Tegnap ismét koncerten voltam. Lassan rutinos Sonata Arctica-rajongónak mondhatom magam, hiszen harmadszor láttam őket élőben, elsőként még a Stratovarius vendégeként. Az előzenekaroktól eddig csak néhány számot hallottam, ráadásul azokra sem emlékeztem rendesen, így a finn Winterborn meglepetésemre nem pogány metált, hanem gitárcentrikus powerzenét nyomott. És azokra a gitárdallamokra oda is kellett figyelni! A srácok nem akartak főzenekart csinálni magukból, így hat szám után illedelmesen elvonultak.

A Delain holland énekesnős banda, inkább a fogós dallamok, mint a keménység jellemző rájuk. A stúdiófelvételeken nem igazán érződik, élőben mindenesetre megfigyeltem némi Nightwish-párhuzamot, pedig Charlotte Wessels hangja sem Tarja Turunenére, sem Anette Olssonéra nem nagyon hasonlít. Nem ritka eset, hogy koncerten keményebben szólalnak meg a nóták, mint az albumon, itt is ez történt, jó bulizós zene kerekedett a Delain-számokból. Ezúttal jól választott előzenekarokat a Sonata menedzsmentje.

Sonata Arcticáék fél 10 körül kerültek színpadra, ahol az új lemez intrójával, majd a Flag in the Grounddal kezdtek. Ezt követően Tony Kakko énekes rögvest elnézést is kért, mert igazából nem is lett volna szabad énekelnie, torka ugyanis “fucked up”. Ehhez képest elég jó produkciót nyújtott, igaz, a szokásosnál is többet énekeltette a publikumot. A Days of Grays lemezen kívül az Ecliptica nevű első album állt a koncert középpontjában - nem véletlenül emlegetik az újat egyfajta visszatérésnek a banda gyökereihez.

A Days of Graysról még a Last Amazing Grays,  a Juliet (amelyet tényleg a Rómeó és Júlia ihletett) és az As If The World Wasn’t Ending nótákat játszották, az Eclipticáról felcsendült az 8th Commandment és a Replica, de ami a legkedvezőbb visszhangra talált a hallgatóság körében, az egyértelműen a FullMoon volt.

A Silence lemezt a Last Drop Falls képviselte, melyet a Delain énekesnője adott elő, az Uniáról az In Black and White-ot hallhattuk. A három számos ráadást a Don’t Say A Word zárta, amire még egyszer jól kitombolhatták és kiénekelhették magukat a rajongók. Amit nem írtam, az most nem jut eszembe, mindenesetre ezek voltak a koncert emlékezetesebb pillanatai.

A banda egészének köszönet a koncertért, Tonynak pedig jobbulást!

Míg a múlt hónapban nagyon egyenletes volt a novellák mezőnye, a novemberi számban könnyebb volt a legjobbat és a legrosszabbat kiválasztanom. Lovas Lajos novellája ugyan egyik kategóriába sem került be, de egy dicséretet megérdemel, mert nagyságrendekkel jobb, mint legutóbb megjelent írása.

Mintha tudatosan a magazin első felére helyezték volna a gyengébb írásokat, a végére az erősebbeket. Clark Ashton Smith és Martin Amis írása sem győzött meg, A citromdíjat mindenesetre előbbi novellája, a Főnix kapja meg. Nagyon érződik rajta az, hogy az ‘50-es években készült, ez a “bedobunk egy atombombát a Napba és az mindent megold” akkor lehet, hogy még meggyőzően hangzott, de ma már elég halovány ötlet. Eljárt felette az idő. A szerelmi szál meg borzasztóan sablonos.

A legjobb novella címéért is két jelölt versengett, Paolo Aresitől Az éjszaka útvesztője és Gareth D. Jones-tól a Maréknyi jó ember. Az előbbi egy klasszikus megoldás volt, az utóbbi alternatív történelmet épített fel, minimálisnak tűnő módosításokkal. Jones műve mellett az szólt, hogy ötletei szellemesebbek voltak Aresiéinél, bár nem mindegyik lehetőséget használta ki, ami az említett halálesetekből eredhetett volna.

Szabó Sanyi ómagyarországos ötletét - a Dunakanyar és tágabb környezete visszakerül az ókorba - kezdettől fogva jónak találtam, csak éppen arra nem vitt rá a lélek, hogy hosszú oldalakat olvassak  a képernyőről. Szerencsére a projekt elindítója segített a magamfajta most-még-papírfüggőkön, és a Lilli közreműködésével elérhetővé tette az első “évadot” hagyományos könyv formájában is.

Ez egyúttal remek lehetőség volt arra is, hogy magát a Lillit is teszteljem, de átment a vizsgán, elég gyorsan elkészültek a könyvvel, ami ránézésre is rendben volt, és nem utolsósorban lényegesen kevesebbe került, mint egy nagy kiadó terméke. A borítóra én mindenesetre nem írtam volna rá a Wikipédia elutasítását, ez legalább annyira kicsinyes, mint a wikipédisták viselkedése.

De lássuk a tartalmat: a történteket hét karakter nézőpontjából kísérhetjük figyelemmel, az ő fiktív naplójukat olvasva. Gyakran előfordul, hogy egy-egy eseményt több szereplő tálalásában is megismerhetünk, ugyanakkor ezekben az esetekben általában nem túl nagy az eltérés a dolgok megítélése között. Talán túlságosan egysíkúra sikerültek a karakterek: a bűnöző Kapitány Csaba kivételével valamennyien 20-as, 30-as éveikben járó fiatal, tanult férfiak, akiknek helyén van a szívük és az eszük is. Nyilván szerepet játszott a figurák kialakításában a szerzők személyisége is, de ennél azért lehetett volna merészebbnek is lenni.

A kötet kulcsfigurái az Átkerülés tényét meglehetősen gyorsan elfogadják, pánik helyett teljesen racionálisan viselkednek, egyikük-másikuk humorát is megőrzi, noha katasztrófára van kilátás, illetőleg Esztergom kelta feldúlásával be is következik egy katasztrófa. Nagyon hiányzik egy női nézőpontkarakter. Összesen három nővel foglalkozik alaposabban a regény: Csillával, Radnai Gábor menyasszonyával, Júliával, a kelta fogságból kiszabadított római lánnyal és Judy-val, Kapitány prostituált szeretőjével. Még Szondi Sándor felesége sem jut igazán szóhoz.

A regény nagy előnye a realitáshoz való ragaszkodás - már ha eltekintünk attól a kicsit valószínűtlen eseménytől, hogy egy csaknem megyényi terület visszautazik 2300 évet a múltba. A fegyveres erők, az önkormányzatok, a közszolgáltatók mind úgy működnek, ahogy kivételes helyzetben elvárható lenne tőlük, a fogyasztói társadalom meg persze elég nehezen alkalmazkodik a drasztikusan megváltozott körülményekhez. Nincs magyarázat az Átkerülésre - van egy olyan sejtésem, hogy a későbbiekben sem lesz, viszont az esemény tisztázatlansága kiváló lehetőséget ad a szerzőknek arra, hogy esetleg más, távoli, az Átkerülésben szintén érintett területeket vonjanak be a történetbe. Az is nyitott kérdés, hogy mi lett azzal a területtel és lakóival, amelynek helyére a mi korunk megyéje “leszállt”, de ha az elbeszélők nem tudják, nincsen más, akitől megtudhatnánk.

A kelták ábrázolása sokáig nagyon egysíkú: vérszomjas barbárok, akik mindenkit megölnek vagy megerőszakolnak, esetleg mindkettőt. Az utolsó történetszálban már árnyaltabb a kép, igaz, ehhez egy kivételes, kelták között élő karaktert kellett bevezetni. Előfordulnak figyelmetlenségek, például Szondi jóval azelőtt “szól haza” feleségének, hogy helyreállították volna a telefonszolgáltatást, de hát hiába, a szerzőnek is szoknia kell az infrastruktúra hiányát. (Az áthúzott megjegyzés olvasói figyelmetlenség következménye volt, elnézést az érintettektől!)

A történet egyébként igen pörgős, a nézőpontváltások sem akasztják meg a sztorit, a szerzők eltérő stílusa sem okoz problémát. Mivel a blog is megy tovább, a regénynek sincs igazi lezárása, így hát várom a következő kötetet, és közben szurkolok, hogy azért ne “végtelen történet” legyen a műből.

Elizabeth Moon: A sötét sebessége

Amennyiben a Galaktika a tágabb nagyközönséget kívánja megszólítani a Metropolis Könyvek sorozatával, a konvencionálisabb science-fiction rajongóinak pedig a Galaktika Fantasztikus Könyveket szánja, el kell gondolkodnom rajta, vajon igazi scifi-rajongó vagyok-e még. Nem is annyira azért, mert a GFK-val rossz tapasztalataim lennének – a zűrösebb könyveket nagyrészt sikerült elkerülnöm –, inkább mert az eddigi két Metropolis könyv, amit olvastam, nagyon eltalálta az ízlésemet. Legutóbb A rizs és a só éveihez volt szerencsém, most A sötét sebességéhez.

Az egyes szám első személyű elbeszélésmód mindig komoly odafigyelést igényel a szerzőtől. Különösen így van ez, ha a regénybeli én egy sérült ember (nem tudom, ez politikailag korrekt megfogalmazás-e, elnézést, ha nem az), jelen esetben egy autista. Egy olyan valaki, aki egész másképp értelmezi a világot, más logika szerint gondolkodik, ráadásul nehezen kommunikál. Moon annyit könnyített a dolgán, hogy nem Lou-val mondat el minden történést, de azok a könyv legérdekesebb részei.

A regény rengeteg morális kérdést vet fel. Gyakran azok viselkedése sérti a legjobban az autistákat, akik szeretnének jók lenni hozzájuk, de nem tudják, hogyan kellene viselkedniük, máskor a nyilvánvalóan ellenséges szándékot sem tudják vagy akarják felismerni. A két legfontosabb kérdés természetesen az, hogy betegnek tekinthetünk-e egy autistát, és ha az ember agyát orvosi beavatkozással megváltoztatják, megmarad-e a személyisége. Az első kérdést az olvasónak magának kell megválaszolnia, az utóbbira kapunk egy lehetséges választ a könyvben.

Nem lehet úgy írni a könyvről, hogy ne hozzuk szóba Daniel Keyes Virágot Algeronnak című művét. A Washington Postnak a könyv hátlapján idézett cikke Moon könyve mellett foglal állást, én döntetlennek ítélem a meccset. Drámaiságban, érzelmekben Keyes regénye jobb, Moon mellett szól a rendkívül kifinomult ábrázolás. Aki valamelyiket nem olvasta, itt az ideje pótolni.

A cím magyarázata: Lou úgy véli, a sötétnek gyorsabbnak kell lennie a fénynél, hiszen bárhová ér el a fény, a sötét már előbb ott volt.

Szélesi Sándor: A beavatás szertartása

FIGYELEM, SPOILER!

Meg kell, hogy mondjam, tartottam ettől a könyvtől. Részben azért, mert a szerzőtől még csak novellákat olvastam, így nem volt róla fogalmam, milyen regényeket ír. Másrészt sokkal inkább azért, mert mivel már elég sok forrásból hallottam a regényről, tartottam tőle, hogy unalmas és érzelgős. Nos, unalmas nem volt, az érzelgősséget már nem cáfolnám ilyen határozottan.

David és Justin ugyebár boldogan élnek a maguk Paradicsomkertjében, amíg meg nem jönnek a földiek. Ízlése válogatja, kinek milyen a képe a Paradicsomról, mindenesetre én - noha nem vagyok kimondottan társasági ember - néhány hónap alatt halálra unnám magam az Endemin. Galántai Zoli a szex kérdésére szűkítette le a problémát, szerintem ennél többről van szó: az ember társas lény, hosszú távon nem fogja jól érezni magát más emberek társasága nélkül. De hát jól van, David nagyon megutálta az embereket, sokáig megvolt nélkülük, Justin pedig soha nem volt emberi társaságban.

Annál furcsább, hogy a goruk állítólag magasabb rendű társadalma is a semmittevésre épül. Egy goru sem végez semmilyen érdemleges tevékenységet, bár a fákat valószínűleg ők fúrták ki. Ha viszont semmi alkotó tevékenységet nem végeznek, ellenségeik gyakorlatilag nincsenek, mitől lett olyan kiemelkedő az intelligenciájuk?

Szélesi nagyon leegyszerűsíti a karakterek jellemeit. David a szilárd, de néha sebezhető ember, Guilden könyörtelen zsarnok, Diaz fafejű katona, Overton cinikus, Justin végletekig apás gyermek. Archetípusokat láthatunk itt, mindenkit besorolhatunk a jók vagy a rosszak közé. És mivel nem lehet nem észrevenni a könyv mitológiai vonatkozásait, ez valahol rendjén is van, mégis hiányoznak az igazán emberi emberek, akik se nem jók, se nem rosszak, vagy néha jók, néha rosszak.

Egyértelmű, hogy a szerző David és Justin mellett foglal állást a konfliktusban. Ugyanakkor az ő álláspontjuk nem több a status quo megőrzésénél, ugyan Justin legalább a gorukkal kapcsolatba kerül, de David leghőbb vágya, hogy élete végéig a fia mellett kertészkedhessen. Igazából mindketten saját boldogságukat védik, ami bizonyos fokig mindenképpen önző, hiszen valószínűleg a Marco Polo utasai sem jókedvükben utaztak 20 ezer fényévet egy új haza reményében.

Tulajdonképpen mindaz, amit eddig “számon kértem” A beavatás szertartásán, az, hogy a dolgokat jobban lehetett volna árnyalni. Ám nem mindenfajta irodalomban követelmény ez. A beavatás szertartása kitűnő ifjúsági regény, egyszerű, mégis játékos nyelvezete, könnyen befogadható üzenete erre predesztinálja. Természetesen felnőtteknek is jó olvasmány lehet, de valószínűleg egy 12-14 éves gyerek nem akadt volna fenn a fenti dolgokon.

Ami viszont a kiskamaszoknak nem biztos, hogy leesne, az a mitológia, a mese világa. A Paradicsom, vele az ártatlansággal meglehetősen egyértelműen azonosítható motívum, ahogy a víz, amely az egyiknek életet ad, a másikat megöli, szintén jól ismert a mesék világából. Bár Justin vértanúhalála nem hozta el a megváltást, időben mégis összeköthető Vallings pusztulásával, azaz a goruk világának megmenekülésével. Vallings helyére pedig nyugodtan behelyettesíthetjük Szodomát vagy Gomorrát.

Sokrétű, mégis számos vonatkozásában naiv regény A beavatás szertartása. Semmiképpen nem a hard scifi fanatikusainak készült, ám figyelemre méltó és megfontolandó gondolatokat  tartalmaz. Aligha lesz klasszikussá, de érdemes elolvasni.

José Saramago: Halálszünet

Saramago minden könyvében van valami különleges ötlet, ezúttal a halállal játszadozik. Pontosabban a halál (szigorúan kisbetűvel) játszadozik a meg nem nevezett ország lakóival, kezdetben azzal, hogy szünetelteti tevékenységét. Az év első napjától kezdve senki nem hal meg, ami örvendetes hír is lehetne, ha nem maradnának meg a betegségek és a balesetek, így sokaknak folyamatos haldoklás lesz az élete. Persze a biztosítótársaságoknak, meg főleg a temetkezési vállalatoknak is komoly problémái lesznek, amelyre a kormány egyedül nem képes választ adni.

A könyv tulajdonképpen két történetet tartalmaz: az első ott ér véget, hogy a halál újból megkezdi működését. Ezután az ő nézőpontjából követjük az eseményeket, amint a halál - aki mellesleg nő - egyre közelebb kerül egy reménybeli (de nem illik ide ez a szó) áldozatához. Tulajdonképpen egy romantikus kisregény kerekedik ki belőle.

Aki kedveli Saramago stílusát, ebben a műben sem fog csalódni, de ismerkedésnek sem rossz, hiszen viszonylag rövid, és már az első néhány mondat is nagyon jellemző a szerzőre. Ahol haldokló vagy krónikus beteg van a családban, azoknak nem ajánlom, mindenki másnak igen.

Philip K. Dick: A szimulákrumok (The Simulacra)

Már többször ért kellemes meglepetés a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Böngészdéjében, most éppen az SF Masterworks sorozat (na ezt úgy, ahogy van, ki kéne adni magyarul) fenti darabja került a látókörömbe, majd rövid úton a táskámba is.

Az olvasást nehezítette, hogy elég sok ismeretlen szóval találkoztam a szövegben, és eltartott egy darabig, míg leesett, hogy ezek zömét Dick találta ki. Így senki ne lepődjön meg, ha papooláról olvas, előbb-utóbb ki fog derülni, mi az . A másik nehezítő tényező, ami mellesleg egyénivé is teszi a könyvet, az a rendkívül sok nézőpont. Tulajdonképpen a regénynek legalább 8 főszereplője van, és többségük történetszála ki is tart a mű végéig.

Az alapszituáció szerint a III. világháború után vagyunk az Egyesült Államokban, amelyhez már korábban csatlakozott Németország is, sőt, elég rendesen a fejére nőtt. A mindenkori elnököt, akit csak der Alténak neveznek (az Öreg: Konrad Adenauer német kancellár beceneve) egyenesen egy német cég gyártja, ugyanis ő is android, azaz szimulákrum. Valami pedig a First Ladyvel sincs rendben, mert bár emberemlékezet óta a Fehér Ház lakója, még mindig úgy néz ki, mint egy húszéves fotómodell.

Van egy rakás kisemberünk, akik próbálnak boldogulni az egyre nyilvánvalóbb diktatúrában, egy titokzatos figuránk, aki egyszerre zsidó és náci, és valahogyan mindenről igen jól tájékozott, ja és persze nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a kormány egy kivételével az összes pszichiáternek megtiltotta a praktizálást.

A regény viszonylag kis - azaz normál dicki - terjedelme ellenére meglehetősen szerteágazó, így nem is sikerül eléggé fenntartani a feszültséget az olvasóban. A végén pedig csak annyi biztos, hogy a továbbiakban semmi jóra nem számíthatunk.

Ugyan maga Dick a kedvencei között tartotta számon ezt a művét, nálam inkább a középmezőnybe tartozik.

Fontolgattam, hogy az Új Galaxisról is egy worst & best ofot írjak, mint újabban a Galaktikákról, de elvetettem: az ÚG mégiscsak amatőrök írásait közli, őket egy lesújtó kritika sokkal rosszabbul érintheti, mint a hivatásos írókat, meg jóval nagyobb az esélye, hogy az el is jut hozzájuk. Így hát kihirdetem a legjobb hármat, kiosztok egy különdíjat, aztán még mellékelek néhány gondolatot.

Kezdem a különdíjjal, ez Szélesi Sándoré. Ő nem egy súlycsoport a többi szerzővel, ez világos, a Kovácsbéla népe pedig még a Szélesi-novellák közül is a jobbak közé tartozik kellemes humorával és tömörségével. A Naprendszer felfedezéséhez persze semmi köze, így nem is értem, mit keres az antológiában – talán a szerző majd elmagyarázza ezt –, de annyi baj legyen.

Harmadik helyezett Szökrönyös László (alias Creideki) Ad astra per aspera című írása. Jó a világtól elzárt, magányos hős és a külső intelligencia találkozásának ábrázolása, a mesterséges intelligenciával való társalgás is szépen ki van dolgozva, egy dolog kapcsán van csak hiányérzetem: az idegen intelligenciát túl könnyű volt meggyőzni, még kicsit tovább kellett volna vinni a szócsatát.

Második helyezést ért el Karádi Kázmér Gazdálkodj okosan című művével. Talán kicsit kevesebb aktuálpolitikai utalás is elég lett volna, de ennyi még belefért, a csavaros paraszti észjárás jól jelent meg az írásban. Más kérdés, hogy a mai magyar vidéken keresve sem lehet találni olyan gazdát, aki így beszél, de vegyük úgy, hogy a cél az archetipikus magyar gazda ábrázolása volt. Jót szórakoztam, jót mulattam a novellán.

Az első helyezett nem más, mint Hantos Norbert, aki A matematikus démona című novellájával már a Preyer Hugó-pályázat zsűrijét is meggyőzte. A novella igazából egy science-fictionnel ötvözött romantikus dráma életről-halálról és tudományról.

Amint az az Írószövetségben is elhangzott, kicsit túl sok volt az űrháborús írás. A jelek szerint erre nem vagyok vevő, így kiesett a díjazásból Akito és Raves bloggertárs műve is. Előbbiben a túlzott brutalitás, utóbbiban a számos kiaknázatlan lehetőség zavart. Mindamellett tisztességesen meg voltak írva.

Kicsit furcsa volt, hogy sok novellában bukkant fel magyar szereplő. Ez nem baj, sőt, én is szeretek olykor becsempészni írásaimba egy-egy magyar utalást, de néha talán jobban meg kellett volna indokolni a dolgot, nem olyan nyilvánvaló dolog, hogy egy ilyen kis nép fiai-lányai repkednek keresztül-kasul a Naprendszerben, valószínűleg nem is lesz az.

Ez megvolt, kíváncsian várom, milyen utópiák fognak születni a következő számhoz.

Ezért nem fogok új bejegyzést nyitni, pláne, hogy félig-meddig témába is vág: újra belekezdtem novemberben jegelt írásomba. Már csak azt kéne elérni, hogy estére még kellően friss legyen az agyam, vagy megátalkodott módon munka helyett írni. Esetleg lassan, de biztosan, a hétvégéken vetem lemezre a cuccot. Time will tell.

Figyelem, a következő bejegyzés erőteljesen propagandajellegű!
Azaz már másodszor is volt SFPortal Meet-Up a Főnixben, és most is érdekes volt, még ha nem is lett belőle olyan heves vita mint az első alkalommal. Hiába, a könyvkiadáson az érintettek elég könnyen felkapnák a vizet.

Azok számára, akik a blogomat olvassák, de az SFPortalt nem - van egyáltalán ilyen? - , annak elmondom, hogy a meet-up tulajdonképpen egy minikonferencia, amelyen 5 perces előadások és hasonló hosszúságú viták váltják egymást. Az SFPortal Meet-Upon értelemszerűen a science-fictionhöz szorosabban vagy lazábban kapcsolódó témák kerülnek kifejtésre. Illetve kifejtésre nem kerülnek, de szó esik róluk.

Így esett szó az elmúlt két alkalommal szimulált Mars-expedícióról, hackerekrő, cyberpunkról, scifi-rémfilmekről, számítógépes SF-játékokról vagy épp az SF-alkotásokban meglévő vagy onnan hiányzó reklámokról. Annak is jut látni- és hallgatnivaló, akit a tudomány, annak is, akit a fantasztikum fog meg, és az sem mellékes, hogy a Meet-Up végén semmi akadálya annak, hogy odamenjünk az előadóhoz alaposabban kivesézni a témát.

A Főnix Klub kiváló helyszíne a rendezvénynek, egyetlen kihívást az jelent, hogy a megfelelő kaput megtalálja az ember, de akinek ezzel nehézségei vannak, annak rutinos Meetup-látogatóként szívesen segítek. És persze a Meet-Upok előtt-alatt is van mód arra, hogy új, hasonló érdeklődésű emberekkel ismerkedjünk meg.

Szóval, akik eddig nem jöttetek, ezután gyertek Meet-Upra!

Jól kitoltak velem Galaktikáék. Éppen kitaláltam, hogy új formában élesztem újjá havi újságértékelőmet, a legjobb és a legrosszabb novellát kiemelve, erre nem kiadják az utóbbi két év legjobb számát? Én legalábbis már jó ideje nem emlékszem olyanra, hogy mindegyik novellán jól szórakoztam volna, márpedig most ez volt a helyzet. De hű szoktam lenni elhatározásaimhoz, így a szórakozásfaktor helyett más szempontból szedem ki az ocsút a búzából.

Szóval a május hónap vesztese:

Frank Lillie Pollack: Vége

Tudom, nem illik az öreget bántani, és hát tényleg kellemes olvasmány volt, de azért ez a messzi-messzi szupernap, ami elégeti a Földet, ez tudományosan nagyon nincs a helyén. Egye fene, tekintsünk el attól, hogy univerzumunk tágul, tehát a csillag fényének már illett volna elérni bolygónkat – hiszen ha az a rendszer középpontja, akkor távolodunk tőle. De hogy többmillió fényévnyi távolságból olyan hősugárzás érjen bennünket, ami mindenkit kinyír, az már elég meredek. Mint ahogy az is, hogy míg nagyjából semmit nem tudunk a csillagról, de szinte napra pontosan meghatározzák, mikor ér ide a fénye. Hát kérem, itt az S eléggé lazán kapcsolódik csak az F-hez.

És az első helyezett:

Margaret Atwood: Amikor bekövetkezik

Ahogy a horrorfilmek közül is félelmetesebb az, amelyikben csak felsejlenek a szörny körvonalai, Atwood novellája is azáltal lesz hatásos, hogy nem a pusztulás képeivel áraszt el bennünket, csak finoman sejteti azt. A novella megmutatja azt, hogy  a hétköznapi ember hogyan néz szembe az elkerülhetetlennel. Nem szép dolog Ms. Atwoodtól, hogy lekicsinyli az SF-et, de annyi biztos, hogy az ő prózája szépirodalom.