Elhatározásomat, hogy néhány hónap után ismét moziba megyek, rövid fontolgatás követte, végül több érv szólt a Dr. Parnasszus és a képzelet birodalma, mint az Avatar mellett. Utóbbiról látatlanban is szinte mindent tudok, főleg azt, hogy aligha nekem készült. No meg az előbbi egy órával korábban kezdődött. És Gilliam eddig nekem még nem okozott csalódást.

Néhány szó a történetről. Dr. Parnasszus egy ősöreg mutatványos, aki negyedmagával járja Angliát, fő produkciója, hogy nézőinek bebocsátást nyújt egy különös álomvilágba. No meg időnként fogadást köt az Ördöggel, a legutóbbinak éppen lánya volt a tétje, és közeleg az átadás ideje. De mielőtt minden elveszne, egy emlékezetét vesztett idegent akasztanak le egy kötélről, aki új reményt hoz.

Terry Gilliamet a Monty Python Repülő Cirkusza grafikusaként ismertem meg, azóta is képi világuk filmjeinek legfőbb erőssége, elég ha a Brazil szenzációs álomjeleneteire vagy a Münchhausen báró vizuális orgiájára gondolunk. A Doktor Parnasszusban is a látványvilág a legerősebb, egyúttal ez áll a legközelebb a Monty Python-epizódok és - filmek látványvilágához. Ráadásul az “imaginárium” újabb és újabb meglátogatásakor egyre látványosabb agyrémeket tekinthetünk meg, a végkifejlet felé kapunk egy teljesen Monty Python-os jelenet is, épp csak az hiányzott, hogy előkerüljön Eric Idle egy kuplét énekelve.

Ismerőseim között felvetődött, hogy nincsenek a filmben rokonszenves karakterek.  Ebben bizony van igazság, de árnyalt karaktereket kapunk. Egyet mindenképp: az Ördög figurája, mint az örök szerencsejátékos igazán jól ki lett dolgozva, Tom Waits igen jól alakítja a Kísértőt - aki nem is feltétlenül gonosz. Itt kell említést tenni Heath Ledger-Johnny Depp- Colin Farrell-Jude Law négyes által alakított Tony Shepardról. A kényszer - Ledger tragikus halála - okozta megoldás érdekes színfoltja a filmnek, a szereplőváltásokat ugyanis beleépítették a forgatókönyvbe, újabb poénokkal gazdagítva azt.

Hogy mit várhatunk a filmtől? Elsősorban egy mesét. Gilliam rendezőként mindig is elsősorban mesélő volt, ezúttal is az. Képes új tartalmakat vinni a Faust-történetbe, ám mégis a látványvilág az, ami értékessé teszi a filmet. És nem a millió dolláros megoldások, hanem az alkotók zabolátlan fantáziája miatt.

A stáblistát is érdemes végignézni, legalább két okból. Egyrészt, mert a Budapest Film Orchestra is részt vállalt a mozi elkészítésében, másrészt, mert kiderül belőle, hogy az egyik - ráadás igen fülbemászó - betétdalt maga Gilliam írta.

Az Internet Movie Database első hozzászólása jól jellemzi a filmet: “Good film, but not for everyone”, azaz “jó film, de nem mindenki számára”. Gilliam amerikaiként angol filmet csinált, nagyon angolt. Mindenesetre Monty Python-rajongóknak nyugodt szívvel ajánlom. Az pedig, hogy a film nem sikeres, nem meglepő. Sőt, Gilliamnél ez szinte szabály…

Könyvtárazásaim során csak ritkán tudom előre, pontosan melyik könyveket szeretném kikölcsönözni - nem utolsósorban azért, mert már sokszor volt, hogy a kiszemeltek nem voltak benn, meg annak is megvan a maga varázsa, ha a polcsorok között bolyongva bukkanok rá reménybeli kincsekre. Legutóbb a Szabó Ervin központi könyvtárában is a véletlen dominált, de azért többségében jó dolgokra bukkantam rá.

Lássuk őket az elolvasás / kézbevétel sorrendjében!

1. Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

Kellemes könyv, bár valóban nem tagadhatja le Douglas Adams hatását. Véleményem szerint a Tauk ősfa és Processor tábornok háborúját aránytalanul hosszan tárgyalja a regény, de kikapcsolódásnak teljesen jó. Filozófiát mindenesetre nem ebben a könyvben kell keresnünk.

2. Ray Bradbury: A villamos testet énekelem

Egészen 2009 második feléig tartott, míg rájöttem, hogy Ray Bradbury nem sciencefiction-író. Ugyan vannak művei, melyekben a scifi eszköztárát alkalmazza, de ott sincs különösebb jelentősége a tudományos-technológiai háttérnek. Bradburynek bizony a “magas” szépirodalom számára fenntartott polcokon lenne a helye, annál is inkább, mert kiválóan ír. Ezt ebben a kötetében is kiválóan bizonyítja. Azért a Marsbéli krónikák történetét kiegészítő írás mégis különösen kedves számomra.

3. Robert Merle: Madrapur

Erről a könyvről már korábban részletesen beszámoltam, írásomat lásd itt.

4. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok

Mások ízléséből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. SFInsider rajong M. John Harrison Fény című regényéért, Eloy ki nem állhatja, ellenben rajong a Dunyach-könyvért. Mivel a Fény számomra is súlyos csalódás volt, feltételeztem, hogy a Halott csillagok nekem is tetszeni fog. Az 52. oldalon feladtam.

5. Tokaji Zsolt: Turulfi

Erre a regényre és az alapját képező Juhász Viktor-novellára az Írószövetség SF Szakosztályának weboldala hívta fel a figyelmemet. Mindkét írást szórakoztatónak találtam, a regény esetében ugyan sajnálatosan korán rá lehet jönni, ki a főgonosz, de hát Supermannek is többnyire világos, hogy Lex Luthor környékén kell a gonoszakat keresnie. Érdekes kísérlet a magyar szuperhőstörténet, és azzal a jókora adag iróniával és nyelvi humorral, amit a szerző hozzáad, teljesen működőképes is.

Megpróbált kitolni velem a Galaktika szerkesztősége: ugye én itt a leggyengébbeket és a legerősebbeket próbálom kiemelni a lapból, egyúttal iránymutatással is szolgálva, hogyan kell olyan magazint összeállítani, ami nekem nagyon tetszik. Igaz, ez nyilván nemigen érdekel senkit, mert az a közönségszavazáson már többször kiderült, hogy nem minősülök tipikus Galaktika-olvasónak. A kitolás lényege az volt, hogy Németh Attila összerakta a talán legegyenletesebb színvonalú Galaktikát. Nincs benne kimondottan gyenge novella, igaz, kiugróan jó sem. Azért én próbálkozom.

De előbb az előétel. Már tele van a hócipőm ezekkel a sárgásbarna steampunk-borítókkal. A dolog steampunk része még rendben is van, de mért mindig sárgásbarna? Aki tud rá magyarázatot, ossza meg velem! A játékajánló valóban egy játékot ajánl, a filmajánló is betölti szerepét (leszámítva, hogy sorozatot ajánl, és az sem SF tárgyú), a tudományos ismeretterjesztés ezúttal dögunalmas. Hozzá kell tennem, hogy a King-Hele tanulmányt még nem olvastam, de a többi az elég feledhető. Ja és a tartalomjegyzékben a 68-ból valahogy 78 lett. Az interjúval a szokásos a probléma: szokásos kérdések, ugyanazok a válaszok.

Na de lássuk a két kiemelt novellát!

Leggyengébbnek Walter van Tilburg Clarktól A hordozható gramofont tartom. Talán nem szép dolog egy csaknem hetven éves novellát lehúzni, de hát a Retro rovaté sem sokkal újabb és mégis lényegesen fogyaszthatóbb. Ez egy mezei hangulatnovella, és a beleesik a kategória szokásos hibájába: érzelgős lesz. Ettől nem rossz, ínségesebb időkben talán tetszene is, de ez most kevés.

A legjobb - újból kihangsúlyozom, szoros versenyben - Geoffrey Landistől a Hosszú hajsza. Ügyesen kezeli a világűr óriási távolságai miatti óriási időtávokat, a géppé váló ember és az értelmetlen háború problémaköréhez is hozzá tud tenni valamit. A csattanó is nagyon a helyén van, stílusa pedig rendkívül olvasmányos.

Nos, ebben a hónapban a ZSK kimaradt, szerencsére a totális mellényúlás is. Azért az előbbiért nem haragudtam volna.

Kleinheincz Csilla: Város két fül között

Mit jelent az, ha négy nap alatt végigolvasunk egy könyvet? Hát jó eséllyel azt, hogy a könyv rövid. De azt is, hogy igencsak olvastatja magát, mert egy vontatott regényt csak kemény külső kényszer hatására olvasok el ilyen hirtelen tempóban. Kleinheincz Csilla első regényére mindkettő igaz: olyan könyv, amit nem biztos, hogy célszerű nyaralásra magunkkal vinni, mert ugyan remekül fogunk szórakozni rajta, de nem fog kitartani pihenésünk végéig.

A regény az álmok világába vezet bennünket, egészen pontosan három ember közös álomvilágába. A pesti artistalány, a kiöregedett ausztrál transzvesztita és a lúzer német fiatalember álmában ugyanabban a városban jár , melyet külünböző mértékben saját ízlése szerint át is tud alakítani. Valamilyen módon mindhárom szereplő beteg ember: főhősünk, Vali máig sem tudta megemészteni ikertestvére gyermekkori halálát, Max, a dortmundi srác gyásszal vegyülő szerelmi bánatát álmaiban erőszakos cselekedetekkel próbálja “kezelni”, Evelyn egyszerre küzd a magánéleti elszigeteltséggel és súlyosbodó betegségével. Az álomváros nem segít megoldani a problémákat, amikor pedig Kolos, Valinak a városban valami módon életre kelt ikertestvére megpróbál valódi életre szert tenni, már a szereplők valódi életét is veszélyezteti.

A regény nyelvezete igen választékos, a regény elején majdhogynem túl gazdagnak tűnik az alkalmazott szókincs, szerencsére a későbbiekben a szerző visszafogta magát, így nem csúszott át modorosságba. Rendkívül erős a mű képisége: a várost és a szereplők világát szinte meg tudjuk érinteni, érezzük a szagokat, tapintjuk a dolgok felületét. A karakterrajzok is meggyőzőek, legtöbbjüket nem lehet azonnal beskatulyázni jónak vagy rossznak, szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek.

A történet szövése a regény nagyobbik részében tartogat meglepetéseket, de úgy a háromnegyede táján már elég kiszámítható, hogy mire fut ki a cselekmény. Nem tudom, hogy Kleinheincz Csilla látta-e az Álomküzdők (Dreamscape) című 1984-es filmet, de a mű logikája több ponton ugyanazt a logikát követi, mint ez a film. Ezt persze nem nagyon bánom, mert annak idején nagyon tetszett ez a méltatlanul elfeledett mozi. Anélkül, hogy ezzel a szerző érdemeit kisebbíteni akarnám, azért kiemelek pár kisebb szépséghibát. A dortmundi Maxot egy ideig folyamatosan karalábéfőzelékkel tömik. Ez elég valószínűtlen, hiszen a németek olyan kevés főzeléket esznek, hogy nincs is rá szavuk. Max Mauritz neve sem a legszerencsésebb, mert a német világban valamennyire járatos olvasónak kapásból Wilhelm Busch Max & Moritz című beteges humorú meséje jut ról eszébe, márpedig ez a Max inkább sajnálatra méltó vagy éppen szánalmas, mint vicces. Szintén ehhez kapcsolódik, hogy Max szerelme nem jó darabig nem ismeri fel őt, amikor későbbi barátja testét ölti magára. A gond csak az, hogy a két török nyilván törökül, és nem  németül beszélne egymással. A különböző nyelvek ábrázolása egy irodalmi műben mindenesetre igen kemény feladat. A 127. oldalon van az utolsó, nekem hibának tűnő félmondat, amikor Kolos “mindhárom” társára tesz megjegyzést, noha beszélgetőtársa mindösszesen három városlakóról tud.

Persze mindezek nem súlyos hibák, és különösen egy első regényben teljes mértékben megbocsáthatók. Más oldalon felmerült, hogy a mű női regény. Azon kívül, hogy a szerző nő és a főszereplő is az, nem látok olyat a kötetben, ami férfiak számára kevésbé olvashatóvá tenné azt. És egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ha a borítón egy férfinevet látok, az olvasottakból rájövök, hogy nő írását olvasom. Ha már a borítónál tartunk… Sánta Kira alkotása szép, de talán pontatlan képet ad a kötetet polcról leemelő reménybeli olvasónak a tartalomról. Számomra a kép ifjúsági regényt sugall, márpedig a Város két fül között főszereplőjének életkora ellenére nem az.

A Város két fül között ugyan nem hozott forradalmi újdonságokat- első könyvtől ne is várjunk ilyet -, de a jól átgondolt történetet igen szépen és olvasmányosan tálalta. Ajánlott olvasmány.