Utcán járva több helyen is találkoztam az alábbi filctollas hirdetéssel:

Kérem!

Aki 2008. május 08-a körül megvásárolta a ********** alatti ruházati üzlet kirakatából A BARNA KISMACIT, legyen szíves hívjon fel a ********************* telefonszámon.

Fáradozását előre is köszönöm!!!!

A hirdetés mellett látható maga a mackó, amint integet nekünk - bizonyára a könnyebb azonosítás végett.

Felállítottam néhány elméletet, miért ez a kétségbeesett reakció.

1. (ez elég unalmas lesz) Anyuka megígérte, hogy a kisfiú majd a júniusi születésnapjára megkapja azt a szép macit a kirakatban. Erre nem megveszik előtte! Most pánikba esett, mert ilyen egyedi kidolgozású maci nincs még egy.

2. A mackó a ruházati üzlet kabalaállata volt. Az eltelt négy napban egyszer betörtek a boltba, kétszer téglával bedobták a kirakatot, és sokszor minden ok nélkül megszólalt a riasztóberendezés.

3. Az üzletben megjelent egy nagy barnamedve, és felháborodottan követelte gyermekét, akit csak egyhetes üzleti útja idejére helyezett el a kirakatban.

4. A maci valójában egy szuperjáték, és a kis Dávid, aki szintén egy mesterséges intelligencia, nagyon szomorú nélküle. Valószínűleg a mackó is szomorú lehet.

5. A mackó hasába vannak elrejtve a közelmúltban elrabolt Koh-i-Noor gyémántok, a megrendelőnek szerdán kellene átadni őket.

Várom a további ötleteket!

Elnyelte a blog a bejegyzésem, hát írok helyette egy jobbat. Szóval holnap legalább egy sztrájknak nézünk elébe, de ha a vasutasokra megint rájön a bolondóra, lehet, hogy kettő lesz belőle. Nekem nagyon nem mindegy, mert a hátizsákommal még csak elsétálok a Kis Rókus utcától a Lendvay utcáig meg vissza, a válltáskával is max. húsz perc alatt a Déliben vagyok az albérlettől, de válltáskával elsétálni az albérlettől a Népligetig - na azt meghagyom az ultratriatlonistáknak.

Holnap - hála a rengeteg autónak - alighanem meg fogjuk sérteni a kyotói egyezményt, a Margit hídon és a Teréz körúton már legutóbb is elég mérgezőnek tűnt  a levegő. Az előbbit furcsállom, nem értem, hogy egy hídon hogy tud megszorulni a levegő.  Azért annyi vigasztal, hogy a BKV céljának legalább van valami köze hozzánk, egyszerű utasokhoz. Mert a vasutasok, ha elérik céljukat (sztrájkolhatnak három éven keresztül, akkor sem érik el), csak a saját pénzüket kapnák meg - szerintem nem jár nekik -, a BKV meg ugyan nyilván az állásokat igyekszik megtartani, de mellékhatásként csak több buszjáratunk marad. Érdekes azért, hogy tegnap vagy mikor a Fővárosi Önkormányzat visszadobta azt a sokat vitatott paraméterkönyvet, de azért a sztrájkra sor kerül.

Az a gond, hogy a sztrájkok sosem azokkal tolnak ki, akikkel a szakszervezeteknek problémai vannak. Viszont fogalmam sincs, hogyan lehetne másképp tiltakozni. Hát, ez a bejegyzés sem lett sokkal jobb, viszont ha ez is eltűnik, akkor gyanakodni kezdek, hogy a BKV vezetősége manipulálja az SFBlogsot.

Több apropója is van ennek az írásnak. Az egyik Vid off hozzászólása a minap, miszerint megörvendeztette, hogy megtudta rólam, hogy gyalogjáró vagyok. Bizony az vagyok, előszeretettel sétálok Széna tér melletti albérletemből Hősök tere melletti munkahelyemre (kb. 1 óra), persze ebben annak is szerepe van, hogy ki nem állhatom a zsúfoltságot.

 A másik apropója az, hogy ma délelőtt résztvettem a Vivicitta városvédő futás közepes távján, azaz lekocogtam 6,5 km-t. Jelentem, túléltem, és bár Kenenisa Bekele egyelőre nyugodtan alhat az eredményeim miatt, azért én arra a 33 percre is büszke vagyok.

 Persze nem most kezdtem futni, de ezt már egyszer leírtam, még ha nem is ezen a blogon. Mivel azonban feltételezem, hogy blogom olvasóinak csak igen csekély része kötött közelebbi ismeretséget a honlapommal, belinkelem a vonatkozó részt.

 Futóbolondnak lenni

 Persze futhattam volna - illetve éppen most futnék - 12 kilométert is, de annak még a közelében sem futottam soha, és nem kívántam úgy járni, mint ama nevezetes athéni harcos.

 Általában tetszett a verseny, bár aki legjobb idejének megjavítására tört, annak jóval kezdés előtt el kellett foglalnia a startpozíciót, mert az én első 300 méterem úgy telt el, hogy szépen lassan sétáltam, és vártam, hogy valami rés nyíljon az előttem lévő emberfalon. Mi lett volna itt, ha még nem is ilye pofátlanuk magas a nevezési díj…

 Nagyon szimpatikus volt, hogy sok család is elindult, a babakocsis apukák pedig úgy száguldottak, mintha a kocsiba motor lett volna építve. És az sem volt akármi, hogy az utolsók között olyanok is végigdöcögték a távot, aki szemlátomást 40-50 kilónyi súlyfölösleget viselnek magukon.

 Az egésznek nagyon majálisi hangulata volt, amihez persze a pompás idő is hozzájárult. Igaz, sört a legtöbb helyen nem lehetett kapni, de azért nekem sikerült megjutalmaznom magam egy pohár Kozellel.

 ”Jövőre veled ugyanitt”- szokás mondani. Megkockáztatom: jövőre veletek egy kategóriával feljebb.

Mifelénk a lomtalanítás úgy néz ki, hogy az emberek kiteszik a fölösleges holmit a ház elé, az egy-két napig ottmarad, majd elszállítják, esetleg egy-két, a közterület-fenntartóknak ellenszenvesebb darab marad hátra, melyek némi bosszankodás után visszakerülnek a padlásra / fészerbe /garázsba / kamrába. Péntek óta tudom, hogy ez Budapesten egy sokkal kalandosabb társasjáték, melybe nem csak a szűken vett környék kapcsolódik bele.,

Pénteken ugyanis a munkahelyemhez legközelebbi bankomat kerestem, ezért a körutat nem az Andrássy úton, hanem a Damjanich és a Dob utcán keresztül közelítettem meg. Valahogy így nézhetett ki Párizs az 1830-as forradalom idején: barikád barikád hátán. Persze lomtalanításról volt szó, csak a szépen oszlopokba vagy gúlába rendezett kacathegyek helyett úgy néztek ki az egyes kupacok, mintha ágyúval a közepükbe lőttek volna.

Nem erről volt szó: egyszerűen megérkeztek a tágabb környék kincskeresői, akik nyilván aranynyakláncokat és értékes kódexeket vélelmeztek a rakások alján.  Volt aki pontosabb tervvel és megfelelő célszerszámmal érkezett: elő a csavarhúzókészlettel, és a harmincéves tévéroncsból csak az újhasznosítható (?) alkatrészeket szállította el. Kedvencem az a fiatalember volt, aki új szerzeményeiből helyes kis kiállítást rögtönzött, majd ennek tárgyait azonnal áruba is bocsátotta.  Így lesz a magántulajdonból közösségi tulajdon, majd ismét magántulajdon.

Nem állítom, hogy túlzottan biztonságban éreztem magam az újrahasznosítók között, így meg sem fordult a fejemben, hogy néhány fotóval illusztráljam a látottakat, mindenesetre valószínűleg a következő lomtalanításkor is hasonló látványban lehet része az arra látogatóknak.

Nem, én még nem vetemedtem erre, bár lehet, hogy még eljön az ideje is. Mindenesetre eddig  a bringásokkal több rossz tapasztalatom volt “idefenn”, mint az autósokkal, ami azért szép teljesítmény.

Gimnazista koromban én is megszállott bicajos voltam, és marha büszke magamra, hogy járművel közlekedek. Az útkereszteződésben szépen beálltam a sáv közepére, hogy észrevegyenek, és ne hajtsanak be mellém, mert úgy például balra kanyarodni elég problémás. És nem tekertem el az álló kocsisor mellett,  mert tudtam, hogy egy figyelmetlenül kinyitott ajtó nekem sokkal nagyobb fájdalmat tud okozni, mint az autósnak. Végképp nem bicikliztem a járdán, mert piszkosul nem hiányzott, hogy manővereznem kelljen a gyalogosok között, vagy netán pofára essek miattuk.

Budapesten eddig sokkal több kerékpárost láttam a járdán közlekedni, mint a közúton. Ma reggel egy ifjú apuka ráadásul szépen rámfordult a gyermekét szállító kerékpárral. Az még hagyján, hogy nem tudtam tovább menni, de bele is akadhattam volna a bicajba, ami mindhármunknak - apa, gyerek, én - elég fájdalmas lett volna. Szerencsére némi összedörzsölődéssel megúsztam. Gyalogos és kerékpáros elvileg rokon műfaj, de amikor a Margit híd járdáján negyvennel jön szembe a fejhallgatós bringás, elgondolkodom, biztonságban vagyok-e a járdán.

Jó, tudom, az autós meg a biciklist nem veszi figyelembe, de úgy kell viselkedni, hogy észrevegye. Bizonyára lassabb lesz az előrehaladás, de nő az esély arra, hogy mindenki épp bőrrel megússza a kiruccanást. Szóval kedves kerékpárosok: ajánlom figyelmetekbe a KRESZt!