszabb a szokásosnál, a Brin-interjú pont aktuális volt, mert a Dettó utolsó oldalainál jártam éppen akkortájt. Persze igazán meghökkentő tényeket abból sem tudtam meg, így rövid úton a főfogásra, a novellákra tértem át.

Örvendetes volt, hogy találtatott időutazásos novella is, nem is volt rossz, de a havi győztes nem ez. A vesztes viszont sajnos elég egyértelmű volt, sajnos, mert nem szívesen osztom e hálátlan szerepet magyar szerző művének, de sajnos Lovas Lajos a Nagyarcúakkal alaposan mellélőtt. A történet alappoénját 25 éves kor fölött mindenki ismeri, önmagában vicces, de nem ér annyit, hogy egy új művet alapozzunk rá. Hogy aztán - feltehetően a 25 éven aluliak számára - még pluszban meg is magyarázza a szerző, az meg teljesen tönkreteszi a novellát. Viccet nem magyarázunk, punktum!

A szám legjobb pillanata számomra Cordwainer Smith Angerhelm című novellája volt. Történelemtanár énemet a hidegháborús viszonyok szellemes ábrázolása fogta meg, a túlvilággal foglalkozó dolgok is érdekelnek (na jó, nem minden). A novella egyszerre tud ironikus és megható lenni, ami igazán ritka dolog. Persze a tudomány-fantasztikum kettőséből a tudomány csak díszítésnek van jelen, de ez nem igazán tud zavarni.

Lovas Lajostól a csorba mielőbbi kiköszörülését, a Németh Attilától a Smithéhez hasonló további színvonalas írások felkutatását várom!

Bár viszonylag hosszú volt, mégis véget ért nyári szabadságom, így én is visszatértem a telekommunikáció világába, még ha eddig enyhe hóvaksággal is küzdök a rámzúduló információáradat miatt. Persze a szabadság nem feltétlenül jelenti a számítógépmentes életet, de két okból mégis ez lett számomra. Egyrészt ha családom tagjai körében vagyok, inkább velük beszélgetek, mint többszáz kilométer távolságra lévő, avatarok mögött rejtőző fantomokkal, másrészt, mert bátyám újabban nagyon ráharapott az ilyen fantomokkal folytatott eszmecserére, így többnyire úgyis foglalt volt a gép. Az emaileket néha megnéztem, olykor kicsit ránéztem a blogokra - a híroldalakra nem is volt szükségem, az információkat a tévével és a rádióval gyűjtöttem be.

Persze ez a blog is bánta a gépmentességet, az egy bejegyzés augusztusban elég sovány, és hát ugye e másodiknak is magyarázkodás a zöme. Azért természetesen olvastam is a hónap folyamán, bár azt sem kimondottan nagy mennyiségben: a Dettó elolvasását ugyanis szándékosan jó hosszúra nyújtottam, mert  úgy éreztem, végigszáguldva rajta nem lenne annyira élvezetes, így viszont nagyon tetszett. Bővebben nem kívánom értékelni a regényt, megtette azt már helyettem például SFInsider itt. Ezt Arthur Phillips Angelica című műve követte, melyet viszont még bővebben is szeretnék ismertetni, így egyelőre ennyit róla. Ja meg még ezek előtt volt Utolsó őrség, 77 és Csillagpor is, bár ezek némelyikéről már talán tettem említést.

Meg ne feledkezzünk az augusztusi Galaktikáról, amelyből még ki kell választanom a legjobb és a legrosszabb írást. Egyik sem lesz nehéz, szerencsére illetve sajnos.

Az is megér néhány karaktert, hogy röplátogatást tettem a Szefantoron, ahol sok kedves baráttal, ismerőssel találkoztam, egyúttal bővítettem mindkét kategóriát. Jó mulatság volt, de ha legközelebb látogatom meg a kettőshatári alkotóházat, vagy hosszabb időre maradok, vagy inkább az első hétvégére időzítem a vizitet.

Mára ennyi, folytatás talán még a héten.

Az utóbbi két nyáron bátyámmal költségtakarékosabb nyaralásokat szerveztünk magunknak, idén Erdélyországot szemeltük ki célul. Azon belül is Székelyudvarhely és Marosvásárhely volt a két főhadiszállás, előbb a távolabbi várost céloztuk meg a narancssárga buszos cég járművével. A 11 órás buszozás persze nem volt kellemes, az udvarhelyi hőség sem, de a panzió welcome drinkként felszolgált áfonyapálinkája sokat javított állapotunkon. Természetesen (?) alig egy órával érkezésünk után már találkoztunk is bátyám egy volt tanítványával - vannak szakmák, amelyekben nem lehet elég messzire menekülni.

Részletes beszámoló helyett inkább néhány benyomásomat osztanám meg. Amikor 2002-ben Erdélyben jártam, utak és illemhelyek egyaránt gyalázatos állapotban voltak. Előbbi színvonalában utolérték, utóbbiéban megelőzték Magyarországot. Székelyudvarhely egyébként nem is olyan sokban különbözik Magyarországtól, talán leginkább abban, hogy az átlagos árszint alig több, mint fele a magyarországinak, és az emberek sokkal ízesebb magyar nyelven beszélnek és közvetlenebbek is.

A meglátogatott városok (Udvarhely, Szováta és Vásárhely) igen jó állapotban vannak, szépen vigyáznak az értékeikre. Udvarhely tele van magyar felirattal, de Vásárhelyen is szinte minden kinn van magyarul is, és a román eladók, pincérek is többnyire beszélnek magyarul. Divat a román “elnyomásról” beszélni, de ennek mi most nem láttuk nyomát. Érdekes volt látni és hallani, ahogy egy magyar és román fiatalokból álló társaság oda-vissza váltott a két nyelv között.

Az erdélyi konyha valami szenzációs, aki arra jár, ki ne hagyja a csorba- és a pityókalevest, de a puliszka is igen jó. Megjegyzem a Lucullus BT is rendezhetne egy erdélyi vacsorát, mert nagyon más az étrendjük, mint az anyaországi, és legalább olyan jó. Ami viszont nagyon rosszul működik Székelyföldön, az a közlekedés. Egy-két nagy buszos társaság helyett sok kicsi van, ami nem is lenne baj, ha a kicsik rendes buszokkal közlekednének Ford Transitok helyett, meg tartanák a menetrendet. Ez utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor az utolsó busz, amelynek Szovátáról Udvarhelyre kellett volna vinnie bennünket, valami rejtélyes oknál fogva be sem jött Szovátára, így végül taxin tettük meg a majd’ 50 km-es utat. Egyébként a távolsághoz képest elfogadható áron.

A szállásunk mindkét helyen kiváló volt,Udvarhelyen szinte családtagként kezeltek bennünket, de Vásárhelyen is mindenben a kedvünkben jártak. Mindkét helyen sikerült rockos helyet is találni, igaz, Udvarhelyen rajtunk kívül alig volt vendég, viszont a sör és a Transsylvanicum is nagyon finom volt. Általában jellemző a meglátogatott városokra, hogy éjszakai élet alig van, ez nagyon szokatlan volt számunkra.

Összegzésként annyit, hogy remekül éreztük magunkat, és bár jóval kevesebbe került a nyaralásunk, mint mondjuk egy horvát üdülés, sokat kaptunk a pénzünkért. Erdélyt pedig mindenkinek látnia kéne.

Találkoztunk Szovátán néhány steampunk robottal is, az alábbi képen ők láthatók.