Szintén gimnázium alatt ismerkedtem meg ezzel az akciójátékkal, mely határozottan emlékezetes maradt, talán nem is annyira a játék fordulatai vagy izgalmai miatt, hanem inkább azért, mert minden bizonnyal ez hozta gépemre a Hyperion vírust, ami elég becsületesen letarolta  a vincsesztert.

Erről persze a játék nem tehetett. A sztori lényege, hogy egy fiatal tudós hi-tech laborjába belecsap a villám, erre ő egy másik világon tér magához - és ez a világ nem barátokkal van tele. Mindjárt az elején valami mérgező piócákkal kell szembenézni: a suliban sokan az átugrálásukkal próbálkoztak, ami csak azért volt problémás, mert a piócák után egy gorillaszerű szörnyeteg vesz üldözőbe. és menekülés közben újból átugrálni a piócákon kicsit nehezen kivitelezhető…

Aztán kedves jótevőink megszabadítanak a gorillától, egyúttal fogságba is ejtenek. És innen kezdődik az érdemi rész: meg kell szökni újdonsült barátunkkal együtt. Fegyverünk egy olyan lézerpisztoly lesz, amely erőteret is tud gyártani, illetve ilyet elpusztítani, csak egy kis idő kell hozzá. A játék során úszunk barlangban, vezetünk tankot, a végén félholtan kúszunk bizonyos kapcsolókhoz, szóval van móka bőven. Azt azért be kell vallanom, hogy nem sikerült végigvinnem a játékot, csak a pályakódok miatt ismerem az összes pályát.

Ami igazán jó volt a játékban az a szép háttér és az ötletes harcrendszer volt. A maga műfajában mindenesetre a jobb játékok közé tartozott.

Egy játék, ami a maga idejében korszakalkotó lehetett - de én nem a maga idejében találkoztam vele. A 2000-es évek elején egyik gépem sem volt olyan állapotban, hogy valamirevaló 3D-s játék fusson rajta, de szegedi PI-es laptopom képességeinek még az internet hiányában csak webszerkesztéshez használt Mozilla is majdnem túl sok volt. De azért én azzal is játszani akartam. Ezért újra felfedeztem magamnak a DOS-korszak néhány játékát. A legnagyobb felfedezés a Betrayal at Krondor volt.

Szerepjátékkal nem sokat játszottam régebben, de az biztos, hogy ha nincs jó alapsztori, akkor megette a fene az egészet. A BAK készítői nem bíztak semmit  a véletlenre, leszerződtették Raymond E. Feist fantasy-írót, és ő szolgáltatta nekik a sztorit. Ami igen jó, lehet, hogy épp a játék miatt fogok még Feist-könyvet olvasni.

1993-as játékhoz képest egész szép a grafikája, és nagyon jó, hogy ha a küldetés lényege, hogy elmenj A-ból B-be, attól te még elmehetsz közben C-be és D-be is, ahol újabb izgalmas kalandok várhatnak rád. Vannak benne rejtvények, például olyan ládák, amelyek csak akkor nyílnak ki, ha megfejted a rajtuk látható találós kérdést. Sokféle fegyver közül lehet választani, de akár egy gyengébb fegyvert is fel lehet tuningolni némi varázserejű löttyel. De ha romlott kaját eszik a hős, szépen meg is betegszik tőle, aztán súlyos esetben lehet menni a templomba, jó pénzért feltámasztatni.

Csapdák is vannak az úton, melyek szintén logikai feladványok. Nem árt odafigyelni, mert egy rossz mozdulat, és a karaktert akár végzetes villámcsapás is érheti. A harcok jól ki vannak dolgozva. Varázsolni csak akkor lehet, ha a varázsló mellett nem áll senki, tehát ha az ellenfelek közöt varázsló van, azonnal mellé kell állni. Ennek a szabálynak egy sajátos mellékhatása, hogy a játék végén a főellenség varázslót úgy nyírtam ki, hogy az én két mágusom agyonverte őt a varázsbottal.

Az ötödik küldetés körül már nem szégyen elakadni, de van segítség a neten, a Betrayal at Krondor Help Web leírást, térképet, tippeket, szóval minden segítséget megad a játékosnak. És hogy ilyesmi is van online, az is jól mutatja, hogy más is játszott még ezzel 1993 után.

Az SFPortal / SFBlogs közössége nem az első olyan társaság, ahol a netes ismeretségből valódi barátság lett. A második. Az első a KvízPart nevű játékoldal, ahol kezdetben a Legyen Ön is Milliomos-rendszerű kvízekkel játszottam sokat - bár nem "nagyüzemben", majd szép lassan rászoktam a fórumjára, ahol a beszélgetések mellett remek társasjátékokat játszottunk. Azért a múlt idő, mert újabban már ritkán látogatom az oldalt - pedig illene, mert én vagyok a Weblap-készítés topik gazdája.

Az oldal legújabb kori történetének első találkozójára tavaly szeptemberben került sor, akkor még Bajáról vonatoztam fel a kedvéért Budapestre, és hajnalban, a fél négyes szegedi személlyel indultam hazafelé. Korábban azt hittem, a netes játékoldalak tele vannak egyetemistákkal és középiskolákkal, ehhez képest akkor én voltam a legfiatalabb, két-három kortársam volt még, de az átlagéletkor úgy 46 év körül lehetett. Ami a legszebb volt az egészben, hogy ez senkit sem feszélyezett, meg aztán hála a fórumnak már azért elég sokat tudtunk egymásról.

Eddig  mindhárom találkozón jól mulattunk, de sajnos van, ami beárnyékolja a dolgot. Egyik legkedvesebb játszótársamat épp a napokban tiltották ki végleg az oldalról, mert az IWIW-en keményen bírálta az egyik moderátort. A moderátorság sajnos ezen a fórumon inkább kemény cenzúrát jelent, pedig nem nagyon emlékszem arra, hogy valaha komolyan elmérgesedő vitákra került volna sor. Elég rendesen csorbul a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság, csak egy példa, ha  nem a "vezetés" saját topikjában írsz véleményt a játék ill. a fórum működéséről, azonnal kitörlik a hozzászólást. Következésképpen meg van szabva, miről beszélgethetsz egy-egy topikban.

Valahol nevetséges, hogy egy játékoldalon minek kell gondolatrendőrséget üzemeltetni - persze máshol sem kell, de itt abszolút semmi értelmét nem látom. Egyébként sok régi tag már bejelentette, hogy kiszáll, de úgy tűnik, tulajéknak még mindig nem esett le, hogy ez az ő rossz politikájuk eredménye lehet.

Mindenesetre érdemes meglátogatni az oldalt, ha másért nem, hát a sokszínű kvízkínálat miatt, például lehet játszani az én Stephen King világa című kvízemme - legalábbis addig, amíg a Part fejesei el nem olvassák ezt a bejegyzést és  a kvízemmel együtt páros lábbal nem rúgnak ki.

 Életem első stratégiai játéka. Akkor került a gépemre, amikor a Dűnéről még csak hallottam, de még a közelében sem voltam annak, hogy elolvassam. Így nem is zavart különösebben, hogy a sztori eléggé elragaszkodott a műtől. Itt ugyanis mindjárt három ház verseng Arrakisért, pontosabban a fűszermonopóliumért. Elvileg az kapja meg a bolygót, aki a fűszergyűjtő munkaversenyben a legjobb helyen végez, gyakorlatilag az, aki minden ellenfelén kiirtja, beleírva  a versenyt kiíró császárt is.

A fegyverzetet is kicsit megkavarták: a könyvekben van ugye gyalogság meg töménytelen ornitopter, no itt toptere csak az Atreideseknek van, de cserébe van számos kerekes-lánctalpas jószág, amiért mindig izgulhat a játékos, hogy ne egye meg a homokféreg. Azt szerencsére nem hagyták ki, bár a grafikája kicsit gyengécske.

            Atreides mentát fűszergyárral

                            Alakul a bázis

Persze a Harkonnenekkel a legkönnyebb a játék, de bevallom, velük sem sikerült végigvinnem, a stratégiai játékokkal úgy vagyok, ha egy szinten harmadszor vernek hülyére, akkor feladom.

Az irányítás így utólag elég nehézkes, mert itt egyszerre egészen pontosan egy egységet vezérelhetsz, úgyhogy ha húsz járgánnyal akarsz átkelni a sivatagon, akkor azt hússzor kell neki megmagyarázni. A manual ugyan beszél valami csoportképzésről, de nekem nem működött.

Mivel a zenéje is egész kellemes - persze ne várjunk csodákat egy 4,5 megás játéktól, jó pár óra kellemes szórakozás van benne, és hát a Dűne-érzést azt sikerült eltalálnia a készítőknek.

Ó igen, az autós játékok. Egy primitív Forma-1 volt az első, ahol Hercules monitorrá lebutítva monokróm VGA-képernyőmet viaskodtam Travis Daye-jel és Tse Sakamotóval. Valljuk be, az már akkor is elég primitív volt, gyorsan meg lehetett unni.

A Stuntsot nem untam meg soha - épp csak néha áldozatul esett gépeim betegségeinek. Eleve nagy poén menő kocsikkal hidakon, szerpentineken, loopokon (van ennek magyar megfelelője?) száguldozni, átugrani hiányos hiadak felett, de ezt lehet fokozni is.

   Kedvenc járgányom                                 Kedvenc ellenfelem

Például azzal, hogy ellenfelekkel csatáztál az óra helyett. Bernie Rubber persze legfeljebb azért veszélyes, mert esetleg éppen a te kocsidnak ütközve törte össze magát, de Skid Vicious bizony minden hájjal megkent zsivány.

Az autókból is nagy a választék, a Lancia Delta elég gyengécske, viszont ott van az Indycar versenyautója a  Porsche March is. Nekem a Jaguar XJR9 jött be legjobban. Az autók nem csak végsebességükben, hanem műszerfalukban, úttartásukban és több más menettulajdonságukban is eltérnek.

	Ettől még meg lehetne unni a játékot, de van benne pályaszerkesztő, ahol aztán ki lehet élni a kreativitásunkat. Többféle terepre építkezhetünk, és rengeteg akadályt helyezhetünk el a pályán. Nekem a gyors és sok ugratót tartalmazó pályák tetszettek a legjobban, de a technikásaknak is megvan a maguk varázsa.
Rajtra készen

Alighanem másokban is szép emlékeket hagyhatott a Stunts, mert letölthető egy Ultimate Stunts névre hallgató félkész program, ami ugyanez a játék, csak korszerűsített grafikával. Talán egyszer azt is kipróbálom.

A felperzselt föld taktikája a magyar történelemből is ismerős lehet, lényege, hogy a védekező sereg folyamatosan visszaavonul, de útközben elpusztít  minden utánpótlási lehetőséget, így jó esély lesz rá, hogy a támadó sereg összeomlik.

A szerény “minden játékok anyja” alcímet viselő Scorched Earthben a taktika elmarad, felperzselésben viszont annál több részünk lesz. Van 2-10 tank, és egy halom fegyver: a cél az összes ellenfél elpusztítása.

Hogy erre hogyan kerül sor, azt több dolog befolyásolja: a domborzat, a szél, az, hogy visszapattan-e  a lövedék a pálya széléről (bizony, ilyen is van!), meg persze hogy a bő arzenálból milyen fegyvereket választ ki a játékos. Van olyan, amelyik szimplán nagyot robban, mások sok kicsi robbanást idéznek elő, de olyan is van, amelyik nemes egyszerűséggel lebontja a hegyet az ellenfél alatt, minden továbbit a gravitációra bízva. És persze vannak védelmi rendszerek is, például ejtőernyő az előbbi probléma kiküszöbölésére, vagy éppen erőtér. Amit még meg kell említeni, hogy a jobb helyezést több pénzzel díjazza a program, így két vesztes csata után már kicsit nehezebb összekapni magunkat.

       A nyitó képernyő                                                      Egy csata vége

A játékot egérrel is lehet játszani, és a gépi játékosok személyében mesterséges intelligenciával is találkozhatunk többféle nehézségi szinten. Gépigényről a Scorched Earth esetében nem nagyon lehet beszélni, futott ez mindenen, ami PC. A vicces gyilkolászás kedvelőinek jó pár óra önfeledt játékot biztosított.

Mindenkori számítógépeim kb. 3 évvel voltak lemaradva a kor mértékadó modelljeitől - nem volt ez másként a kezdetekben sem, most is így van. Csak most már nagyon keveset játszom a géppel, régen viszont az volt a gép egyik fő attrakciója a programozhatóság mellett.

A Prince of Persiát előbb megismertem, mint hogy otthon gépünk lett volna, elsőnek vásárolt 5,25 hüvelykes lemezemre ezt a 300 Kb-nyi játékot másolam fel - mint utóbb kiderült, egy vírus kíséretében.

A játék nagyon egyszerű:: a gonosz Dzsaffár a szultán távollétében magáévá kívánja tenni a szultán lányát, majd miután az tiltakozik, úgy dönt, hogy egy óra múlva kinyírja. Ezt kell a hősnek megakadályoznia, csak éppen előbb meg kell szökni a börtönből, meg keresztül kell menni az egész palotán.

Hátráltató tényezők az őrök, egy csontváz, hegyes tüskék, harapós fémszájak és mély szakadékok - meg persze a végén maga Dzsáffár. Jó poén, hogy ha hatástalanítottad a gonosz varázslót, még mindig kitörheted a nyakad.

És persze az egészre pontosan egy órád van. Ez a játék nem a fél éjszakás gép előtt ülésekről szólt, ha 60 perc alatt nem végeztél, lőttek a fele királyságnak.

A maga korában igen profin megcsinált program volt, gyönyörűszépen ki volt dolgozva a karakterek mozgása, a vívás is szellemesen volt megoldva. A legkeményebb a nyolcadik pálya egyetlen őre volt, aki sosem támadott, de kontrában annál jobb volt! Említésre méltó még a hercegkisasszony kisegere is, aki egy kínos szituációból szabadít ki bennünket. A tükörképünkkel is meggyűlik a bajunk az utolsó (12.) pályán, nem jöttem rá rögtön, mi a teendő vele.

És hogy mások is rájöttek, jó kis játék volt ez, hogy most Flash verziója is létezik, meg tervezik egy felturbózott változat kiadását. De szerintem ezt nem kell tuningolni: így jó, ahogy van.

A folytatások közül eggyel játszottam, az közelében sem volt az eredetinek. Ami még fontos számomra: nagyon kevés játékot sikerült csalás nélkül végigjátszanom: a Prince of Persia ilyen volt.