Vannak számok, amelyekhez emlékeim kötődnek. Némelyik azt a könyvet idézi fel, amelynek olvasása közben állandóan hallgattam, mások filmekhez kapcsolódnak. És van egy-két olyan, amely örökre összefonódott életem egy-egy állomásával.

Ma újra meghallgattam az Apocalyptica Farewell című gyönyörű nótáját, és ismét felidéződött bennem tavaly július 3-a.  Ahogy Anyu elgyengülő hangon közli, hogy bizony ideje hazaindulnom, ahogyan az összeesés határán közlöm főnökömmel, hogy most haza KELL mennem, majd borzasztó állapotban elindulok csomagolni és jegyet váltani. Aztán a vonaton betettem az Apocalypticát a discmanbe. A gyönyörű nyári nap talán egyik utasnak sem volt olyan szomorú, mint nekem, és izgultam, hogy legyen még alkalmam búcsút venni Aputól. Bátyám várt a vasútállomáson, az összes cuccal egyből a kórházba mentünk, pedig már régen vége volt a látogatási időnek. Mindig eszembe fog jutni Apu kifejezéstelen arca és az, ahogy visszatér belé az élet, megismer, meg akar ölelni és megfogja a kezem. Aztán újból alámerült az öntudatlanságba. A kórház udvarán nem bírtam tovább, elsírtam magam: tudtam, hogy nem látom már élve.

Ez a szám mindig az édesapámtól való búcsúmat fogja eszembe juttatni.

Nyugodj békében, Apu!

Igyekszem behozni a lemaradásomat Neil Gaiman alkotásainak olvasásában illetve megtekintésében, annál szívesebben teszem ezt, mivel az eddigi három kötet, ami a kezem ügyébe került, legrosszabb esetben is négyes osztályzatot érdemelt. Most a könyvektől tettem egy kiruccanást a mozgóképek világába. Ez a próbálkozás már nem sikerült olyan fényesen, de ez aligha egyedül Gaiman hibája.

Az 1996-os Neverwhere (Sosehol) minisorozat Londonban játszódik, sőt, mindjárt két Londonban is. Megtalálható benne az általunk ismert város, a Fenti London, illetve Lenti London, melyet mindenféle különös figurák népesítenek be, nem ritka jelenség a mágia sem. A fentiek viszont egyáltalán nem veszik észre a lentieket, egyszerűen átsiklik rajtuk a tekintetük. Nem nehéz észrevenni ebben a társadalomkritikát sem, pláne ha tudjuk, hogy eredetileg egy hajléktalanokról szóló sorozatra kérték fel Gaimant, csak kicsit hozzátette a magát.

Richard Mayhew-nak egyenesen az orra elé esik egy csuromvér lenti fiatal lány, meglepő módon Richard észre is veszi, i több, igyekszik neki segíteni. Ennek következtében jó alaposan belekeveredik Door ügyeibe, ráadásul gyakorlatilag megszűnik korábbi élete. Kalandok során át végigturnézzák társaikkal Lenti Londont, közben persze folyamatosan menekülniük kell Door szüleinek két gyilkosa elől.

A történet tulajdonképpen rendben van: tündérmese napjaink világa árnyékában, szokásos mesei fordulatokkal, némi humorral, csipetnyi tanulsággal. A nagy probléma a projekt költségvetésében volt. Speciális effekt jóformán nincs is az epizódokban, de még kültéri felvétel sem sok. Ha még hozzávesszük, hogy az anyag eredetileg videóra készült el, nem kell csodálkozni, hogy a felvételek is hagynak kívánnivalókat maguk után. A spórolás itt kis híján megölte a filmet.

A karakterek kidolgozottsága nem egyenletes. Richard és Door meglehetősen szabványos, sokszor látott figurák, ugyanakkor a két orgyilkost, Croupot és Vandemart játszó színészek (különösen előbbi) nagyot játszanak, Carabas márki alakítója is sokat hozzátesz a filmhez.

A folyton fotólaborra emlékeztető fényviszonyok mellett sajnos a film zenéje is meglehetősen idegesítőre sikerült. Igencsak ráfér a sorozatra egy újrafeldolgozás, mert a történet jobb külsőségeket érdemel. Erre talán nem is kell sokat várni, hiszen az IMDB-n az idei évre előjegyezve szerepel egy Neverwhere-film, bár az oldal gyanúsan szűkszavú a produkciót illetően, a Wikipedi szerint még rendező sincs hozzá.

Bízzunk benne, hogy hamarosan elkészül egy méltó feldolgozása is a történetnek, ennyit mindenképpen megérdemel maga a mű - és a nézők is.

Szabó Sanyi ómagyarországos ötletét - a Dunakanyar és tágabb környezete visszakerül az ókorba - kezdettől fogva jónak találtam, csak éppen arra nem vitt rá a lélek, hogy hosszú oldalakat olvassak  a képernyőről. Szerencsére a projekt elindítója segített a magamfajta most-még-papírfüggőkön, és a Lilli közreműködésével elérhetővé tette az első “évadot” hagyományos könyv formájában is.

Ez egyúttal remek lehetőség volt arra is, hogy magát a Lillit is teszteljem, de átment a vizsgán, elég gyorsan elkészültek a könyvvel, ami ránézésre is rendben volt, és nem utolsósorban lényegesen kevesebbe került, mint egy nagy kiadó terméke. A borítóra én mindenesetre nem írtam volna rá a Wikipédia elutasítását, ez legalább annyira kicsinyes, mint a wikipédisták viselkedése.

De lássuk a tartalmat: a történteket hét karakter nézőpontjából kísérhetjük figyelemmel, az ő fiktív naplójukat olvasva. Gyakran előfordul, hogy egy-egy eseményt több szereplő tálalásában is megismerhetünk, ugyanakkor ezekben az esetekben általában nem túl nagy az eltérés a dolgok megítélése között. Talán túlságosan egysíkúra sikerültek a karakterek: a bűnöző Kapitány Csaba kivételével valamennyien 20-as, 30-as éveikben járó fiatal, tanult férfiak, akiknek helyén van a szívük és az eszük is. Nyilván szerepet játszott a figurák kialakításában a szerzők személyisége is, de ennél azért lehetett volna merészebbnek is lenni.

A kötet kulcsfigurái az Átkerülés tényét meglehetősen gyorsan elfogadják, pánik helyett teljesen racionálisan viselkednek, egyikük-másikuk humorát is megőrzi, noha katasztrófára van kilátás, illetőleg Esztergom kelta feldúlásával be is következik egy katasztrófa. Nagyon hiányzik egy női nézőpontkarakter. Összesen három nővel foglalkozik alaposabban a regény: Csillával, Radnai Gábor menyasszonyával, Júliával, a kelta fogságból kiszabadított római lánnyal és Judy-val, Kapitány prostituált szeretőjével. Még Szondi Sándor felesége sem jut igazán szóhoz.

A regény nagy előnye a realitáshoz való ragaszkodás - már ha eltekintünk attól a kicsit valószínűtlen eseménytől, hogy egy csaknem megyényi terület visszautazik 2300 évet a múltba. A fegyveres erők, az önkormányzatok, a közszolgáltatók mind úgy működnek, ahogy kivételes helyzetben elvárható lenne tőlük, a fogyasztói társadalom meg persze elég nehezen alkalmazkodik a drasztikusan megváltozott körülményekhez. Nincs magyarázat az Átkerülésre - van egy olyan sejtésem, hogy a későbbiekben sem lesz, viszont az esemény tisztázatlansága kiváló lehetőséget ad a szerzőknek arra, hogy esetleg más, távoli, az Átkerülésben szintén érintett területeket vonjanak be a történetbe. Az is nyitott kérdés, hogy mi lett azzal a területtel és lakóival, amelynek helyére a mi korunk megyéje “leszállt”, de ha az elbeszélők nem tudják, nincsen más, akitől megtudhatnánk.

A kelták ábrázolása sokáig nagyon egysíkú: vérszomjas barbárok, akik mindenkit megölnek vagy megerőszakolnak, esetleg mindkettőt. Az utolsó történetszálban már árnyaltabb a kép, igaz, ehhez egy kivételes, kelták között élő karaktert kellett bevezetni. Előfordulnak figyelmetlenségek, például Szondi jóval azelőtt “szól haza” feleségének, hogy helyreállították volna a telefonszolgáltatást, de hát hiába, a szerzőnek is szoknia kell az infrastruktúra hiányát. (Az áthúzott megjegyzés olvasói figyelmetlenség következménye volt, elnézést az érintettektől!)

A történet egyébként igen pörgős, a nézőpontváltások sem akasztják meg a sztorit, a szerzők eltérő stílusa sem okoz problémát. Mivel a blog is megy tovább, a regénynek sincs igazi lezárása, így hát várom a következő kötetet, és közben szurkolok, hogy azért ne “végtelen történet” legyen a műből.

Megpróbált kitolni velem a Galaktika szerkesztősége: ugye én itt a leggyengébbeket és a legerősebbeket próbálom kiemelni a lapból, egyúttal iránymutatással is szolgálva, hogyan kell olyan magazint összeállítani, ami nekem nagyon tetszik. Igaz, ez nyilván nemigen érdekel senkit, mert az a közönségszavazáson már többször kiderült, hogy nem minősülök tipikus Galaktika-olvasónak. A kitolás lényege az volt, hogy Németh Attila összerakta a talán legegyenletesebb színvonalú Galaktikát. Nincs benne kimondottan gyenge novella, igaz, kiugróan jó sem. Azért én próbálkozom.

De előbb az előétel. Már tele van a hócipőm ezekkel a sárgásbarna steampunk-borítókkal. A dolog steampunk része még rendben is van, de mért mindig sárgásbarna? Aki tud rá magyarázatot, ossza meg velem! A játékajánló valóban egy játékot ajánl, a filmajánló is betölti szerepét (leszámítva, hogy sorozatot ajánl, és az sem SF tárgyú), a tudományos ismeretterjesztés ezúttal dögunalmas. Hozzá kell tennem, hogy a King-Hele tanulmányt még nem olvastam, de a többi az elég feledhető. Ja és a tartalomjegyzékben a 68-ból valahogy 78 lett. Az interjúval a szokásos a probléma: szokásos kérdések, ugyanazok a válaszok.

Na de lássuk a két kiemelt novellát!

Leggyengébbnek Walter van Tilburg Clarktól A hordozható gramofont tartom. Talán nem szép dolog egy csaknem hetven éves novellát lehúzni, de hát a Retro rovaté sem sokkal újabb és mégis lényegesen fogyaszthatóbb. Ez egy mezei hangulatnovella, és a beleesik a kategória szokásos hibájába: érzelgős lesz. Ettől nem rossz, ínségesebb időkben talán tetszene is, de ez most kevés.

A legjobb - újból kihangsúlyozom, szoros versenyben - Geoffrey Landistől a Hosszú hajsza. Ügyesen kezeli a világűr óriási távolságai miatti óriási időtávokat, a géppé váló ember és az értelmetlen háború problémaköréhez is hozzá tud tenni valamit. A csattanó is nagyon a helyén van, stílusa pedig rendkívül olvasmányos.

Nos, ebben a hónapban a ZSK kimaradt, szerencsére a totális mellényúlás is. Azért az előbbiért nem haragudtam volna.

Tegnap ismét SFPortal Meetup volt, ahol természetesen én is megjelentem. Na jó, nem is annyira természetesen, elvégre a nyáron legalább egyet kihagytam, de azért már nagyon rutinos vagyok a Főnix Klub kapualjának megtalálásában, ami azért - valljuk be - nem könnyű feladat.

A szeptemberi kiadás óriási tömegéhez képest most nem voltunk olyan sokan, de így is megtöltöttük a rendelkezésre álló ülőhelyeket, csak épp a lépcső ilyetén célú hasznosítására nem volt szükség, no meg levegőt is kaptunk.

Az előadások színvonala szokás szerint vegyes volt, a “futottak még” kategóriától a remekig minden megvolt, de hát minek is általánosítok itt, amikor a következőkben úgyis egyenként akarok írni róluk.

Az estét Kelt alias Szedlák Ádám, Meetup alapító atya kezdte a már többször is elhalasztott System Shock-2-beszámolójával. Mint megtudtuk, a tizedik születésnapját ünneplő scifi-horror videójáték rendelkezik talán minden idők leggonoszabb főellenségével, aki ráadásul folyamatosan dumál is krónikusan alulinformált főhősünknek.

Tóth Emese, azaz Automaton_Aliza a steampunk bemutatására készült, ami azonban csak részlegesen sikerült. Emese ugyanis nyilvánvalóan gyakorlatlan előadó, így az izgalom bizony rendesen rontotta a minőséget. Ugyan nem sikerült kiszedni belőle, hogy hogyan is definiálja a steampunkot, de kaptunk jónéhány linket, ahol megfelelő mennyiségű háttéranyagot, sőt, kész műveket is találunk.

Kánai András alias SFInsider alaposan felkészült előadására, amely az SF ‘60-as - ‘70-es években kibontakozó Új Hullámát ismertette. Ennek következtében persze jócskán túllépte az öt perces időkeretet, de azt hiszem, ezt nem sokan bánták a jelenlévők közül. Ami nekem leginkább lejött a prezentációból, az az, hogy az Új Hullám az “Aranykor” száraz tudományosságot és egyszerű nyelvezetet favorizáló írói attitűdjével szemben az irodalmiságot, művésziséget hangsúlyozta ki, sokkal kísérletezőbb, ugyanakkor kevésbé tudománycentrikus műveket eredményezve.

A Meetup záró előadását Kollárik Péter alias Chelloveck tartotta meg H. G. Wells műveinek megfilmesítéséből. Ugyan a televíziós produkciók nem is kerültek megemlítésre, így is hihetetlen mennyiségű filmről esett szó, melyek között a katasztrofálisan rossztól a zseniálisig minden kategória megtalálható. Az előadást a filmek plakátjai illusztrálták. Külön kiemelendő, hogy Péter maga is nagyon élvezte előadását és lelkesedését sikeresen átragasztotta a közönségre is.

A “hivatalos program” után a társaság zöme átvonult a Bobek Kávézóba, hogy étel s ital mellett tárgyalja meg a hallottakat - meg ami még eszükbe jutott.

Van néhány együttes, amelyek esetében kötelességemnek tartom, hogy megvegyem új lemezüket is. Így van ez  a Sonata Arcticával is. Meggondolatlanul azonban rendelésem átvétele után beljebb merészkedtem a lemezboltban, így újabb albumot kellett megvennem. Nagy fogás volt az is.

Sonata Arctica: The Days of Grays (limitált digipack kiadás)

A  szenzációs 2004-es Reckoning Night után számomra visszalépést jelentett a 2007-es Unia lemez. Tipikusan sonatás volt ugyan ez is, de elmaradtak a jól megjegyezhető dallamok, nem is kívánkozott túl sokszor a CD- vagy az MP3-lejátszómba. Azért tavaly csak elmentem a koncertjükre, ott nem is okoztak csalódást a finnek, úgyhogy bíztam bennük. Nos, meghálálták a bizalmat. A Days of Grays a korábbiak közül hangulatában talán a második, Silence albumhoz áll a legközelebbb, de ezen több a fogós melódia, igaz, a Reckoning Night keményebb pillanatait itt hiába is keresnénk. De van itt igazi slágeres nóta a The Last Amazing Grays személyében, folkos felvezetésű darab, a Flag in the Ground, meg egy-két  igazi epikus nóta, mint például a The Dead Skin. A valódi kincset azonban a limitált kiadás második CD-je rejti. Ott ugyanis az album hét nótáját egy szimfonikus zenekar közreműködésével adták elő, ami bizony igen jól sikerült. Félek tőle, hogy a novemberi 17-i PeCsa-beli koncertre nem fognak magukkal pluszban még egy zenekart hozni, de azért azt hiszem, így is jó előadásban lesz részünk. A lemez még nem tízes nálam, ahhoz még érlelődnie kell, de  a kilencest nyugodt szívvel megadom rá. Időközben - a Dead Skin alatt - beért, megadom a maximális tíz pontot.

Redemption: Snowfall on Judgment Day

A ‘90-es évek közepén három nagy kedvencem volt: a Queensrÿche, a Dream Theater és a Fates Warning. Az első az évtized második felében mindenféle félresikerült kísérletekkel jelentkezett, így kiesett a nagy hármasból. A Fates Warning az 1996-os mestermű, az A Pleasant Shade of Gray után annak közelébe sem jutott, ráadásul 13 év alatt mindössze két stúdiólemezt adtak ki. Ugyan a tagok más lemezeken fel-feltűntek, de a legtöbb próbálkozás a közelébe sem ért az anyazenekar jobb pillanatainak. Az utóbbi években azért Ray Alder énekes megtalálta Bernie Versailles gitárost és vele a Redemptiont, és mostanra nagyon úgy tűnik, hogy ismét komoly riválist kapott kedvenceim között a Dream Theater. Az új lemezhez mindjárt kölcsön is vették egy kis vokálozás erejéig a Dream Theater énekesét, James LaBrie-t, de nem tőle lesz ez a lemez ilyen erős. Sokkal inkább attól, hogy a korábbiaktól komolyab szerephez juttatták a billentyűsöket, ami ez esetben a zongorát takarja. És hát Alder ugyan nem halfordi sikolyairól híres, de tud szívhezszólóan énekelni, ha kell. A lemez hangvétele -  mint általában a progresszív metál albumoké - meglehetősen borús, amit jól mutatnak az olyan számcímek, mint az Another Day Dies (igen, ebben vokálozik LaBrie) vagy a Love Kills Us All / Life in One Day. A korong egyértelmű csúcspontja a Black and White World, amely bátran a progresszív metál legjobb darabjai közé sorolható. A legtöbb prog albumhoz hasonlóan természetesen sok hallgatás kell ahhoz, hogy rendesen értékelni tudja az ember, de ha megkapja az esélyt, meghálálja. Bár a Theater Black Clouds and Silver Liningsa is igen erős album volt, ezzel a lemezzel kemény konkurenciát kapott az év legjobb lemeze címért folyó versenyben. És persze tízes, még szép.

Az SFPortal és az SFBlogs már egy ideje eléggé tele van a District 9-nal, most, hogy tegnap én is megnéztem a filmet, hozzáteszem a magamét.

Nagy felháborodást keltett Szily László indexes ismertetője. Azzal a részével, hogy a science-fictiont, mint olyat, általában mulatságosnak tartja, tényleg lehet vitatkozni (bár ha valakinek az Independence Day és társai jelentik a scifit, akkor ebben is van igazság), viszont csakugyan sokminden mulatságos volt a filmben, meggyőződésem, tudatosan. Aki képes a District-9-t véresen komolyan venni, az vagy kiskorú, vagy kiskorú módon gondolkodik.

A District-9 ugyanis szatíra. Hogy éppen a science-fiction eszköztárát használja, részben üzleti, részben praktikus megfontolás eredménye lehet, de a hangsúly azon van, hogy hogyan kezelünk illetve mennyire nem tudunk kezelni más fajhoz (vagy nemzethez) tartozó élőlényeket (például embereket). Az sem véletlen, hogy a rákok ennyire emberszerűek: nem csak hogy két lábon járnak, és ezen felül még két felső végtagjuk van, de még szemük is hólyagszem, ráadásul mimikájukban és érzelmi megnyilvánulásban is nagyon hasonlatosak hozzánk.

Mindezen belül kapunk egy tökéletes antihőst: Wikus van de Merwe átlagos, szűklátókörű hivatalnok, aki ráadásul beházasodott a főnök családjába. Munkáját tökéletes csinovnyikként végzi, sosem gondol bele annak mélyebb értelmébe, erkölcsi érzéke szinte semmi. Csoda, hogy úgy jár, mint Gregor Samsa Kafka Átváltozásában? A párhuzam kézenfekvő, és kétlem, hogy véletlen. Az, hogy egy folyadéktől, ami eredendően üzemanyag lenne, valaki emberből rákká változik, körülbelül annyira reális elképzelés, mint hogy reggel óriási bogárként ébred az ágyában.

Esett szó más blogokon Wikus jellemfejlődéséről is. Nos, szerintem Wikus jelleme egy fikarcnyit sem fejlődött. Egy kivételével mindig cserbenhagyta segítőtársát, akkor is olyan helyzetben mentette meg, amikor - úgy tűnt - neki már minden mindegy volt. Aki a film során Wikusnak szurkolt, alaposan félreértelmezte a mondanivalót. A valódi hős Christopher Johnson, fajának szabadsághőse. A nevet elég egyszerű megmagyarázni: mivel a rákok beszédét az ember nem tudja reprodukálni, nyilván nem használják azok valódi nevét, hanem új, érthető neveket adnak nekik. Ugyanezt tették az Újvilág indiánjaival a misszionáriusok is.

Azt is egyszerű megmagyarázni, miért értik egymást a rákok és az emberek: második évtizede éltek már együtt, ráadásul nyilván csak azok az emberek értenek “rákul”, akik valamilyen kapcsolatban állnak az idegenekkel - például az MNU velük foglalkozó osztályának hivatalnokai.

A kérdés, hogy érdemes-e komoly mondanivalót keresni a filmben. Az, hogy az emberek hajlamosak rosszul bánni az amúgy is hátrányos helyzetben lévőkkel, nem nagy újdonság, az sem, hogy sokkal jobban elviseljük a nyomort, ha nem szembesülünk vele nap mint nap. Nem hiszem, hogy érdemes ennél többet belemagyarázni. A District-9-t nem filozófiája, hanem pörgő cselekménye és látványos akciói miatt érdemes megnézni, és azért, mert súlyos témákat könnyed stílusban dolgoz fel.

Nem világmegváltó film, de mindenképpen megérte megnézni. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a kilátásba helyezett folytatással is így lesz. A D-9 nyitva hagyta a folytatást, de épp ezzel lett vonzó a vége: nem tudjuk, mit hoz a jövő Dél-Afrika emberei és rákjai számára. Ha a szájunkba rágják, az már nem lesz az igazi.