Robert Silverberg: The Book of Skulls (Koponyák könyve)

Robert Silverberg a termékenyebb science-fiction szerzők közé tartozik, eddig mégsem sokat olvastam tőle, ami mégis a kezembe került, annyira nem ragadt meg bennem. Bizonyára nem a megfelelő könyvekkel próbálkoztam mert a Book of Skulls-szal bizony igen jó bizonyságot adott tudásáról az író.

Négy fiatal indul el New Yorkból Arizonába, mert egyikük kutatása szerint ott található a Koponyák Őrzőinek szektája, akik birtokában vannak a halhatatlanság titkának. Viszont az Eli által felfedezett könyvből kiderül, hogy az öröklétnek komoly ára van: a négy jelöltből egynek önként le kell mondania életéről, egyet pedig a többieknek kell megölniük, hogy ketten valóban halhatatlanná váljanak.

A négy srác különböző háttérrel rendelkezik, az útról is eltérően vélekednek. Timothy, a gazdag család szülötte inkább jó buliként tekint az útra, míg a vidéki háttérrel rendelkező Oliver rendületlenül hisz a könyv szavaiban. A zsidó Eli a társaság szellemi vezére, míg a homoszexuális Nedre már rögtön kiosztják az önkéntes áldozat szerepét. Persze a célig sokminden változni fog…

A regénynek négy egyes szám első személyű elbeszélője van - természetesen a négy főhős -, így négy gondolkodásmódot, négy taktikát követhetünk végig és valamennyi főszereplőt alaposan megismerjük.

Lehet vitázni róla, hogy a mű science-fiction-e, tulajdonképpen szigorúan véve nem történik benne semmilyen fantasztikus esemény, mindenesetre egy remekül megírt, lebilincselő olvasmány.

Legutóbbi hétvégém megint rendesen fel volt töltve programokkal, nem is csoda, hogy máig sem sikerült teljesen kipihennem magam. Az SFPortal-bográcsozásról jobban beszélnek nálam az SFPort képei (tényleg, Sheenard, mennyivel is tartozom? ), a vasárnapi, az agglomerációba kihelyezett szerepjáték másoknak nem igazán izgalmas, így a szombati nap második attrakciójáról számolok be.

A Metal Lady nevet sajnálatos módon Bíró Ica sajátította ki hosszú éveken át, noha átlagon felüli kebelméretén túl komoly kvalitásokat nem tudott felmutatni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy lemezét (vagy több is volt neki?) a Pokolgép zenészei játszották fel, azaz a muzsikával nem volt gond. B. I. felbukkanásakor az énekesnő hasonló ritkaság volt egy metálegyüttesben, mint egy évtizeddel korábban a billentyűs hangszer. Mára az énekesnős banda - hála többek közt a Nightwishnek és a The Gatheringnek (érdekesség, hogy már egyik együttes sem az eredeti vokalistával dolgozik) - divatjelenség lett, nem lehetett hát nehéz a szombat esti koncert szervezőjének sem összeszedni 13,5 énekesnős bandát (a fél a Serenity-nek szól, akik csak hegedűs hölggyel tudtak szolgálni).

Persze 14 együttes koncertjének megtekintése kicsit sok lenne, különösen, ha előtte az ember el akarja fogyasztani a gulyást a Kiscelli parkban. A 17 órás kezdés helyett 20 óra tájt értem a Vörös ill. Kék Yuk elé, majd ösztönösen a kékebbik rész felé vettem a részt. A dupla szórakozóhely ezúttal egybe volt nyitva, mint később észrevettem, az előadók fele a vörös oldal, másik a kék oldal színpadán szórakoztatta a közönséget.

A 14 együttesből három koncertjét néztem meg: az Alhanáét, a Serenity-ét és az Edenbridge-ét. Mindhárom fellépés különleges volt a maga nemében: az Alhanának ez volt a búcsúkonertje, míg Serenity-ék és Edenbridge-ék külföldről, egészen pontosan Ausztriából érkeztek hozzánk. Az Alhana lemezét hallottam, a Metal Hammer mellékleteként szereztem meg. Szimpatikus dallamos zenéjük a valamivel jobban ismert - az este folyamán szintén fellépett - Cross Bornshoz tűnt hasonlónak, de kételkedtem abban, hogy élőben meggyőzőek lennének. Tévedtem. Az Alhana sokkal erőteljesebb volt élőben, mint a lemezen, a gitárosok igen jól tekertek, az énekes lánynak is jó erős hangja volt - sokszor zavar, ha az erőteljes férfihangot igénylő számokat gyenge női hangra írják át, szerencsére Paréj Zsuzsa kemény és gyengéd hangon is tud énekelni. Kár, hogy ebben a formában sem őt, sem zenésztársait nem fogjuk már hallani. Feldolgozásként is egy igazán ütős számot játszottak, a Nightwish Bye, bye Beautifulját.

A Serenity ugyan énekesnővel nem, de egy rutinos frontemberrel tudott szolgálni. Georg Neuhauser - amellett, hogy hibátlanul énekelte végig a számokat - végig kezében tartotta a közönséget, ha kellett, feldobta a hangulatot, no meg persze lepacsizott az első sorokban állókkal. Profizmusa a kamelotos Roy Khanéra emlékeztetett, sőt, öltözéke is, lehet, hogy nem is véletlen a hasonlóság?  A Serenity zenéje lemezen is elég meggyőző volt, az élő fellépés nyersessége pedig még jót is tett neki. Nekik kellett volna zárni az estét.

Az Edenbridge ugyanis távolról sem hozta az elvárásokat. Persze eleve nem volt könnyű dolguk, mert az éneket a technikusok valami botrányosan alulkeverték - nem értem, mert az előző bandáknál semmi gond nem volt a hangzással -, de Sabine Edelsbacher amúgy sem volt élete nagy formájában. És hát az a helyzet, hogy az Edenbridge zenéje bizony egy az egyben az énekre épül, ha az nem működik, bukik az egész. No jó, három együttesből kettő jobb volt, mint a stúdióváltozatokon, ne panaszkodjak, de az Edenbridge-től olyannyira többet vártam, hogy a hatodik-hetedik számtól már csak a végét vártam.

Az este összmérlege mindenesetre pozitív volt, remélem, lesz még alkalmam arra is, hogy lássam az Edenbridge-et kiköszörülni a csorbát. Az Alhana tagjainak pedig sok szerencsét kívánok, bárhová is vezesse őket utuk!

Nos, nem ez lesz a kedvenc Galaktika-számom, az már biztos. És ez nem is csak a novellákon múlott - bár azok is vastagon benne vannak. De a nyomdai kivitelezés is kívánnivalókat hagy maga után, ez a főszerkesztői előszó meg inkább valami olcsó bulvárlapba illett volna. A dinós téma sem éppen szívem csücske, bár persze ebben is születtek kiváló alkotások.

Meg hát mi az, hogy kisregényestül, retróstul összesen hat írás van a magazinban? Csoda, hogy röpke másfél óra alatt elolvastam az egészet? Néhány szót azokról az írásokról, amelyek sem az utolsó, sem az első helyet nem kapták meg. Kasztovszky Béla írása nagyjából ugyanolyan, mint a korábbiak, tipikus ‘70-es évek, idealizált hősökkel. Elmegy. Antal József novellaciklusa sajnálatos módon elment szappanoperába, elég a Vénuszt valami vidéki tanyával behelyettesíteni, és Brazíliában már készíthetnék is a sorozatot. Kár. Kevin J. Anderson írása kellemes olvasmány, igaz, aki olvasta a Világok harcát, az szinte mindent előre tud, aki nem, az meg egy kukkot sem ért az egészből. A retró jó találat volt, ha nem ebben a rovatban lenne, valószínűleg ezt hoztam volna ki győztesnek.

De előbb a vesztes: Connie Willistől a Megkékült Hold igen kellemes olvasmány volt, de ez A késő krétakorban nagyon el lett rontva. Pontosabban nem is lett annyira elrontva, mert nem is találtam azt a magot benne, amiből még kisarjadhatott volna egy jó novella, ráadásul a szerzőnő összevissza csapong, az egyetemi életet meg tökéletesen hiteltelenül adja elő. No és miről szól az írás? Jön egy ejtőernyős a Paleontológia Tanszékre, mire az egyik oktató inkább elmegy megtanulni repülőgépet vezetni. Azt hiszem, vicces akar lenni, de elég jól leplezi. Több szót nem érdemel.

Roger MacBride Evolúciós összeesküvés-elmélete mindjárt más. Ugyan a felsorakoztatott összeesküvéseket már máshonnan is lehetett hallani, de így egyberakva, feltupírozva és kibővítve igen szórakoztatóak. A csattanó tényleg csattant, sőt, igazából kétszer is. Ez talán érdemelne több szót, de igazából felesleges, egyszerű szerkezete ellenére ügyesen összerakott novella.

Szóval nem maradtunk ebben a hónapban sem jó olvasnivaló nélkül, de azért nem bánnám, ha októberre egy tartalmilag és formailag is erősebb számot kapnánk a kezünkbe.

Nem csak úgy lehet hosszú egy hétvége, hogy egy pénteket vagy hétfőt hozzácsapnak, el lehet ezt érni az időszak programokkal való telezsúfolásával is. Bár ha belegondolok, két és fél napra négy program nem is olyan sok, mindenesetre azt sikerült elkerülnöm, hogy a hét kezdetére kipihenjem magam.

Pénteken a Trombitásban lezajlott menetrendszerű sörözéssel kezdődött a program, aminek sajátos jelleget adott, hogy ezúttal jelen volt nálam vendégeskedő bátyám, illetve egy kedves hölgyismerőse is. Ez úgy a hétvége nyitásának jó is volt, bár viszonylag hamar szétszéledt a társaság, én sem vártam meg a zárórát. Mentségemre szóljon, hogy tudtam, szombaton fél 8-kor kell kelni, és bár lazítós programról volt szó, nem akartam elaludni a vízben.

5-én ugyanis egy fürdőzéssel és szaunázással egybekötött ráckevei kiruccanás volt napirenden, szerencsére éppen elértük a kiszemelt 9:35-ös HÉV-et, majd szem- és fültanúi lehettünk annak, hogyan zajlik a ruhakereskedelem az elővárosi közlekedésben. Végül nem vettünk zoknit.

Mire Ráckevére értünk, a nap is kisütött, bár a megsülés veszélye nem fenyegetett. A szabadtéri  fürdők a szauna melletti csobbanót leszámítva nem is működtek, de a bentiek is határozottan kellemesek voltak. A szauna meg pláne, délután még egy külön szaunaprogramba is belekóstoltunk. Azért csak kóstoltunk, mert a válogatott meccset már egy budapesti kocsmában akartuk nézni, így ugyan sót és mézet juttattunk a bőrünkre, a sör, a csokoládé és egyéb jóságok elmaradtak. A nap későbbi részében mindenesetre e két utóbbiból legalább a bensőnkbe juttattunk valamennyit.

A visszadöcögést és a gyors vacsorát követően irány a Margit körúti Pointer Pub. Két érv szólt mellette: van kivetítőjük és kb. 3 percre vannak a lakásom ajtajától. A meccs jó volt, bár a végkimenetelével annyira nem vagyok megelégedve. Azért nem rúgtam be bánatomban, mert az  a vasárnapi programban elég erőteljes hendikepet jelentett volna.

Vasárnap reggel irány a Városliget, innen indult ugyanis a 24. Nike Budapest Félmaraton. Tavaly egyet már lefutottam, így tudtam, mire számíthatok, azt is, hogy idén nehezebb lesz, mert meglehetősen elhanyagoltam a felkészülést. Mindenesetre 1 óra 59 perc 2 másodperc alatt megtettem a 21 km-es távot, ami ugyan 5 és fél perccel rosszabb a tavalyi időmnél, de azért szégyenkezni nem kell vele.

A versenyt követően leginkább pihengettem, igyekeztem a lábamat minél kevesebbet használni. Mára jó kiadós izomláz alakult ki mindkét combomban, úgyhogy most éppen utálom a lépcsőket, különösen, ha lefelé kell menni rajtuk. Sebaj, megcsináltam, meg úgy egészében is elég jól sikerült hétvége volt.