Hajlamos vagyok gyanakodni, ha egy könyvet vagy filmet sokan felettébb lelkesen dicsérnek. Sőt, arra is hajlamos vagyok, hogy az agyondicsért műveket jó ideig kerüljem. Azért hosszú távon általában a kíváncsiságom szokott győzni, így azért végülis elolvastam A Da Vinci-kódot, megnéztem a Gettómilliomost, és még sorolhatnám a példákat. Persze Kleinheincz Csilla második regénye nem sokban hasonlít az előzőekhez. Sőt, igazából nem sok mindenhez hasonlít, amit eddig olvastam - persze ehhez az is hozzájárulhat, hogy fantasyban meglehetősen alulművelt vagyok.

Ahogy a Város két fül közöttben, itt is két világot ismerünk meg, napjaink valóságát és a népmesék világát, amelyet szerző a saját képére formált, így jól ismertnek nem nevezném. Az átjárás ebben a regényben is kevesek kiváltsága, egyszerű ember nemigen juthat túl a Héterdő kapuján. Ez persze mindjárt fel is veti azt a problémát, hogy főhősünk apja, István hogyan is jutott be az erdőbe, mielőtt ismeretséget kötött a tündérlányokkal. De azt is láttuk, hogy ha a “bentiek” úgy akarják, be tudnak juttatni valakit az erdők világába. A Héterdő egy átmeneti hely azoknak, akik valamilyen oknál fogva kiszorultak Tündérországból, de nem illenek a valóságba. Nincsenek sokan. A főszereplő Emesén és apján kívül csak öt szereplőt ismerünk meg alaposabban, közülük kettő a történet nagy részét állatformában tölti, utalnak még két szintén magányos sárkányra. Egyedül él Rabonbán és az Özvegy is, Hajnal és Éjfél szintén, egymással pedig meglehetősen rossz a viszonyuk. Még csak állatok sem színesítik a fémerdők világát, az Özvegy különös segítői pedig nem emberek.

A segítők kapcsolnak össze leginkább az ismert népmesei világgal. A fémlényt Vasgyúrónak hívják, Rabonbán pedig egy kanca fiát hagyta cserben, ezért szállt rá az átok. Nem nehéz kitalálni, hogy itt Fehérlófia meséjének újraértelmezéséről van szó, a Fanyűvő, Hegyhengergető és Vasgyúró nevek itt nem az emberfölötti erőt, hanem fizikai megjelenésüket jelzik. Fehérlófia az ismert történetben kicsit egyszerűbb módon állt bosszút árulóin, de hát ki tudja, lehet, hogy az ő története sem ért még véget. Izgalmas ötlet, hogy a meg nem tartott ígéretek fizikai szenvedést okoznak a tündérvilág lakóinak, viszont gyakorlatilag ez az egyetlen szabály, ami korlátozza őket. Már persze ha nincsenek megátkozva.

A varázslás leírása igen ötletes, leginkább az, hogy kötött, ki, mikor, ki ellen vagy kinek a javára alkalmazhatja azt. Persze épp ezen kötöttség miatt az olvasó hamarabb rájöhet, hogyan menekülhet meg Emese és apja az Özvegytől, de hát a logikus felépítésnek is megvan a hátránya. Említettem már a kevés szereplőt. Igazából ez az egy, ami zavart a regényben. A Rengeteg kihalt, hiába uralják nagyhatalmú lények, nincsenek alattvalóik. A tóban egyetlen hattyú van, az sem igazi, ahogy a madárfauna másik tagja sem. A kihaltság hozzájárul a komor hangulat felépítéséhez, de ezt itt talán túlzásba vitte az író.

Az ígéretek hálója okozza azt is, hogy a könyvnek egy lezáratlan ígérettel kell végetérnie. Megmondom őszintén, sosem voltam a folytatások nagy barátja, de az is nyilvánvaló, hogy a regény sok kérdést nyitva hagyott. Nem csak Rabonbán átkának kérdését, hanem a Héterdő új hatalmi rendjének alakulását, és Hajnal meg Éjfél birodalmáról sem tudtunk meg semmit. Talán még megtudunk valamit arról is, mi van az Üveghegyen túl. És ne feledkezzünk meg kedvenc karakteremről,  Firtos/Tartódról sem, akinek tudathasadása ugyan gyógyulófélben van, de azért még nem oldódott meg a problémája. Arra pedig külön kíváncsi vagyok, hogy két kamaszlány főszereplő után hogyan mozgat Csilla egy fiatal felnőtt hőst.

Sokmindent elmond a kötetről, hogy ezt is három nap alatt végigolvastam (csütörtöktől szombatig), így a minőségével semmiképpen sincs baj. A meséket különben is kedvelem, szívesen olvasnék olyan népmesei alapú modern írást is, ami nem támaszkodik a mi világunkra. De ez így is működőképes, mindenesetre 12 éven aluli gyerek kezébe nem adnám: nekik érjenek még jó véget a tündérmesék.