Csak mert van egy III. Béla Gimnázium Zircen is. Ugyanis mindkettőt a ciszterciták alapították, és III. Béla hozta Magyarországra a cisztereket. Sosem volt kétségem afelől. hogy az általános után itt folytatom, a kérdés inkább a mikor volt. Amikor unokatesómtól az új hatosztályos tagozatról hallottam, egyből megtetszett. A jelentkezési határidőt ugyan lekéstem, de azért még csináltak helyet. Aztán fél év múlva a második hatosztályos évfolyam tagja lettem.

A németes osztályt választottam, hiszen már hat éve azt tanultam, bár nagyon reklámozták az angolt is, mert oda kevesebben mentek. Végülis úgy oldották meg, hogy a bélás tanárok gyerekeit kollektíven átirányították a B-be. Két osztály volt tehát, és a hat évig végig egymással hasonlítgattak össze bennünket, és hol mi, hol ők voltak egy egész kicsit jobbak. Azért egetverő nagy különbségek nem voltak.

Mivel még az egész hatosztályos képzés új volt, mi afféle kísérleti nyulak voltunk. Így például 16 éves koromig csak annyit tudtam a 20. század történelméről, amennyit otthon elmeséltek, meg amit magamtól összeszedtem. Mert az még nem jött sorban.  Szerencsére a természettudományoktól ugyanezen okból a 4. év után nagyrészt megszabadultunk, úgyhogy utána kész nyaralás volt a suli.

A Bélának két épülete van, a régebbi a 19. században épült, jó hűvös folyosói vannak, ám ráférne egy komplett felújítás. Viszont nagyon hangulatos. A B épületet a Frankeltől, azaz a német gimnáziumtól örökölte a suli - ők egyébként a mindenkori fő riválisok -, az egy nagy betontömb, hatalmas ablakokkal, nyáron elviselhetetlen hőséggel. A tornaterem kicsi és korszerűtlen, de azért szeretjük. A régi öltözők kriminálisak voltak, de azokat épp az én időmben cserélték le, az újakat pedig máig sem sikerült teljesen amortizálni.

A Béla fő specialitása akkortájt a biológia volt, amit egy azóta nyugdíjas tanárnő rabszolgahajcsári munkásságának köszönhetünk, de azért sportban meg magyarban sem állunk rosszul. A felvételi statisztikákban a Béla mindig az országos élmezőnyben tart, bár az csalóka, mert nem egészen mindegy, hogy hová jelentkezik a diák.

A mi időnkben jött divatba a minőségbiztosítás. Ebben az is benne volt, hogy időnként a diákok véleményezhették a tanárok munkáját. Ezen akkori osztályfőnökünk jól kiakadt, hogy micsoda dolog ez, hogy azok a taknyos kölykök beleszólnak az ő munkájába. Ekkor volt az egyik alkalom, hogy jól visszaszóltam neki. Sajnos nem ő volt az egyetlen megkövesedett gondolkodású tanár a suliban.

Ami még érdekes volt, hogy igazából háromszor érettségiztem. Volt egy vizsga harmadik elején, azt hiszem, négy tárgyból, negyedik végén a “kisérettségi”, szintén négy tárggyal, de kicsit bonyolultabb rendszerben, meg a rendes érettségi hatodik végén. Addigra már mindannyian elég rutinos vizsgázók voltunk, úgyhogy sima ügy volt mindannyiunknak. Mivel volt rá időnk és óraszámunk is, a nyelvekkel is elég jól álltunk, németből szinte mindenki nyelvvizsgázott, de kb. a fél osztály az angolt is megcsinálta.

Bár a közösségi életben itt sem nagyon vettem részt, azért - amikor éppen nem szenvedtem depresszióban - szerettem a Bélába járni, és amikor később visszatértem - elég sokszor, mert bátyám ma is itt tanít -, szinte családtagként fogadtak a tanárok. Azért az még mindig szokatlan, hogy “kívülállóként” tegezema a fél tanári kart.

Mivel Vid Eskin kollegina éppen bőszen készül hónap végi nyelvvizsgájára, eszembe jutott, nekem hogyan sikerült hasonló papírdarabjaimat megszerezni.

Természetesen egy német középfokúval kezdődött, de elég sokáig nem vettem magamnak a bátorságot. Végül 11-edikben februárban jelentkeztem egy tavaszi időpontra: eddigre már a fél osztály megcsinálta, vagy éppen az n. próbálkozásnál tartott. Akkoriban - főleg vidéken - nemigen létezett más, mint a Rigó utcai vizsga, így én is erre jelentkeztem, nem is kellett messzire menni hozzá, a “Frankelban”, azaz a Magyarországi Németek Általános Művelődési Központjában volt. Az osztálytársaim zöme az írásbelivel szenvedett meg kegyetlenül. Nekem papíron jobban szoktak menni a dolgok, nem volt ez másképp ekkor sem. Na de a szóbeli. Jó, labort értettem, de  a két vizsgáztató közül az egyik valamiért nagyon nem szeretett engem. Persze eleve rosszul választottam képet, mert azt várták tőlem, hogy  azt választom, amin egy Alfa Romeo logó van valami fémtárgyon. Apró probléma volt, hogy nem tudtam rájönni, mi is az a fémtárgy, így inkább egy rengeteg lábat ábrázoló képet szemeltem ki. Aztán a gonosz vizsgáztató ki akarta szedni belőlem a gerincoszlop szót. Apró probléma volt, hogy azt akkor még nem ismertem. Egyébként “Wirbelsäule”. A szituációnál meg ilyenekkel szemétkedett, hogy “ugye most azt akarta mondani, hogy…”. Remek volt, és persze majd becsináltam, mert szinte semmi vizsgarutinom nem volt.  31 pontot kaptam, nem lettem tőle boldog: 42 kell ahhoz, hogy átmenjek. Aztán kiderült, hogy a laborom 11 pontos lett, így összejött. Akkor azt hittem, hogy jó darabig nem nyelvvizsgázom - nos, tévedtem.

A következő a Deutsches Sprachdiplom volt. Ezt ingyen megcsinálhattuk a suliban, “biztos jó lesz valamire” alapon az osztály nagy része jelentkezett. Itt saját témát is kellett választani, az enyém a “Nemzetiszocializmus és germán mitológia” névre hallgatott. Sokkal többet készültünk a vizsgára, mint amennyire szükség volt. Az írásbeli határozottan könnyebb volt, mint a Rigó utcai középfokúé. A szóbeli meg egész más, mert itt tényleg beszélgetni akartak az emberrel. Először egy szövegről, aminek valami halvány köze volt a témához, aztán a témáról. Persze itt is jól be voltam tojva, de ettől függetlenül lényegesen jobban sikerült, mint az előző évi produkció. Hogy mennyivel, azt nem tudom, mert a DSD bizonyítványán csak annyi van, hogy sikerült.

Aztán potom pénzért, valami 2000 forintért lehetett honosíttatni a DSD-t felsőfokú nyelvvizsgára. Két felsőfokú feladatot kellett megoldani, a németről magyar fordítást és az ellenkező irányú tömörítést (vagy épp fordítva? a fene emlékszik már… ) Fordításban jó szoktam lenni, ha odafigyelek, akkor odafigyeltem. Mivel abban az évben Szegeden mentességet adott nyelvszakokon a felsőfokú nyelvvizsga, már a felvételim egy részétől is megszabadultam.

De még hosszas tépelődés után nekivágtam a Rigó utcai angol középfoknak is. Persze ezt is akkor, amikor a fél csoport már megcsinálta. A legrosszabbra számítottam - de ezúttal nem lett olyan rossz. Még az írásbeli eredményem is egy ponttal jobb lett a német középfokúénál - talán tényleg könnyebb az angol nyelvtan. A szóbelin jól választottam képet: evezősök voltak rajta, én meg elkezdtem Oxfordról és Cambridge-ről regélni. Azt nem tudtam, hogy a verseny pont azokban a napokban volt. Mindkét kérdező nagyon kedves volt. de úgy éreztem, nagyon béna vagyok. A folyosón a többiek is hasonlónak érezték teljesítményüket. Aztán kaptam 41 pontot, gondoltam, 1 pontot csak összeszedek a laborral. 12-t sikerült, ha jól emlékszem.

Az eredmény 3 nappal az angol írásbeli  érettségi előtt jött meg, így az már elmaradt. Azóta egyszer próbáltam nyelvet tanulni - a latint a töri szakon nem számítom -, oroszt, de az a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán nem jött össze. Úgyhogy azt hiszem marad a fenti két nyelv karbantartása. Papírom van elég, nyelvvizsgát tehát már nem akarok letenni. De tudom, “never say never”, majd elválik.

Miután elhagytam az óvodát, ahol Anyu volt az óvónénim, értelemszerűen a helyi iskolában folytatódott kiképzésem. Illetve ez ma már nem is olyan egyértelmű, legalábbis a környékbeli falvakban sokan küldik Bajára a gyereket, amivel a gyerekkel és a helyi iskolával is jól kiszúrnak.

Egyik első emlékem volt, hogy megkérdezték, milyen idegen nyelvet szeretnék tanulni. Kapásból rávágtam, hogy angolt. Ezután kiderült, hogy a német és a semmi között lehet választani, így maradt az előbbi. Az évnyitón, azt hiszem, mondtam is valami verset - akkor még nem zavart annyira a nyilvános szereplés, mint most.

Hamar megtaláltam a nekem való helyet: az örökös jó tanuló tanárkedvenc, aki mellesleg iszonyú kövér és ügyetlen. Így három tantárggyal voltak csak gondjaim: a testneveléssel, a technikával és a rajzzal. Mivel már a kezdetektől rengeteget olvastam, elég könnyen mentek a dolgok, igazából csak felső tagozatban kezdtem el otthon tanulni, addig csak a házi feladatok elvégzése maradt délutánra.

Persze főstréberként kilógtam a sorból,  nem nagyon voltak barátaim. Jó, egy-kettő azért volt. Egyik utólag kicsit furcsa élményem volt, hogy alsó tagozatban behívtak a tanáriba, hogy ugyan mondjam már el nekik is azt a német nyelvű imát, amit az osztálynak is prezentáltam. Én akkor nagyon büszke voltam magamra. Amikor megkérdezték, tudom-e, mit jelent, letagadtam, pedig szerintem már akkor is tudnom kellett. Valószínűleg az ellenkező válasz nem is annyira nekem, mint inkább a családomnak lett volna kínos.

Felső tagozatban annyival bonyolódott a dolog, hogy a történelmet Apu tanította. Persze mindjárt megvádoltak, hogy  tudom előre a válaszokat a dolgozatokban, de nem volt így. Emlékszem, egyszer otthon voltam betegen - rengeteget hiányoztam -, és a tévészoba asztalánál írtam a töridolgozatot, miközben Apu az íróasztalnál csinált valami mást. Jobban tudott rám figyelni, mint ha még húsz ember lett volna ott!

Az utolsó években a napköziben ebédeltem. A kaja felejthető volt, de utána legalább egy órát lehetett játszani a parkban vagy a napközi hátsó udvarán. Néha elég veszélyes dolgokat csináltunk, például, amikor karókkal vívtunk, két elég ronda sebet is összeszedtem.

Azért általában véve túlságosan jókisfiú voltam ide, ezért megragadtam az első lehetőséget a lelépésre. Ez a bajai III. Béla Gimnázium hatosztályos tagozata volt. A felvételi IQ-tesztből és fogalmazásból állt. Nagyanyám a szívbajt hozta rám, amikor csak szüleim hazaérkezésekor akarta közölni a felvétel hírét, közben pedig Gábor barátom már örömmel újságolta, hogy neki megjött az örömhír. Akkor kicsit lelombozódtam, de annál nagyobb volt az öröm, amikor megtudtam, hogy nekem is összejött.

Aztán filmszakadás… A csátaljai iskolával innentől gyakorlatilag nem foglalkoztam - ahogy volt osztálytársaimmal sem. Igaz, az elválás sem volt a legbarátibb: a hatodikos évzárón az igazgató meg sem említette, hogy három diák “szintet lépett”.