Géniusz, az alkimista

Ugyan tévém nincs, így nem lehettem tanúja a magyar minisorozat premierjének, de Jud bejegyzése és az SFPortalon folytatott vita egyaránt kíváncsivá tett a film iránt. Nem sok jóra számítottam - ilyen hülye címmel? -, így nem is nagyon érhetett csalódás. Azt kell, hogy mondjam, lehet, hogy én vagyok kisigényű, de a 3*50 perc alatt jól szórakoztam.

A történet sablonos, persze hogy az. Az alkimistás-kincskeresős történeteknek bizony megvannak a maguk sablonjai, gondolhatunk itt Indiana Jonesra vagy A Da Vinci-kódra, de akár A Pendragon-legendára vagy A Foucault-ingára is. Igaz, ez utóbbi még a szokásosnál is jobban megcsavarja a dolgot, de hát ebben az esetben - a többiekkel ellentétben - mesterművel van dolgunk.  Fonyódi Tibor forgatókönyvíróként nem is kívánt elszakadni a hagyományoktól, számos elemet kölcsönzött is a fentiektől. Habitus kérdése, hogy ezt lopásnak vagy pajkos kikacsintásnak tekintjük, szerintem inkább az utóbbiról van szó.

Érdemes figyelemre venni, hogy mi volt a film célja: nyilvánvalóan Pécs város népszerűsítése. Elég sok információt kapunk a városról és annak kultúrájáról, szép részeit tekinthetjük meg, miközben gondosan elkerüljük a Kertváros rettenetét, a külvárosi gázvezetékeket és a kísértetkastélynak sem utolsó toronyházat. Persze az egészet nyakon öntik jókora adag misztikummal, de így egyértelműen fogyaszthatóbb lett.

A szereplőkről. Alföldi Róbert ugyanazt az egy szerepet játssza el évek óta, azt viszont határozottan jól. A professzor még mindig ugyanolyan figura volt, mint Lucifer Az ember tragédiájában. Egy egyetemi oktatót meg egy alkimistát sem ilyennek képzelek, igaz, az utóbbi embercsoport képviselőjével tudomásom szerint még nem találkoztam. László Zsolt standard rosszember, Stohl András standard piszkos zsaru. A két lány - különösen a Júliát alakító Tenki Réka - nekem csalódást okozott, bár Erdélyi Tímea esetén alighanem arról van szó, hogy amolyan optikai tuningnak tették be a sorozatba, és hát Tenki sem komoly filmes múltjáról híres.

Hogy a scifisek is örüljenek egy kicsit, kaptunk egy csipetnyi Mysterious Universe-utalást, amit viszont a történet végére jól el is felejtettek. Igazán el tudtam volna képzelni az “Egy héttel később” felirat után rövidesen egy “Kétezer évvel később” jelzésű jelenetet is.

Nos, ez sem az a film, amiről évek múlva beszélni fogunk, klasszikus egyszernézős. A minap az Avatar kapcsán emlegettem, milyen elvárásokkal nézek egy filmet: hát bizony a Géniusz is simán leverné a lécet. Azért mégsem érzem azt, hogy kárba veszett 150 perc az életemből.

(Ugyanakkor őszintén remélem, hogy a Klimó-gyűjteményben ennél azért jobban vigyáznak a régi könyvekre. )

Kommentvadász bejegyzésről van szó. Ahol egy rossz szót szólnak az Avatarra, idővel biztosan felbukkannak a film védelmére felesküdött rajongók, akik legjobb esetben is lehülyézik az írás szerzőjét. Márpedig nekem az Avatar nem tetszett. Enyhítő körülmény, hogy nem is számítottam rá, hogy tetszeni fog.

Ha én egy filmet kiszemelek, két dolgot legalább elvárok tőle: egyrészt legyen a témája eredeti, vagy ha nem is, de legalábbis újszerűen, netán más nézőpontból közelítse meg a már feldolgozott problémát. Másrészt legyenek jól kidolgozott karakterei, akik önálló életet élnek, néha tévednek, hibáznak, ugyanakkor meg lehet érteni még a negatív hőst is. A látvány tulajdonképpen harmadlagos. Az Őslakóban  (Man from Earth, egy katasztrófa a magyar cím) nem látunk semmi különöset, a szellemes történet és a jól megrajzolt karakterek mégis a képernyőhöz vagy a vászonhoz szögeznek bennünket.

Az Avatar eredeti ötletekkel elég rosszul áll. Maga az avatar-technológia még elmegy egynek, de aztán minden mást korábbi művekből kölcsönöztek. A karakterek jellegtelen szabványfigurák: gyermekmesébe jók lennének, de az Avatart elsősorban felnőttek számára készítették. Elismerem, a látvány szép. De amikor az animált növények közt sétálgatnak a hősök, még mindig nem sikerül megteremteni azt az illúziót, hogy ők tényleg valahol a szabadban sétálgatnak. Meg aztán, ha elsősorban a látvány érdekel minket, célszerűbb a 3D-mozik direkt erre kihegyezett produkciói közül válogatni.

Persze azon, hogy a grafikát kivéve nem nyújt újat a film, nem kell csodálkozni. Hollywood az utóbbi pár évben valahogy nem lát fantáziát az új ötletekben, nem véletlen, hogy újramegfilmesítések tömkelege árasztja el a mozikat. Biztos jobbak, ha a látványt nézzük, de az se igaz, hogy nincs elég adaptálnivaló friss regény vagy új forgatókönyv.

Mondanivaló. Az Avatar körülbelül annyit mond, hogy szeresd a természetet és gyűlöld az erőszakot. Szép és jó, olyan üzenet, amivel elvben nagyjából mindenki egyetért. De nem olyan valami, ami elgondolkodtatja az embert, ami megrázza, ami kételkedésre indítja. Na jó, ilyet persze mainstream mozitól sosem kap az ember.

Nem csalódtam a filmben: az elolvasott vélemények alapján nagyjából erre számítottam. Illetve azt hittem, hogy a CGI valósághűbb lesz, de a jelek szerint a tökéletes illúzióra még egy kicsit várni kell. Azért arra kíváncsi vagyok, három év múlva, amikor már az ötvenedik 3D-s játékfilmet mutatták be, hányan fognak még rajongani az Avatarért.

Elhatározásomat, hogy néhány hónap után ismét moziba megyek, rövid fontolgatás követte, végül több érv szólt a Dr. Parnasszus és a képzelet birodalma, mint az Avatar mellett. Utóbbiról látatlanban is szinte mindent tudok, főleg azt, hogy aligha nekem készült. No meg az előbbi egy órával korábban kezdődött. És Gilliam eddig nekem még nem okozott csalódást.

Néhány szó a történetről. Dr. Parnasszus egy ősöreg mutatványos, aki negyedmagával járja Angliát, fő produkciója, hogy nézőinek bebocsátást nyújt egy különös álomvilágba. No meg időnként fogadást köt az Ördöggel, a legutóbbinak éppen lánya volt a tétje, és közeleg az átadás ideje. De mielőtt minden elveszne, egy emlékezetét vesztett idegent akasztanak le egy kötélről, aki új reményt hoz.

Terry Gilliamet a Monty Python Repülő Cirkusza grafikusaként ismertem meg, azóta is képi világuk filmjeinek legfőbb erőssége, elég ha a Brazil szenzációs álomjeleneteire vagy a Münchhausen báró vizuális orgiájára gondolunk. A Doktor Parnasszusban is a látványvilág a legerősebb, egyúttal ez áll a legközelebb a Monty Python-epizódok és - filmek látványvilágához. Ráadásul az “imaginárium” újabb és újabb meglátogatásakor egyre látványosabb agyrémeket tekinthetünk meg, a végkifejlet felé kapunk egy teljesen Monty Python-os jelenet is, épp csak az hiányzott, hogy előkerüljön Eric Idle egy kuplét énekelve.

Ismerőseim között felvetődött, hogy nincsenek a filmben rokonszenves karakterek.  Ebben bizony van igazság, de árnyalt karaktereket kapunk. Egyet mindenképp: az Ördög figurája, mint az örök szerencsejátékos igazán jól ki lett dolgozva, Tom Waits igen jól alakítja a Kísértőt - aki nem is feltétlenül gonosz. Itt kell említést tenni Heath Ledger-Johnny Depp- Colin Farrell-Jude Law négyes által alakított Tony Shepardról. A kényszer - Ledger tragikus halála - okozta megoldás érdekes színfoltja a filmnek, a szereplőváltásokat ugyanis beleépítették a forgatókönyvbe, újabb poénokkal gazdagítva azt.

Hogy mit várhatunk a filmtől? Elsősorban egy mesét. Gilliam rendezőként mindig is elsősorban mesélő volt, ezúttal is az. Képes új tartalmakat vinni a Faust-történetbe, ám mégis a látványvilág az, ami értékessé teszi a filmet. És nem a millió dolláros megoldások, hanem az alkotók zabolátlan fantáziája miatt.

A stáblistát is érdemes végignézni, legalább két okból. Egyrészt, mert a Budapest Film Orchestra is részt vállalt a mozi elkészítésében, másrészt, mert kiderül belőle, hogy az egyik - ráadás igen fülbemászó - betétdalt maga Gilliam írta.

Az Internet Movie Database első hozzászólása jól jellemzi a filmet: “Good film, but not for everyone”, azaz “jó film, de nem mindenki számára”. Gilliam amerikaiként angol filmet csinált, nagyon angolt. Mindenesetre Monty Python-rajongóknak nyugodt szívvel ajánlom. Az pedig, hogy a film nem sikeres, nem meglepő. Sőt, Gilliamnél ez szinte szabály…

Igyekszem behozni a lemaradásomat Neil Gaiman alkotásainak olvasásában illetve megtekintésében, annál szívesebben teszem ezt, mivel az eddigi három kötet, ami a kezem ügyébe került, legrosszabb esetben is négyes osztályzatot érdemelt. Most a könyvektől tettem egy kiruccanást a mozgóképek világába. Ez a próbálkozás már nem sikerült olyan fényesen, de ez aligha egyedül Gaiman hibája.

Az 1996-os Neverwhere (Sosehol) minisorozat Londonban játszódik, sőt, mindjárt két Londonban is. Megtalálható benne az általunk ismert város, a Fenti London, illetve Lenti London, melyet mindenféle különös figurák népesítenek be, nem ritka jelenség a mágia sem. A fentiek viszont egyáltalán nem veszik észre a lentieket, egyszerűen átsiklik rajtuk a tekintetük. Nem nehéz észrevenni ebben a társadalomkritikát sem, pláne ha tudjuk, hogy eredetileg egy hajléktalanokról szóló sorozatra kérték fel Gaimant, csak kicsit hozzátette a magát.

Richard Mayhew-nak egyenesen az orra elé esik egy csuromvér lenti fiatal lány, meglepő módon Richard észre is veszi, i több, igyekszik neki segíteni. Ennek következtében jó alaposan belekeveredik Door ügyeibe, ráadásul gyakorlatilag megszűnik korábbi élete. Kalandok során át végigturnézzák társaikkal Lenti Londont, közben persze folyamatosan menekülniük kell Door szüleinek két gyilkosa elől.

A történet tulajdonképpen rendben van: tündérmese napjaink világa árnyékában, szokásos mesei fordulatokkal, némi humorral, csipetnyi tanulsággal. A nagy probléma a projekt költségvetésében volt. Speciális effekt jóformán nincs is az epizódokban, de még kültéri felvétel sem sok. Ha még hozzávesszük, hogy az anyag eredetileg videóra készült el, nem kell csodálkozni, hogy a felvételek is hagynak kívánnivalókat maguk után. A spórolás itt kis híján megölte a filmet.

A karakterek kidolgozottsága nem egyenletes. Richard és Door meglehetősen szabványos, sokszor látott figurák, ugyanakkor a két orgyilkost, Croupot és Vandemart játszó színészek (különösen előbbi) nagyot játszanak, Carabas márki alakítója is sokat hozzátesz a filmhez.

A folyton fotólaborra emlékeztető fényviszonyok mellett sajnos a film zenéje is meglehetősen idegesítőre sikerült. Igencsak ráfér a sorozatra egy újrafeldolgozás, mert a történet jobb külsőségeket érdemel. Erre talán nem is kell sokat várni, hiszen az IMDB-n az idei évre előjegyezve szerepel egy Neverwhere-film, bár az oldal gyanúsan szűkszavú a produkciót illetően, a Wikipedi szerint még rendező sincs hozzá.

Bízzunk benne, hogy hamarosan elkészül egy méltó feldolgozása is a történetnek, ennyit mindenképpen megérdemel maga a mű - és a nézők is.

Az SFPortal és az SFBlogs már egy ideje eléggé tele van a District 9-nal, most, hogy tegnap én is megnéztem a filmet, hozzáteszem a magamét.

Nagy felháborodást keltett Szily László indexes ismertetője. Azzal a részével, hogy a science-fictiont, mint olyat, általában mulatságosnak tartja, tényleg lehet vitatkozni (bár ha valakinek az Independence Day és társai jelentik a scifit, akkor ebben is van igazság), viszont csakugyan sokminden mulatságos volt a filmben, meggyőződésem, tudatosan. Aki képes a District-9-t véresen komolyan venni, az vagy kiskorú, vagy kiskorú módon gondolkodik.

A District-9 ugyanis szatíra. Hogy éppen a science-fiction eszköztárát használja, részben üzleti, részben praktikus megfontolás eredménye lehet, de a hangsúly azon van, hogy hogyan kezelünk illetve mennyire nem tudunk kezelni más fajhoz (vagy nemzethez) tartozó élőlényeket (például embereket). Az sem véletlen, hogy a rákok ennyire emberszerűek: nem csak hogy két lábon járnak, és ezen felül még két felső végtagjuk van, de még szemük is hólyagszem, ráadásul mimikájukban és érzelmi megnyilvánulásban is nagyon hasonlatosak hozzánk.

Mindezen belül kapunk egy tökéletes antihőst: Wikus van de Merwe átlagos, szűklátókörű hivatalnok, aki ráadásul beházasodott a főnök családjába. Munkáját tökéletes csinovnyikként végzi, sosem gondol bele annak mélyebb értelmébe, erkölcsi érzéke szinte semmi. Csoda, hogy úgy jár, mint Gregor Samsa Kafka Átváltozásában? A párhuzam kézenfekvő, és kétlem, hogy véletlen. Az, hogy egy folyadéktől, ami eredendően üzemanyag lenne, valaki emberből rákká változik, körülbelül annyira reális elképzelés, mint hogy reggel óriási bogárként ébred az ágyában.

Esett szó más blogokon Wikus jellemfejlődéséről is. Nos, szerintem Wikus jelleme egy fikarcnyit sem fejlődött. Egy kivételével mindig cserbenhagyta segítőtársát, akkor is olyan helyzetben mentette meg, amikor - úgy tűnt - neki már minden mindegy volt. Aki a film során Wikusnak szurkolt, alaposan félreértelmezte a mondanivalót. A valódi hős Christopher Johnson, fajának szabadsághőse. A nevet elég egyszerű megmagyarázni: mivel a rákok beszédét az ember nem tudja reprodukálni, nyilván nem használják azok valódi nevét, hanem új, érthető neveket adnak nekik. Ugyanezt tették az Újvilág indiánjaival a misszionáriusok is.

Azt is egyszerű megmagyarázni, miért értik egymást a rákok és az emberek: második évtizede éltek már együtt, ráadásul nyilván csak azok az emberek értenek “rákul”, akik valamilyen kapcsolatban állnak az idegenekkel - például az MNU velük foglalkozó osztályának hivatalnokai.

A kérdés, hogy érdemes-e komoly mondanivalót keresni a filmben. Az, hogy az emberek hajlamosak rosszul bánni az amúgy is hátrányos helyzetben lévőkkel, nem nagy újdonság, az sem, hogy sokkal jobban elviseljük a nyomort, ha nem szembesülünk vele nap mint nap. Nem hiszem, hogy érdemes ennél többet belemagyarázni. A District-9-t nem filozófiája, hanem pörgő cselekménye és látványos akciói miatt érdemes megnézni, és azért, mert súlyos témákat könnyed stílusban dolgoz fel.

Nem világmegváltó film, de mindenképpen megérte megnézni. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a kilátásba helyezett folytatással is így lesz. A D-9 nyitva hagyta a folytatást, de épp ezzel lett vonzó a vége: nem tudjuk, mit hoz a jövő Dél-Afrika emberei és rákjai számára. Ha a szájunkba rágják, az már nem lesz az igazi.

Gettómilliomos

Az általam nagyra becsült Salman Rushdie  egyszerűen hazugnak nevezte a 8 Oscar-díjat nyert filmet. Nem teljesen értem Rushdie-t: neki, aki annyi fantasztikumot alkalmaz műveiben, hogyhogy nem tűnik fel, hogy a Gettómilliomos egy napjaink és a közelmúlt Indiájában játszódó tündérmese.

Annak viszont rendkívül hatásos, és lehet, hogy hamis képet ad Indiáról, de annyi biztos, hogy elgondolkodtatja az embert, hogy mekkora előnyökkel is jár a fejlett Európában élni. Azért megjegyzem, Rushdie regényeiből sem tűnik úgy, hogy Mumbai vagy a szubkontinens többi nagyvárosa valami paradicsomi hely lenne, legalábbis a szegények számára.

Nagyon ügyes húzás volt, hogy minden egyes kvízkérdéshez Jamal életének egy-egy története kapcsolódott. Egyáltalán nem valószerű, de így lesz történet a különálló mozaikkövekből. Jó poén, hogy az első kérdésben említett - és helikopterével fel is tűnő - színész vezette eredetileg az indiai Legyen ön is milliomost.

Hogy miről szól a film? Hát arról, hogy a kisebbik fiú minden akadályon átjutva végül elnyeri a királykisasszony kezét. És bizony a mesében vannak csodás elemek, de hát miért ne lennének. Amit pedig sokkal fontosabbnak tartok a hihetőségnél: ez a film megfogott, és az utolsó képkockák után egy darabig nem akaródzott felkelni a székből és otthagyni a mozit.

Aki még nem látta, annak ajánlom, hogy nézze meg, csak legyen tisztában vele, hogy nem dokumentumfilmet lát.

Ha más nem, a cím minden bizonnyal az ezen sorokat olvasók 90%-ának mond valamit. Igen, Margaret Atwood 1985-ös regényéről van szó, melyet sokan a disztópiák klasszikusaként tartanak számon, nem is érdemtelenül. Illetve mégsem teljesen a regényről: azt ugyanis jópár évvel ezelőtt olvastam, míg a belőle készült filmet tegnap néztem meg DVD-n. Annak idején a regény is tetszett, de a filmnek talán még jobban sikerült átadni a Gileádi Köztársaság nyomasztó hangulatát.

Az alapsztori: Gileád Köztársaságban vagyunk a közeljövőben, valahol a mai Egyesült Államok területén. Különböző okok miatt a nők 99%-a meddő, azokat a nők, akik termékenyek, a diktatorikus államvezetés “szolgálólányokká” képezi ki, akik gazdáik számára gyermekeket szülnek azok felesége helyett. A szolgálólányokat szigorú fegyelemben képzik ki, természetesen szó sem lehet esetükben szerelmi kapcsolatról, no és a gyermeket a szülés után elveszik tőlük, őket pedig áthelyezik. Hősünk, Kate (később Fredé, a közelmúltban tragikus baleset következtében elhunyt Natasha Richardson alakítja kiválóan) is szolgálólány, akit a rendszer egyik magas rangú vezetőjéhez vezetnek.

A film gyönyörű képekkel dolgozik. Pontosabban nem is gyönyörűkkel, csak jól megszerkesztettekkel: a szolgálólányok vörös egyenöltözéke, a vezetőfeleségek kék kosztümje éles ellentétben áll a pasztellszínű falakkal: jól láthatjuk, hogy ez nem a mi sokszínű világunk, ez pedig több értelemben is igaz, mert Gileádban megszabadultak a “normától” eltérő emberektől is. A szolgálólányok többféleképpen viszonyulnak sorsukhoz: van, aki  nyíltan lázad, van, aki magáévá teszi a rendszer ideológiáját. Fredé (a szolgálólányok gazdájuk keresztneve után kapják nevüket) a középutat választja.

Mielőtt elmesélem az egész történetet, néhány különösen hatásos részletre hívnám fel a figyelmet. Például az első közösülés a Parancsnokkal. Szeretkezésnek nem nevezném, mert szó sincs benne szerelemről. Fredé a feleség ölében fekszik, felhajtott alsóruházatban, míg a férj teljesen mechanikusan, talpig felöltözve magáévá teszi. Azt hiszem, a filmtörténet egyik legszenvtelenebb szexjelenete lehet ez, nem több párzásnál.  A másik igen megrázó jelenet a lázadók kivégzése: a szolgálólányok vallásos dalokat énekelnek, majd közös erővel emelik fel a felakasztandó szolgálólányt (ugye a csigolyatörés így eleve kizárt), az állítólagos erőszaktevőt pedig szabályosan meglincselik. Borzalmas jelenet, remekül megkomponálva.

Ahogy egy disztópia esetében lennie kell, rendes happy end nincs a végén, csak némi megnyugvás. A film nem annyira sokkoló, mint az 1984 vagy a Brazil, de erősen ajánlott mindenkinek. Az 1990-es film forgatókönyvét Harold Pinter írta, Volker Schlöndorff volt a rendező, Natasha Richardson mellett láthatjuk benne Robert Duvallt és Faye Dunawayt is. Valamennyi főszereplő kiváló alakítást nyújt. És ami különösen vonzóvá teszi a filmet, hogy a DVD-t párszáz forintért lehet kapni néhány élelmiszerboltban. Az extrák között néhány Schlöndorff, Richardson és Dunaway filmográfiája és az eredeti trailer mellett néhány filmajánló kapott helyett. Nem ezek miatt, de jó vásár a korong, ezt garantálom.

Ugyan minden esetben a játékfilmeket preferálom a  sorozatokkal szemben, azért vannak határesetek. Így a minisorozatokat felfoghatjuk hosszúra nyúlt játékfilmeknek is, szóval azok jöhetnek. Ráadáasul Az elveszett szobát barátom, akitől egy halom filmet kaptam, eleve úgy vezette be, hogy az nekem úgyis tetszeni fog. Nos, bejött.

A film készítési körülményeinek nem jártam utána, annyit tudok, hogy ha nagyobb siker lett volna, rendes sorozatot készítenek belőle. Szerencsére nem volt nagy siker, mindenesetre nekem kellemes 3*1,5 órát szerzett. A sztori lényege az, hogy egy rendőr kezébe kerül egy motelszoba kulcsa, ami azonban kicsit több egyszerű kulcsnál. Bármelyik zárat kinyitja, és a túloldalon ugyanaz a motelszoba várja az embert. Ha pedig belép, és megint bezárja, legközelebb oda nyílik az ajtó, ahova kívánja. Természetesen sokan fenik a fogukat a kulcsra, ráadásul kiderül, hogy vannak más tárgyak is, amelyek a szobából származnak és különleges képességekkel bírnak.

Nem akarom szanaszétspoilerezni az egészet, így azt nem mondom el, hogy miért marad benn a játszmában a rendőr, de jól meg van csinálva, hogy kevés a filmben az egyértelműen jó vagy gonosz szereplő. Szellemes funkciókat találtak ki a tárgyaknak, a végkifejlet pedig nem volt kiszámítható. Nyilván éppen az esetleges folytatás miatt hagyták nyitva a végét, szerintem erősebb lett volna lezárni a sztorit, és ha már mindenáron sorozat kellett volna, még mindig lehetett volna korábbi eseményeket bemutatni.

Nem mestermunka, de egy jól felépített történet Az elveszett szoba, aki a misztikumba hajló sci-fit és a logikai játékokat kedveli, annak ez is tetszeni fog.

A fentinek kellett volna fordítani a Children of Men című film címét, ugyanis a cím egy idézet a 90. zsoltártól. A jelek szerint az egyes szám-többes szám egyeztetés sem zavarta a fordítót. Nem olyan rég néztem meg a filmet és nagyon tetszett, kíváncsivá tett, milyen a könyv. Phyllis Dorothy James elsősorban krimiíróként ismert, de nem végzett rossz munkát e kiruccanása során sem.

Nem kívánok intenzív spoilerezésbe kezdeni, mindenesetre nem véletlenül írja az angol Wikipedia, hogy a film lazán kezeli a könyvet. Általában, ha egy regényt alaposan átdolgoznak a forgatókönyvben, az a hátrányára válik. Itt úgy lett jó a film, hogy az alapszituáción túl nem sok köze van a könyvhöz.

Az alapszituáció pedig az, hogy 2021 van, és utoljára 1995-ben született gyermek a Földön, most viszont egy nő teherbe esett, és a főhős, Theo  Faron többekkel együtt igyekszik biztonságba juttatni az anyát.

A filmet jelentősen aktualizálták: a problémát a bevándorlók kérdésére hegyezték ki, az anya is közülük való. A könyvben is létezik bevándorló-probléma, de csak egy a diktatorikus Anglia számos problémája közül, nem is a legaggasztóbb. A filmben végig egy titokzatos Human Projectet keresnek, akik folyamatosan kutatják a terméketlenség okát, és keresik a megoldást. A könyvben ez a szervezet nem létezik, kísérleteket pedig folytat az állam is, csak éppen eredmény nélkül. Míg a filmben nem ismerjük meg az apát, a könyvben komoly jelentősége van az apa személyének.

A “kegyes halál” is másképp működik a két műben, ebben a könyv verziója jobb. Teljesen kimaradtak a filmből az Omegák, az utoljára születettek, illetve egy jelenetben hasonló figurákkal találkozunk, de nem tudunk meg róluk sokat. Ők ugyanis abszolút nem lojálisak az emberiség többi része iránt, saját világukban élnek.

Természetesen a hősök útja is eltér, hiszen nem ugyanaz a céljuk: a filmben egy bizonyos helyre kell eljutniuk, a könyvben csak a szüléshez kell megfelelő rejtekhelyet találni.

Amit nagyon sajnálok, hogy kimaradt a filmből, az Theo előtörténete: az ő házassága jóval drámaibb módon ért véget, mint a film szerint, és nem mellesleg ő az unokatestvére a diktátornak, “Anglia Védelmezőjének”, akivel hosszú időt töltött együtt, és egy ideig tanácsosa is volt.

Természetesen a befejezés is egész más, de annyi biztos, hogy egyik sem túl optimista.
Most kéne ítéletet mondani, de nem mondok. Mindkettő jó alkotás, de nem felcserélhető. Érdemes elolvasni a könyvet, és érdemes a filmet is megnézni, talán a könyv világa valamelyest színesebb, de a film meg egyszerűen rabul ejti az embert. Csak adnák már ki a könyvet is magyarul!

Bizony, jelentős lemaradásban vagyok a kultikus zene- és filmművészeti alkotások meghallgatásában, illetve megtekintésében. Épp a minap kényszerültem bevallani, hogy még semmit nem olvastam Gaimantől, az sem válik dicsőségemre, hogy a Dogmát is csak mintegy másfél hónapja láttam először. De azért igyekszem pótolni a hiányosságokat, legújabban éppen a rock/metál filmek nagy klasszikusát, a This Is Spinal Tapet néztem meg.

Az 1984-es alkotás egy fiktív dokumentumifilm - pardon, rockumentumfilm - a Spinal Tap nevű együttes amerikai turnéjáról. A zene és a megjelenés hemzseg a metal közhelyektől, az énekes Davidet mintha  David Coverdale-ről mintázták volna, a basszer Derek meg kiköpött Lemmy. Dobosnak pedig nem jó lenni a bandában, mert időről időre titokzatos módon meghalnak. Természetesen a turnén semmi sem úgy működik, ahogy kéne, hol a lemez amerikai kiadásának lesz kénytelen-kelletlen egyszínű fekete borítója, hol nem jön el senki aláíratni a lemezt, de a kedvencem az, amikor Derek beszorul a díszletbe. Ezt a jelenetet láthatjátok lent, ha a Youtube is úgy akarja.

A filmet pedig mindenkinek ajánlom, aki kedveli a fémzenét és szeret jókat nevetni.