HívÅ‘ vagyok-e?

Egy vasárnaphoz nagyon jól illÅ‘, kellÅ‘képpen fajsúlyos téma. Bizonyára sokan úgy gondolják, hogy na erre aztán baromi könnyű igennel vagy nemmel válaszolni. Nekem nem. Illetve csak akkor, ha a hívÅ‘ szó megfelelÅ‘en van definiálva. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a kereszténységrÅ‘l van szó, mert ha hívÅ‘nek lehet engem tekinteni, akkor mindenképpen keresztény hívÅ‘nek.

Ha hívÅ‘ az, aki hisz Istenben és igyekszik tiszteletben tartani  a vallás fÅ‘bb tanításait, erkölcsi elvei ezeken alapulnak, akkor hívÅ‘ vagyok.

Ugyanakkor az utóbbi nyolc-kilenc évben legfeljebb turistaként tettem be a lábam templomba, értelemszerűen nem is gyóntam, nem is áldoztam, nem tartoztam egyházi közösségbe, tehát nem voltam jó katolikus.

Meg aztán a katolikus egyháznak az a teljes jogú tagja, akit megbérmálnak. Erre általában 14 éves korban kerül sor, alapos hittani elÅ‘készítés után. 12 évesen én elkerültem szülÅ‘falumból, hogy hatosztályos gimnáziumban folytassam tanulmányaimat, így a helyi hittanos csoporttól is elszakadtam. A gimnáziumban volt hittan, de csak délután 4-tÅ‘l, ahhoz pedig, hogy este 6-ra érjek haza, még kicsi voltam. Szóvaé felkészítés híján a bérmálás elmaradt, késÅ‘bb hiába tettem kísérleteket a pótlására. Egy idÅ‘ után már nem tettem…

Egyébként keresztény szellemben, de nem vallásosnak neveltek, abba véletlenül botlottam bele. Még harmadikos általános iskolásként egy osztálytársam mesélte, milyen jó a hittanóra. KésÅ‘bb kiderült, hogy neki a fegyelmezésre képtelen enyhén szenilis plébános vezette órák alatti kártyapartik tetszettek, de nekem bejött a tartalom is. Aztán 11 évesen megkereszteltek.

Megvolt a magam lelkes hívÅ‘ korszaka is,úgy 16-18oéves korom között, akkor közösségem is volt magam körül. De megváltoztaka dolgok - vagy éppen én.

Lehet, hogy fölösleges megemlíteni, hátha mégsem: nem gondolom, hogy a világ hatezer éves, és azt sem, hogy a Biblia általában szó szerint értelmezendÅ‘. Azt sem gondolom, hogy a heavy metal az ördög zenéje, és attól sem másztam fel a a falra, amikor  a minap egy brit püspök felvetette, hogy a brit jogban alkalmazni kellene az iszlám jog egyes elemeit.

És természetesen nem értek egyet automatikusan a katolikus egyház álláspontjával sem - XVI. Benedek néhány megnyilvánulása már jól felbosszantott.

De ha méltatlanul bántják egy vitában az egyházat, a hívÅ‘ket, a kereszténységeket, akkor tudom, hová tartozom.

Talán más szemében nem, de a magaméban hívÅ‘ vagyok.

Tanár vagyok-e?

Egy lehetséges válasz: nem tanárként keresem a kenyerem, soha nem is volt ez így, tehát nem vagyok tanár. Kérdés, hogy ilyen egyszerű-e az ábra. Szerintem nem.

Még csak nem is az a meghatározó, hogy van egy diplomám, amelybe bele van írva, hogy "történelem szakos bölcsész és középiskolai tanár". Az az igazság, hogy már jóval a diploma megszerzése elÅ‘tt is tanárként gondoltam magamra. A tanárság valahol hasonló a nemzetiséghez: nem az a lényeg, hogy papíron mi vagy, hanem hogy minek érzed magad, mi a hivatásod.

Gimnáziumban nem igazán volt kérdés, hogy valamilyen tanárszakon fogom folytatni, inkább az, hogy melyiken. (MegjegyzendÅ‘, nem azért nem volt kérdés, mert nyilvánvalóan csak tanárnak vettek volna fel.) A történelem, a magyar, a német és az angol pályáztak. A magyar-történelemrÅ‘l bátyám, a magyar-történelem szakos tanár eltiltott, a törit szerettem a legjobban, és németet mégiscsak régebben tanultam. Így kezdtem el a töri-német szakot.

Hogy csak a törit végeztem el, az több körülmény összejátszásának köszönhetÅ‘, melyekrÅ‘l majd esetleg más bejegyzésekben mesélek. De nagyon élveztem a töris pedagógiai gyakorlatot volt iskolámban - mindjárt össze is tegezÅ‘dtem a fél tanári karral, és nagyon büszke vagyok, hogy volt informatika- és fizikatanárom felkért, hogy az új informatika érettségin számonkérendÅ‘ könyvtári informatikáról tartsak elÅ‘adást.

A tanári gyakorlat is nagyon tetszett, bár azt hozzá kell tenni, hogy elég okos diákokkal volt dolgom, még ha bioszos volt is a csoport. Aztán mégsem tanárként kaptam állást, sÅ‘t, egyszakos törisként eleve reménytelennek ítéltem a dolgot, így maradt a könyvtár. Az elÅ‘zÅ‘ munkahelyemen az egyik legfájóbb az volt, hogy ugyan egy fÅ‘iskolán dolgoztam, de nem taníthattam. Pedig a diákok elfogadtak volna tanáruknak, de sajnos ez nem változtatott semmin. Ja és ebben az idÅ‘ben volt sulimba jártam tanárkollégákkal focizni.

Most sem tanítok. Viszont állandó kapcsolatban vagyok egy gyakorló tanárral - bátyámmal -, és bizony a suli dolgait mindig megbeszéljük. Ha valahol iskolai dolgokról olvasok, hallok, mindig tanárként gondolom végig a történéseket - jó, szülÅ‘ként család híján nem tudom, de gondolkodhatnék diákként is. Gyakran elÅ‘fordult, hogy netes csevegésnél, ha felmerült egy történelmi kérdés, mindjárt egy kiselÅ‘adást gépeltem be az ablakba, beszélgetÅ‘társam nem kis megrökönyödésére.

Meg hát mi más lehetne egy könyvtáros célja, mint igényességre, önálló munkára és a tudás szeretetére nevelni olvasóit?

Azt hiszem, legalább 70%-ban tanár vagyok…

Informatikus vagyok-e?

Az újabbik diplomámba az van beleírva, hogy informatikus könyvtáros. Amikor a szakot elkezdtem, ugyanezt könyvtári informatikusnak hívták, de teljesen mindegy, mert egyiknek sincs külföldi megfelelÅ‘je. Mint ahogy persze az álláspiac sem tud vele mit kezdeni, annál is kevésbé, mert “egy bolond százat csinál” alapon már gyakorlatilag minden felsÅ‘oktatási intézmény informatikus könyvtárosnak hívja a könyvtárosait, akkor is, ha az informatikai képzés kimerül a Microsoft Word alapfokú kezelésének ismertetésében.

Úgy vettem észre, hogy állásügyben az informatikus programozót jelent, esetleg mérnök-informatikust (gondolom, ezt sem egészen így hívják külföldön). Furcsa, hogy a programozó diplomájában pont nem szerepel az informatikus szó.

Azt hiszem, ezzel az informatikus könyvtáros dologgal igazából olyan könyvtárosra gondolnak, aki tudja kezelni az integrált könyvtári rendszert, nem okoz neki gondot egy halom gép beüzemelése, és ha valami gáz van a programmal, bele is tud piszkálni. Mellesleg szép honlapot csinál a könyvtárnak, hozzá meg aranyos virtuális kiállításokat. Mindenesetre én egy integrált rendszer kezelésére programozó háttértámogatása nélkül nem mernék vállalkozni: egy informatikus könyvtáros mögé mindig kell egy pár programozó, aki biztosítja a stabilitást. Meg aztán egy olyan bonyolult adatbázist, mint egy könyvtári rendszerét, a bölcsészagyammal aligha látnék át.

Igen, tudok honlapot csinálni, csak tíz éve meghaladott technológiákkal, és mivel a designhoz nem sok érzékem van, általában elég ronda lesz. Illetve szerintem nem, csak a látogatók szerint. Valamelyest a gépszereléshez is értek, cseréltem már floppy-meghajtót (jó régen volt), optikai meghajtót, vincsesztert, videókártyát, memóriát, modemet, hálózati kártyát. Alaplapra és tápegységre nem vállalkozom, ott túl sok dolgot lehet elrontani.

De ha egy állásra informatikust keresnek, elsÅ‘ kérdés, hogy hány programozási nyelvet ismer “anyanyelvi szinten”, és ha nincs köztük a C vagy a Java, akkor ennyi volt. Úgyhogy a személyzeti osztályok szerint nem vagyok informatikus.

Mindenesetre sikerült már CD-rÅ‘l futó Linuxnak beállítani az ADSL-emet (nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik), megszelídítettem az új gépem Vistáját, és a munkahelyi Mac OS X-et is elég gyorsan megszoktam. Mivel az épületben nálam “informatikusabb” ember nincs, itt ténylegesen informatikus vagyok.

Persze egyik sem igaz. Az informatikus könyvtáros alapvetően olyan ember, aki felfogja az informatikai problémákat, és mivel remek információkereső, villámgyorsan megtalálja a megoldásokat a neten. Lehet, hogy alkalmi informatikus vagyok?

Rocker vagyok-e?

Ha dolog csak a zenehallgatáson múlik, mindenképpen. Most is épp a Judas Priest Ripper című száma szólt a számítógépen a Mercyful Fate feldolgozásában. Ha tehetem, mindig szól a zene, és évente 6-7 CD-t mindig meg szoktam venni, még akkor is, ha netán jelentÅ‘s részüket már hallottam MP3-ban. Elég komoly gyűjteményem van otthon, mely bátyámmal közös, de a beszerzés újabban inkább az én feladatom - Å‘ az “elÅ‘zeteseket” gyűjti be, meg a szakirodalmat (Metal Hammer, Rock Hard) gyűjti be.

Ugyanakkor az életmódom abszolút nem olyan, mint egy rockeré. Nincs bőrdzsekim, motorom, nem igazán szeretem a nagy fesztiválokat. Hosszú hajam ugyan volt már életemben, de az olyan jófiús hosszú haj volt. Koncertekre alig járok, és nem kifogás, hogy eddig vidéken éltem, mert attól még nyáron jöhettem volna. Életemben csak kétszer voltam igazán részeg, cigarettával, drogokkal nem élek.

Hangszeren sem játszom, a hangom legfeljebb átlagos. A rockerek keménymagjától egyenesen félek. Zenekaros pólóm összesen négy van (a beszerzés sorrendjében: Dream Theater, Lake of Tears, Helloween, Stratovarius), de azok is már elég kopottak.

Viszont nyaraláskor a legközelebbi pingpongasztal felderítése után a legközelebbi rockkocsmáé következik. És szereztem már barátokat a közös zenei ízlés alapján.

Szóval még mindig nem tudom, mi vagyok.

Arany elég egyszerűen megválaszolta a kérdést, amikor népi sarjadéknak nevezte magát, majd ezt kifejtette. Nos, én kicsit bajban vagyok, amikor önmeghatározást próbálok gyártani. Most éppen a nemzet(iség)i hovátartozásomról írnék pár sort.

Sváb vagyok-e?

Ha svábnak a történelmi Svábföldről elszármazottak utódait tekintjük, határozott nem a válasz. Bácskába nem onnan telepítettek. Ha a köznyelvi változatot vesszük figyelembe, akkor nyilván az vagyok, hiszen valamennyi ősöm magyarországi német. Csak kérdés, hogy minek érzem magamat. Kamaszkoromig meg sem fordult a fejemben, hogy én más is lehetek, mint magyar, az iskolában angolt szerettem volna tanulni - csak azt nem lehetett, így maradt a német. Jó-jó, a nagyszüleim németül beszéltek hozzám, én megértettem, és magyarul feleltem. Úgyhogy működött a dolog.

Gimnazista koromban bátyám német témát kezdett el kutatni, Apu a helyi kisebbségi önkormányzat elnöke lett, de az én németségem leragadt annál, hogy németül olvastam szórakoztató irodalmat.

Aztán jött a 2001-es népszámlálás, és megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok és mi az anyanyelvem. Az utóbbi egyszerű volt: magyar. Az előbbinél kifaggattam a kérdezőbiztost a lehetőségekről, így lettem magyar és német.

Most egy olyan helyen dolgozom, ahol gyakorlatilag mindenki “sváb”, és nekik ez teljesen természetes. Én meg itt vagyok félúton, hogy magyarnak sváb vagyok, svábnak meg magyar. Tonio Kröger nemzetiségi verzióban…

Volt már, aki azt mondta, majd kialakul bennem a német öntudat, de nem tudom, kell-e az nekem egyáltalán. Ha azzal kevésbé érezném magam magyarnak, akkor biztosan nem kellene.