Lassan úgy érzem magam, mint egy műkorcsolyabíró - pedig mennyire utálom azt a sportágat! - , annyit pontozgatok, de ha már kiróttam magamra ezt a feladatot, be is fejezem. És még nem írtam semmit a Metagalaktikáról és A csonkolás művészetéről, pedig időközben azokat is elolvastam. De hát kell nekem állandóan folyóiratokat meg antológiákat vásárolnom, egy regényt egy ponttal nyugodtan el lehetne intézni…

Ott tartottunk, hogy…

11. Markovics Botond: A jövőbe vetett hit

Én a címen még agyaltam volna egy kicsit, ez kicsit sótlan, és nem is igazán erről szól a novella. Felhozták már ellene, hogy nem túl eredeti a témája, de ha egy novella rendesen meg van írva, akkor ilyenekért nem tudok "haragudni" rá. Márpedig ez jól meg van írva, még ha a párbeszéd kicsit esetlen is. Az persze átgondolandó, hogy aki a jelenben nem látja a maga helyét, az hogyan hihet egy jobb jövőben, de ezt a kérdést hagyjuk meg a filozófusoknak.

Pont: 8

12. Hajdú Éva: Valahol, valamikor

Ugyan a Biblia a fél világirodalom alapját képezi, és szép számmal akadnak tudományos-fantasztikus feldolgozásai is, még rengeteg kiaknázatlan lehetőség van benne az írók számára. Mint látjuk, még a Teremtés Könyvéről is lehet újat mondani. A meg-megszakított, csonka gondolatsorok azért engem zavarnak. Vajon a szerző fejében teljes a kép a megalkotott világról? Metatron felemlítését nem tartom jó ötletnek, mert 100-ból 95 ember sosem hallott róla - bevallom, eddig én sem.

Pont: 8

13. Nemere István: A népszaporulat bajnoka

Ha az ember egy poénra építi fel a novelláját, akkor annak nagyon ütős poénnak kell lennie. És nem kéne már a novella első felében kiderülnie. Ha még hozzávesszük, hogy hősünknek, aki valószínűleg nem egy kimondottan vonzó jelenség, számtalan nőt kell teherbe ejtenie, nehezen nevezhetjük hitelesnek az írást. És hát a viccet nem a poén elmesélésével kellene kezdeni.

Pont: 5

14. Mészáros Mihály: Árnyékfarkasok

A novella hangulata és hangvétele rendben van - de sajnos klisékre épül. Ha átlagoljuk Coopertől A prérit és A dolog című scifi-horror klasszikust (vagy épp az annak alapját képző novellát), meg is kapjuk ezt az írást. A gonosz győzedelmeskedik: de ezt már ezerszer láttuk, ugyanígy.

Pont: 4

15. Antal József: KindergarNet

Na ez már mindjárt más! Először is, kiváló a cím - bár nem világos az utalás a német nyelvre, legjobb tudomásom szerint angolul is "kindergarten" az óvoda neve. Végre egy mesterséges intelligencia, akinek tervei vannak az emberiséggel (és nem csak a negyedik sorozat legvégére derül ki, hogy milyenek ). Bezzeg az én Casparom egyszerűen nyugalomba vonult. De azért még lehet, hogy visszajön… Megkockáztatom, hogy a KindergarNet jobban sikerült, mint az IT és most.

Pont: 10

16. Vankó András: Új hullám

Jól megszerkesztett, szellemes írás, csak… Csak hülye vagyok hozzá, mert nem értem a végét. Tulajdonképpen az egész utolsó szakasz egy rejtély a számomra. De addig nagyon jó. Hálás lennék, ha valaki megmagyarázná.

Pont: 9

Összegészében nagyjából azt kaptam a kiadványtól, amire számítottam: néhány nagyon jó, néhány gyengébb és sok elég jó novellát. Plusz néhány tanulmányt, amelyek érdekesek voltak - legérdekesebb a néprajzi tárgyú, bár őszintén szólva nem igazán illett ide. Ha sikerül tartani a szintet, jó esély van rá, hogy az Új Galaxis személyemben egy törzsvásárlóval gazdagodott.

Bizony, egyetemi pályafutásom alatt történt egy könyvtárcsere, és ezt ráadásul könyvtároshallgatóként éltem meg. Természetesen volt is olyan a szakon, aki könyvtárköltözésből írt szakdolgozatot, hiszen testközelből lehetett megfigyelni a folyamatot, ami aránylag zökkenőmentesen zajlott le.

Ráadásul nem  egyszerű költözésről volt szó, mert az új üvegpalotában megalakítandó könyvtár

1. magába olvasztotta csaknem valamennyi tanszéki és kari könyvtárat.

2. könyvei jelentős részét szabad polcon kívánták tárolni, így az eddigi elrendezést teljesen át kellett alakítani.

A könyvtár munkatársait dicséri, hogy a milliós nagyságrendű dokumentumanyag átrakodását sikerült úgy megoldani, hogy csak egy hónapig kellett zárva tartani. Persze egy egyetemi könyvtárnál ennyi is elég rázós, pláne, ha nincs többé tanszéki könyvtár.

Az új üvegpalota eléggé megosztotta az embereket. A legtöbb olvasó arra panaszkodott, hogy semmit nem lehet megtalálni. Annyi biztos, hogy a kérőlapos rendszernél lényegesen több önállóságra van szükség a keresésnél, de több könyvtáros is nyújt segítséget hozzá. Igazán a volt tanszéki anyagok között volt nehéz eligazodni, mert sok esetben nem is voltak rendesen nyilvántartva. Onnantól éreztem könyvtárosnak magamat, miután szinte mindent magamtól megtaláltam.

A számítógépes felszereltség magasan lekörözte a régi könyvtárét. Rengeteg gép volt, és elég jók is, így semmi akadálya nem volt az össznépi Honfoglalózásnak. De azért folyt itt komoly munka is, csak érdemes volt korán gépet szerezni.

Az épület rendkívül impozáns, az iszonyatos pénzbe kerülő légkondicionálás nyáron is kellemes hellyé teszi a könyvtárat, a kávéautomatából finom főzött kávét kaphat az ember. Igazából sokkal jobb, mint a régi könyvtár volt, talán a helyén lévő sportpályáért volt kicsit kár, de az se utolsó szempont, hogy a könyvtár közvetlenül a bölcsészkar szomszédságában van.

Szívesen dolgoztam volna ott - ez elmaradt, de a 100 órás gyakorlattal szinte tiszteletbeli könyvtáros lettem ott is.

Ez a kísérletem vakvágánynak bizonyult, de azért eltöltöttem vele 3 szemesztert illetve 2 és fél évet, így mindenképpen érdemes megemlékezni róla. A német szak onnan jött, hogy valami nyelvszakot akartam a töri mellé, és németből jobb voltam (meg vagyok is), mint angolból. Az sem volt persze mellékes, hogy abban az évben felsőfokú nyelvvizsgával automatikusan felvették az embert, de amikor beadtam a jelentkezést, még nem lehettem benne biztos, hogy sikerül a DSD honosítása. Sőt, még jóval később sem, így a közös érettségi-felvételit meg is írtam (az kb. a mai emelt szintnek felel meg), csak a szóbelit intéztem el némi adminisztrációval. Az írásbeli egyébként 13 pontos lett, de azért nem bántam, hogy nem kellett szóbeliznem.

Az órafelvételnél már az is gondot jelentett, hogy megértsem azt a rendszert, ami alapján egyáltalán tárgyakat kellett felvenni, pláne, hogy közben a törire, a tanár szakra, meg az általánosan művelőkre is figyelni kellett. Azért sikerült. Az első tényleges napom német szakosként mindjárt egy teszttel kezdődött. Valakinek az a fenomenális ötlete támadt, hogy a beszédgyakorlat-csoportok beosztását egy dolgozat segítségével alkossák meg. Azt tudni kell rólam, hogy írásban mindig jobb voltam, mint szóban, akkoriban meg főleg. Én írtam a legjobb dolgozatot, tehát besoroltak a legerősebb csoportba, ahol kb. minden ötödik szót értettem abból, ami elhangzott. Ráadásul a szeminárium ütközött az Országismeret előadással, pedig az még érdekelt volna is, és akkoriban még nem jöttem rá, hogy az óráket nem feltétlenül kell látogatni…

Érdekes, első félévben még a nyelvészet és az irodalomelmélet is egész jól ment, irodalomtörténetből viszont sikerült kirúgatnom magam. Aztán szóban szintén nem tudtam semmit, de Bernáth Árpád egy négyessel elengedett. Lehet őt szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy nem rosszindulatú.

A kezdet kezdetétől a második számú szakomnak tekintettem a németet. Egyszerűen nem azt kaptam, amit vártam: viszont kaptam De Saussure-t, Jakobsont meg Barthes-ot, pedig igazán nem hiányoztak az életemből. Az első félév után jött az én Nagy Kórházazásom, egy évkihagyással egybekötve. Valószínűleg az előbbi sokat kivett belőlem, mert a nyelvészet jegyem mindjárt kettes lett négyes helyett. Azért az alapvizsgát megcsináltam, csak a morfológia részt kellett megismételnem.

Innentől már elvileg elkezdődött az érdemi rész, de sajnos a nyelvtörténet előadáshoz nem vettem fel a szemináriumot, így nem értettem semmit. Igaz, nem is tanultam rá eleget. Persze kirúgtak. Azért másodjára sikerült, de akkor könnyű tételt is húztam. Ekkor került sor kedvenc órámra, egy Thomas Mann-nal foglalkozó beszédgyakorlatra. Azt nagyon élveztem - mindig is szerettem Thomas Mannt -, a referátumom is jól sikerült, viszont a jegyet a beszédkészségre adták, az meg nem volt épp tökéletes.

Egyébként az egész német szakomat végigparáztam. Féltem, hogy nem vagyok elég jó, hogy hülyeséget fogok mondani, vagy éppen nem tudok megszólalni. Így persze nehéz nagyot alkotni. A törin mindig jobban otthon éreztem magam. A legfőbb parázást egy irodalomelméleti előadás okozta, amelyet aláírásért vettem fel, így azt hittem, hogy félév végén odasétálok az indexszel az előadóhoz, és le van tudva. Hát nem! Volt - számomra lett volna - vizsga, csak kevesebb tételből, mint annak, aki jegyet akart. Sajnos már a címet sem értettem - ha van valaki, aki érti, mi az hogy Hermeneutik (des) Selbst, az jelentkezzen! Úgyhogy nem mentem el, mint ahogy a Tagelied órára sem írtam meg a házi dolgozatot: abban a félévben kicsit összeomlottam.

Így elkövetkezett a második évkihagyás, amikor abban sem voltam biztos, hogy folytatom az egyetemet. A németet nem is folytattam. Persze az álláskeresésben egy nyelvtanári diploma új lehetőségeket nyitott volna meg, de akkor nagyon elegem volt az egészből. Nem volt haszontalan az a három félév: sokat fejlődött a némettudásom, szereztem új ismerősöket - még ha legtöbbjükkel nem is tartom a kapcsolatot. Meg innentől beleírhatom az önéletrajzomba, hogy végeztem másfél év németet, és az állásinterjúkon mindjárt van egy fix témám, hogy miért hagytam ott. Arra meg fel lehet készülni.

Hát ez is eljött, elérkeztem a 100. bejegyzésemhez. Annak ellenére, hogy egy éve elképzelhetetlennek tartottam, hogy én valaha blogot írjak, hiszen az én magánügyeim nem tartoznak semmi másra. És tessék, szorgalmasan írom a bejegyzéseket, olvasom másokét, és már három közösségi portálnál tartok. De nem ez a legfontosabb. Hanem az, hogy a blogokon keresztül új barátokra találtam, amire nagy szükségem is volt, hiszen messzire kerültem otthonról. Különösen örülök annak, hogy a barátságok zöme már nem csak virtuális, remélem, a többiekkel is találkozom a közeljövőben.

Amolyan Oscar-díjkiosztás mintájára jár néhány embernek külön köszönet. Például Manz Adelheidnak, aki a legjobb pillanatban juttatta el hozzám jelenlegi állásom hirdetését, Ambach Mónikának, aki felvett, és ezzel eljuttatott Budapestre, meg mert ő az eddigi legjobb főnököm (persze kettőből könnyű legjobbnak lenni ), Merrasnak, hogy megteremtette az SFPortal és az SFBlogs kereteit, Sheenardnak a sörözésekért és a bográcsozásért, az SFBlogs és az SFPortal többi tagjának az olvasni- és megvitatnivalókért, Vid.Eskinnek, Hackettnek, Balfrásznak, Judnak és Szs-nek ugyanezért a szomszédos világokban, Kovács Attilának barátságáért és szakmai segítségéért egyaránt, Benedikta Gussemannak és Simone Wolfnak a sok lektorálásért, közös munkáért és ebédért, a Skype-nak a Budapest-Baja tengely fenntartásáért, a Radio Byte Rocksnak és a Last.FM-nek a friss zenékért, a Macintoshnak és a Fujitsu-Siemensnek, hogy az előbbiek el is jutottak hozzám, a Telesport stábjának, mert online is nézhetem a foci EB meccseit, és mindazoknak, akikről most sajnálatos módon megfeledkeztem.

Ha jól nézem, zenei bejegyzéseimben még nem írtam 2008-as lemezről. Épp itt az ideje, hogy pótoljam a hiányosságot.Az Avantasia  Tobias Sammetnek, az Edguy énekesének projektje, melynek jelenleg három lemeze jött ki. Az első kettő egy összefüggő metál opera, és állítólag a Scarecrow-nak is lesz folytatása. Persze a metál operát ebben az esetben nem színpadra íródott műként kell elképzelni, hanem inkább sok énekes szereplővel bíró konceptlemezként.

A zene természetesen heavy metal, bár Joey De Maio nyilván hamis metálnak minősítené a kórusok és a billentyűk miatt. A számokat egytől egyig Sammet írta - és emellett még az Edguynak is egész jó dolgokat alkot.

Nézzünk egy-két prominensebb közreműködőt: Michael Kiske, Alice Cooper, Jörn Lande és Roy Khan a hangukat adták a lemezhez, de a zenészek között is olyan nevek vannak, mint Rudolf Schenker, Kai Hansen vagy Eric Singer.

A lemezen 11 szám van, én sokadik hallgatás után sem tudom eldönteni, hogy az Another Angel Down vagy a The Toy Master tetszik legjobban. Ha tetszik a lemez, érdemes megnézni a Lost in Space és a Carry Me Over klipjét is,  az én CD-mhez eleve adták DVD-n.

Jó szórakozást!

Frissítés: az Another Angel Down és aThe Toy Master című számokat feltöltöttem az SFWiWre.

Jelentem, megcsináltam. Túléltem 32 fokot, forró aszfaltot, vakító napsütést és mind a tízezer métert, amennyit persze már máskor is futottam, de nem ott és nem úgy, és főleg nem verseny keretében. Javítottam a legjobbomon öt percet, és a mezőny első harmadának végén értem célba. Vagy ha úgy nézzük, én vezettem fel a második harmadát, Megyek jövőre is.

És a tanúsítvány:

Ez meg itten én vagyok a befutáskor:

Bellamariánál és Sayednél is olvashattunk ma macskákról, remek alkalom ez, hogy én is megemlékezzek macskáinkról. Megemlékezzek, mert ma már egy sincs életben közülük. Nem a gondatlan kezelés következménye ez, sokkal inkább annak, hogy nőstény macskáink szinte kizárólag kandúrokat hoztak világra, így egy idő után megszakadt az utánpótlás.

Persze a régi időben sem volt könnyű a macskaélet a házunk táján. Állítólag a ‘80-as évek első felében igazi macskaparadicsom volt a csátaljai ház, de aztán megérkezett Morzsa és Pletyka, és felszámolták a macskakolóniát.

Csibész kutyánk egy fokkal békésebb természetű volt. Igaz, szeretett a kismacskákkal játszani - a játék általában a kismacska halálával zárult, de ha a cicus eljutott odáig, hogy szembefordult Csibésszel és fújt, már nyert ügye volt. Szegény kutya pedig teljesen sértve érezte magát…

Az első testvérpár az új generációban Beavis és Butthead volt, előbbi úr, utóbbi hölgy. Beavis fekete-fehér és nagyon okos volt, és hihetetlenül kötődött bátyámhoz. Ha fütyült neki, már rohant is hozzá, és rendszeresen ébresztgette az ágyára hasalva pofonokkal és nyávogással. Egészen addig, amíg egy autó gyorsabb nem volt. Butthead nagyon buta volt, de nem kereste a veszélyt, így sokáig élt. A legokosabb macskánk viszont Blackie volt, aki nevéhez méltóan fekete volt, kivéve egy nyakkendőt és egy gatyát - illetve mint utóbb kiderült, bugyit. Blackie-t ugyanis pici korában fiúnak néztük. Aztán egy valódi úrinő lett belőle, kicsi, karcsú feketepárduc-formával. Valószínűleg a környék kandúrainak is tetszhetett, mert elég sűrűn születtek kölykei.

Mint például Cantona, Gascoigne és Sztoicskov is. Utóbbi még óvodáskorban horrorba illő baleset áldozata lett, a két cirmos még boldogított bennünket pár évig. Nem voltak anyjukhoz mérhetők, de kiváló egérfogók voltak. Charlie Chaplin-bajszáról kapta a nevét, egyébként Beavisre hasonlított, csak kicsit lököttebb volt. Nagyon játékos jószág volt és az énektudása sem volt lebecsülendő.

Az utolsó macskánk Bill volt, hosszú ideig mellőzött példány, mert voltak mellette szebbek és okosabbak, de ő tovább húzta. Szabvány cirmos volt, nem túl okos, de szerette, ha a hasát vakargatjuk, és példás volt az együttműködése a két kutyával.

Szegény Bill tavaly hunyt el betegségben. Úgyhogy pillananyilag van két kutyánk, macskánk nincs, viszont egy ígéretünk nagynénémtől, hogy pótolni fogja a hiányt. Hát bízom benne.

Mivel holnap valószínűleg nem sokat ülök gép előtt, már ma megírom az esti mozi értékelését, biztos, ami biztos, két példányban.

1. Harrison Ford for President!

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni. De még mennyire hogy lehet! Persze látszott Ford mozgásán, hogy nem mai gyerek, de a rendező mindezt nagyon ügyesen koreografálta meg. Ráadásul még a korábbi filmeknél is erősebben érződött az önirónia: oda-odakacsintottak a nézőnek, hogy nem kell ezt komolyan venni, ez csak játék. Ami újdonság volt az eddigi részekhez képest, hogy ezúttal sokal több valós információ jelent meg a filmben, és a történelmi tényeket egyáltalán nem hamisították meg. A mellékszereplők remekül alájátszottak Fordnak, külön öröm volt  a sok szóvicc is, amit ezúttal kiválóan ültettek át magyarra. Azt hiszem, megnézem még egyszer.

2.  Oltári nagy blődli

Kicsit aggódva léptem be a moziba, nem voltam benne biztos, hogy egy 65 éves színészből mennyire lehet akcióhőst csinálni.Hát nem lehet! Legalábbis Harrison Ford vánszorgása szánalmas paródiája volt annak, amit eddig Indiana Jones-ként ismertünk, és ezt még fokozta az az idétlen mozgás, amit a rendező erőltetett rá. Némi öniróniával még lehetett volna segíteni a dolgon, de ezek véresen komolyan vették az egészet - és a film felénél elvesztették a közönséget. Amit meg történelem címén kapunk a filmtől, az egy tragédia: tizennyolc éven aluliaknak nem is engedném megnézni, mert még emiatt mondanak zöldségeket a töri érettségin. Ehhez képest a Frigyláda dokumentumfilm volt! Ha Ford teljesítményét még alul lehet múlni, az a mellékszereplőknek sikerült. Egyszerűen gyalázat volt, amit műveltek, ráadásul a többség úgy játszott, mintha körülötte forogna a sztori. Az eredeti angolban is gyengécske szóvicceket ráadásul teljesen félrefordították. Kidobott pénz volt.

Hát meglátjuk, melyik előrejelzés jön be, bízom abban, hogy közelebb lesz az elsőhöz.

Egyik nagy kedvencem jelentette be a napokban a feloszlását: a finn Stratovarius együttes. A gitáros Timo Tolkki ugyan már egyszer az előző lemez előtt is szélnek eresztette volna az egész bandát, hogy egy énekesnővel folytassa, de akkor még sikerült kilábalnia alkoholizmusából és pszichés betegségéből. Másodjára már nem lett ilyen szerencsés vége a dolognak. A tagok zömével nyilván találkozunk máshol, Timo Kotipelto  énekes már korábban szólókarrierbe kezdett, Jens Johansson billentyűsnek pedig már a Stratovarius is sokadik állomás volt karrierjében.

Az én életembe a Stratovarius az 1997-es Visions lemezzel, azon belül is a The Kiss of Judas című számmal lépett be. Az a fajta metálzene volt, amelyikben megvan a keménység, de a dallamokra is fogékony, a gitáros pedig “szakmájának” mestere. A szövegek is érdekesek, a Visions címadó száma például Nostradamus centuriái nyomán készült, a Paradise pedig amolyan környezetvédő nóta - helyenként mókás angol kiejtéssel.

Aztán innentől minden lemezüket megvettem, két budapesti koncertükön is ott voltam, mindkettő óriási buli és remek látványosság volt. Ahogy a borítók is szép látvány voltak: az Infinite lemezét például Derek Riggs, az Iron Maiden Eddie-jének atyja készítette.

A 2005-ös visszatérő album is igen erős volt, de szokatanul sötét hangulata volt, különösen a Back to Madness című dalnak, amit nyilván Tolkki saját élményei ihlettek. Aztán hosszú szünet - és most ez a hír. Hiányozni fognak.

Aki be akarja pótolni lemaradását Stratovariusból, annak kiindulásnak felraktam két számot az SFWiwre.

Majd pont egy papíron történelemtanár marad le a címerkészítési mániáról? Hát nem! Alant a végeredmény.