A másik Boleyn-lány

Ritkán járok moziba, de sajnos nem csak az én beidegződésemmel van gond (ui. Baján nincs mozi, így ott, ha akartam volna, sem tudtam volna így szórakozni), hanem azzal is, hogy az esetek többségében nem sok értelmes dolgot játszanak. Viszont vasárnap bátyámmal mégis úgy döntöttünk, hogy mozival zárjuk le a hetet, és mivel messzire nem akartunk már menni, a Mammut filmkínálatát néztük át. Tulajdonképpen összesen két film volt, ami valamelyest érdekelt, az ABBA történetét feldolgozó Mamma mia és A másik Boleyn-lány. Ez utóbbi mellett szólt több érv.

Például az is, hogy szeretem a kosztümös történelmi filmeket, kár, hogy nem csinálnak több ilyet. Vagy amikor mégis csinálnak, gyorsan el is felejtik őket, mint például a Mennyei királyságot, pedig milyen szép munka volt az is.

VIII. Henriknek és feleségeinek története izgalmas téma, ezúttal az események női oldalát jártuk körül, különös tekintettel a második feleségre - és első áldozatra-, Boleyn Annára. Illetve rá és családjára, mert lánytestvére, szülei és nagybátyja is komoly szerepet kapnak, hiszen mindannyian részesei annak a játszmának, amelynek célja a család felfuttatása, az eszköze pedig, hogy valamelyik lány a király szeretője lesz.

Van ebben a filmben szerelem és intrika, csábítás és kegyetlenség, ami csak kell. A szereplőválasztás is jól sikerült, Scarlett Johannson kiválóan alakítja az angyalarcú, jószívű, de naiv Máriát, Natalie Portman pedig a kiművelt társasági nőt, Annát. De Eric Bana VIII. Henrikje is hiteles, sőt, a mellékszereplők is jó munkát végeztek. Külön figyelmet érdemel az a gyönyörű angol nyelv, amelyet a szereplők beszélnek, ebben is komoly rendezői munka lehetett.

Persze kicsit levont a film élvezetéből, hogy tudtuk, hogy a vég az bizony csak a lefejezés lehet, de ettől függetlenül mindenféleképpen megérte a mozijegy árát. Hogy a "másik Boleyn-lány" Annára vagy Máriára vonatkozik, az nekem nem derült ki egyértelműen, ezt próbálja meg ki-ki magának eldönteni. Remélem, a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt is kiadják a közeljövőben.

Mivel holnap valószínűleg nem sokat ülök gép előtt, már ma megírom az esti mozi értékelését, biztos, ami biztos, két példányban.

1. Harrison Ford for President!

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni. De még mennyire hogy lehet! Persze látszott Ford mozgásán, hogy nem mai gyerek, de a rendező mindezt nagyon ügyesen koreografálta meg. Ráadásul még a korábbi filmeknél is erősebben érződött az önirónia: oda-odakacsintottak a nézőnek, hogy nem kell ezt komolyan venni, ez csak játék. Ami újdonság volt az eddigi részekhez képest, hogy ezúttal sokal több valós információ jelent meg a filmben, és a történelmi tényeket egyáltalán nem hamisították meg. A mellékszereplők remekül alájátszottak Fordnak, külön öröm volt  a sok szóvicc is, amit ezúttal kiválóan ültettek át magyarra. Azt hiszem, megnézem még egyszer.

2.  Oltári nagy blődli

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni.Hát nem lehet! Legalábbis Harrison Ford vánszorgása szánalmas paródiája volt annak, amit eddig Indiana Jones-ként ismertünk, és ezt még fokozta az az idétlen mozgás, amit a rendező erőltetett rá. Némi öniróniával még lehetett volna segíteni a dolgon, de ezek véresen komolyan vették az egészet - és a film felénél elvesztették a közönséget. Amit meg történelem címén kapunk a filmtől, az egy tragédia: tizennyolc éven aluliaknak nem is engedném megnézni, mert még emiatt mondanak zöldségeket a töri érettségin. Ehhez képest a Frigyláda dokumentumfilm volt! Ha Ford teljesítményét még alul lehet múlni, az a mellékszereplőknek sikerült. Egyszerűen gyalázat volt, amit műveltek, ráadásul a többség úgy játszott, mintha körülötte forogna a sztori. Az eredeti angolban is gyengécske szóvicceket ráadásul teljesen félrefordították. Kidobott pénz volt.

Hát meglátjuk, melyik előrejelzés jön be, bízom abban, hogy közelebb lesz az elsőhöz.

Mulasztásomat kívánom törleszteni. Kifelejtettem a Cirkusz a Holdont kedvenc magyar      nyelvű regényeim közül a toplistámon. Pedig azon kevés gyerekkori olvasmányom egyike,  amelyet kamaszkoromban újra elolvastam és még mindig tetszett. Láttam, hogy esett már   szó róla az SFBlogson is, tehát másnak is bejött.Ami igazán jó benne, hogy alapvetően gyerekeknek készült, de nem gyerekes, szóval nem olyan “jaj, de szép is lesz a jövő” kategóriás. Persze az, hogy  a hidegháború alatt készült, kicsit érződik benne, de nem zavaró.A történet főszereplője egy Bill nevű gyerek, aki az óceán fenekén lakik egy városban Billbill-lel, android hasonmásával, és minden széppel-jóval el van látva - csak éppen barátokkal nem. Amikor egyszer a “Panem et circenses” mondattal találkozik gépi tanulmányai során, ráébred, hogy nemhogy cirkusszal, de kenyérrel sem találkozott még soha.

A Holdon dolgozó apja segítségével mindenesetre szerveznek külön neki egy cirkuszt fiatal szovjet előadókkal, akikkel mindjárt jól össze is barátkozik. Aztán kiderül, hogy a Holdon gondok vannak, végül Bill és a teljes társulat elutazik a Holdra, hogy megoldja a kacifántos bűnügyet.
Szerintem felnőttként sem szégyen elolvasni, tisztességesen meg van írva, túl nagy logikai bukfencet sem vettem benne észre. Van folytatása is, de ahhoz nem volt szerencsém, ahogy 1988-as megfilmesítéséről is csak a napokban értesültem.

A történelmi filmekkel óvatosan kell bánni. Sok rendező egyszerűen átírja az eseményeket  a saját szájíze szerint. Van jópár olyan film, ahol az egész történet a magánéleti szálat emeli ki, és a második világháborúban játszódó alkotás játszódhatna éppen a százéves háborúban is, csak így olcsóbb volt a díszlet. Megint más probléma - eddig  a hibáig az amerikai filmek nem szoktak eljutni -, hogy túlságosan dokumentumízű lesz a film, éppen a cselekmény szorul háttérbe.

Andrzej Wajda Katyn című filmjénél az utóbbitól tartottam - szerencsére egyik hibába sem estek bele a készítők.

A történelmi háttérről előzetesen annyit kell tudni, hogy jó két héttel azután, hogy a németek 1939 szeptember 2-án lerohanták Lengyelországot, szeptember 17-én megérkeztek keletről a szovjetek. Ez több mint elég volt a katonai összeomláshoz, de a szovjetek ráadásul elhurcolták a teljes lengyel tisztikart. Néhány hónap hadifogolytábor után a Szmolenszk közelében lévő Katyn erdejében szinte az összes lengyel tisztet, mintegy 20 ezer embert kivégeztek, majd tömegsírba temettek. Amikor évekkel később a németek felfedezték a tömegsírt, sokan a náci propagandának tulajdonították az egészet, a háború után egyenesen a németek rémtettének állították be.

A film fő szála Andrzejről, egy lengyel kapitányról és feleségéről szól. Andrzej is az elhurcoltak között van, és naplót ír. De nem mesélem el a filmet, mert meg kell nézni. Inkább kiemelnék egy-két részletet: a legelején az emberek éppen menekülnének át egy hídon a németek elől, mire jönnek szembe is: megérkezett a Vörös Hadsereg. Vagy: Andrzej egy barátja megúszta a háborút úgy, hogy vöröskatonának állt, de a szovjeteknek továbbra is ellenség, a lengyeleknek pedig áruló volt. Azt hozzá kell tenni, hogy alapjában jószándékú ember volt.  Vannak eredeti dokumentumfilm-részletek is a műben, amelyeket a tömegsírok feltárásakor készítettek. Na azokhoz jó gyomor kell!

A film valahol azt igyekszik bemutatni, hogyan lehet embernek maradni két megszálló hatalom között, hogyan küzdhetünk az igazságért egy diktatórikus rezsim alatt. Kiváló alkotás, de szigorúan 16 éven felülieknek.

A dolog című filmre kb. 15 éve kíváncsi vagyok, mert bátyám, egyben első számú informátorom szép dolgokat mondott róla, noha nem is kimondottan scifi-rajongó. Mindig arra vártam, hogy valamelyik műholdas csatorna a műsorára tűzi, de ha mégis így tettek, akkor olyan lehetetlen időpontban, ami nekem nem volt megfelelő. Tudom, feltaláltak már eszközöket ezen probléma megoldására, de valamiért mégsem vetettem be őket.Időközben a Holnap történt antológiával beszereztem a film “eredetijét” is,  John W. Campbelltől  a Ki van odakinn? című elbeszélést, ami nagyon tetszett. Ez volt 8 éve, na most végre megnéztem a filmet is.

Nagyon el van találva. Az igaz, hogy a gonosz és legyőzhetetlen földönkívüli minden, csak nem eredeti ötlet, és már a film bemutatásakor sem volt az, de nem is ez a történet lényege, hanem az, hogy bárki lehet az ellenség, az is, akit a legjobb barátodnak hiszel. És persze nincs mód a szökésre, hiszen éppen a Déli sarki  tél kellős közepén vagy, elzárva a világtól.

A látvány kifogástalan, és itt nem csak a szörny lenyűgöző átváltozásaira gondolok, hanem magára a sarki télre is - öröm lehetett a forgatás, még ha nem is mentek el érte  a sarkköröm túlra, “csak” Kanadába. Nagyon jó döntés volt, hogy a nézőnek sem súgták meg, ki a rosszfiú, így a szereplőkkel együtt mi is bizonytalanságban vagyunk.No és persze nincs happy end. Ez a novellában még nyilvánvalóbb, de amikor MacReady (Kurt Russell) fő ellenfelével - a szörnyet leszámítva - épp farkasszemet nézve készül a halálra, azért az profi munka.

A scifi-horror nehéz műfaj, sajnos több a sikertelen próbálkozás benne, mint a jó film. Ez jól sikerült. A címen még dolgozhattak volna, de hát még mindig jobb, mintha A halálos földönkívüli támadása lett volna. Érdemes megnézni.

A Dark Star megtekintése után kicsit félve kezdtem el nézni ezt a filmet, szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak. A nemrég elhunyt Charlton Heston ebben a filmben nem éppen Ben Hur-i erkölcsi minőségű hőst alakít, mégis a viszonylagos jót képviseli ebben a sötét jövőben.

A jövőt két dolog jellemzi leginkább: túlnépesedés és klímakatasztrófa. Míg újabban inkább az utóbbit szokás kihangsúlyozni, ebben a filmben a túlnépesedés következményei a drámaiabbak. Amerika egyetlen nagy nyomornegyeddé változott, a legsúlyosabb az élelmiszerek hiánya: a címadó Soylent Green egy konzerv, amelyet  a mindent uraló Soylent vállalat gyárt, néhány “más színű” társával együtt.

Főhősünk rendőr, és egy gazdag ember  meggyilkolás ügyében nyomoz. A gazdag ez esetben azt jelenti, hogy tisztességes lakása van melegvízzel, és néha húst is eszik. Heston mindjárt lenyúlja az áldozat teljes élelmiszerkészletét, és ha már arra jár, a szeretőjét is. Becsületére legyen mondva, a nyomozást is lefolytatja, bár nem sok köszönetet kap érte…

Rendkívül borús világkép jellemzi a filmet, melyet a felvételekkel is remekül sikerült visszaadni.A kedvencem az a jelenet, amikor a gyilkos valósággal bocsánatot kér áldozatától.

1. gondolat: Úristen, ez borzasztó gagyi!

2. gondolat: biztos, hogy tovább kell ezt nekem néznem?

3. gondolat: tuti, hogy ez ugyanaz a John Carpenter?

4. gondolat: ez annyira gagyi, hogy az már kult. Nem lehet, hogy nem szándékos!

1973-as film, de ha nem tudnám, a szereplők külsejéről remekül meg lehetne állapítani: viszonylag hosszú, zsíros haj, szakáll, bajusz, éppen csak a virágos ing hiányzik róluk, bár ki tudja, mi rejtőzik a szkafander alatt… Története az nem nagyon van a filmnek: “hőseink” egy nem túl nagy Dark Star nevű űrhajón bombázgatnak szét olyan bolygókat, amelyek esetleg útjában lennének a majdani gyarmatosításnak. Közben pedig borzasztóan unatkoznak.

Lehet, hogy nagyon mellémegyek a párhuzammal, de nekem úgy tűnik, a rendező kicsit a Vietnamban harcoló légierő életérzését akarta visszaadni: lényeg az, hogy ledobjuk a bombát, hogy esetleg értelmes élet van a környéken, azzal nekünk nem kell foglalkoznunk. Inkább csak bulizzunk, amíg tehetjük.

Számtalan röhejes részletet láthatunk: például a földönkívülit, aki egy strandlabda és egy sütőtök keveréke karmos lábakkal ellátva, a filozofikus beszélgetést a mesterséges intelligenciával ellátott bombával - meg kéne győzni róla, hogy ne robbanjon fel. Van néhány képsor, amelyek egyértelműen a 2001:Űrodisszeiára utalnak, vagyis inkább annak karikatúrái.

Hogy érdemes-e megnézni a filmet? Talán igen, hiszen nagyon ‘70-es évek. De kortörténeti dokumentumnál nem sokkal több. Ja és hard sf-fanatikusak kerüljék, mert szívrohamot kapnak a fizikai-csillagászati képtelenségektől!

A hétvégén megnéztem a Next című Philip K. Dick-megfilmesítést. Illetve azt nem, mert Dickhez nem sok köze van a műnek, mondjunk inkább Nicholas Cage-filmet, ő amúgy is elég hasonló karaktert alakít, mint legtöbb filmjében.

A film alapötlete, hogy hősünk képes 2 perc erejéig a jövőjébe látni, és ráadásul még idejében megváltoztatni azt. Aztán atombomba kerül Kaliforniába, és hirtelen az FBI és a rosszfiúk is Cage képességével akarják megoldani a problémáikat, és hogy kicsit nagyobb legyen a kavarás, előkerül a nagy Ő is egy tanárnő képében, akinek az esetében Cage már távolabbra is lát a jövőbe.

A film jelentős része a párocska kergetésével telik el. Az FBI-osokat Julianne Moore dirigálja, aki valószínűleg a Hannibal nélkül sosem kapta volna meg ezt a szerepet (azért megjegyzem, Jodie Foster sokkal jobb Clarice Starling volt). A sztori tulajdonképpen elég gyenge. Ami mégis izgalmassá teszi a filmet, az annak a bizonyos két percnek az ábrázolása, például nagyon szórakoztató, ahogy a főhős tucatnyi módon szólítja meg szíve hölgyét, mire eljut az optimális megoldásig. Még jobban meg van csinálva egy gyárépület átkutatása, ahol Cage sok-sok példánya keresgéli a nyomokat az egyes alternatív jövőkben.

Viszont van, amit kegyetlenül elszúrtak. Egy jelenetben Cage szemben áll a rosszfiúval, utóbbinál van egy lőfegyver. Szépen le is lövi Cage-et, aki aztán újabb meg újabb alternatív jövőkkel próbálkozik, amíg a rosszfiúnak el nem fogy a lőszere. Na de hogy fogyna el, ha minden egyes “jövőben” elsőre lelövi ellenfelét? Hasonlóan bosszantó a film befejezése, ugyanis a film nincs befejezve. Cage  elhatározza, hogy együttműködik az FBI-jal, de semmi nem utal arra, hogy sikerülne megfékezni a rosszakat, hiszen a 2 percnyi jövőbelátás nem épp a leghatékonyabb terrorelhárítási módszer.

Összességében mégis nézhető a film, de ne várjunk tőle Philip K. Dick-i magasságokat (mélységeket se). Meg lehet nézni, de ha valaki kihagyja, attól nem lesz hiányos a műveltsége. És ha már Dick-átirat, akkor inkább a Különvélemény.

Knocking On Heaven’s Door

Szombaton megígértem, hogy írok egy kevésbé ismert haldoklós filmről A bakancslista után, íme. A Knocking On Heaven’s Door angol címe ellenére német alkotás, abból tulajdonképpen első vonalbeli, hiszen Till Schweiger mindenképpen a legismertebb német színészek közé tartozik. Ő bokszolt például Max Schmelingként Joe Louis ellen a Joe & Maxben, de számos más hollywoodi produkcióban is láthattuk.

Martin és Rudi a kórházban megtudják, hogy már nem sok idejük van hátra, így minden mindegy alapon megszöknek, hiszen Rudi még nem látta a tengert, és ezt sürgősen be kell pótolni. Az első útbaeső luxusautót elkötik - micsoda pech, hogy az pont egy maffiózóé, ráadásul tele van pénzzel.

Persze hőseink igyekeznek a tengeri úton kívül más elmaradásaikat is pótolni, így vesz Martin egy Cadillacet az anyukájának. és Rudi is megvalósítja régi álmát: egyszerre két nővel szeretkezik. Persze a maffiózó előbb-utóbb elkapja őket,és lám csak, ki a főgengszter: régi barátunk, Rutger Hauer. Miután meghallgatja a két szerencsétlen sztoriját,  a következő szavakkal bocsátja őket útjukra:  „Then you better run, before you run out of time.“ És lőn.

Ez a film is poénos, ugyanakkor megható is, bár itt inkább a poénosság áll központban, mint A bakancslistában. Viszont mindenképpen érdemes megnézni.

Objektivitást ne várjatok ettől a bejegyzéstől, mert még a szóbanforgó film hatása alatt állok (háromnegyed órája jöttem ki a moziból), de az első benyomásaim rögzítése a célom.

Nincs az a film, amit ne lehetne elrontani. De ha van egy kiváló rendezőnk (Rob Reiner), két Oscar-díjas főszereplőnk (Jack Nicholson és Morgan Freeman), akkor már nehezebb. Nem is sikerült. A bakancslista (The bucket list) remek film lett.

Rob Reiner csúcsteljesítménye szerintem az Állj ki mellettem (Stand by Me) Stephen King-megfilmesítés volt, de a Tortúrából (Mysery) is klasszikus lett. Persze ez utóbbi nem ment volna Kathy Bates nélkül.

Nicholson mestertől a két kedvencem a Ragyogás (The Shining) és Az eastwicki boszorkányok. A bakancslistában leginkább a Lesz ez még így se (As Good as It Gets) cinikus üzletemberéhez hasonlít - de azért fejlődik a karaktere.

Morgan Freemantől nekem az Amistad és A remény rabjai (Rita Hayworth and the Shawshank Redemption) leginkább a szívem csücke. Ő valahogy szinte mindig ugyanazt a karaktert játssza, de azt rendkívül hitelesen.

A sztori lényege, hogy két nagyon más életfelfogású és vagyoni helyzetű ember egymás mellé kerül a kórházban, ahol mindkettejükről kiderül, hogy a rák rövid időn belül végez velük. Egyikük szórakozásból elkezd írni egy listát, amelyre felírja, mit szeretne még elérni az életben, a másik pedig kitalálja, hogy valósítsák meg.

A filmben a betegség szörnyűségei mellett óriási poénok is vannak, emellett mondanivaló is van, de nem zavaróan sok. Anélkül, hogy bármi fontosat kifecsegnék, elmondom, hogy majdnem elsírtam magam a film végén, pedig ez nem túl gyakori nálam. Említést érdemel a filmzene is, remek rockzenéket hallhatunk a két főhős turnéja során.

A fenti első rész arra kíván utalni, hogy talán öt perc, talán három nap múlva írni fogok egy kevésbé ismert, de szintén remek filmről, ami ugyanezt a témát dolgozza fel.