A Sziget 0. napján - ki ne tudná - az Iron Maiden lépett fel a Nagyszínpadon, ami elég nyomós ok volt arra, hogy életemben először a Hajógyári-szigetre tegyem a lábam. Még akkor is, ha 8000 Ft nem kimondottan olcsó, de Iron Maidenék sosem voltak szívbajosak, ha pénzről volt szó, és a jelek szerint a Sziget szervezői sem azok.

No de mit is kaptunk a pénzünkért. Például Steve Harris 24 éves lányának együttesét. No igen. Azért némi nepotizmus van a dologban, mert Lauren Harris az életben nem került volna a Nagyszínpad közelébe sem, ha saját tudása alapján ítélték volna meg. A zenéje semmi különös, a hangja nem is igazán jó. Többet kellett volna innom ahhoz, hogy ezt a produkciót élvezzem.

Aztán jött a Maiden. Először felvételről, a Doctor, doctor című legendás UFO-nóta hasonlóan legendás feldolgozásával. És az Aces High-jal kezdetét vette a koncert, amelyen az igazán nagy klasszikusokból válogatott a banda. Volt itt Run to the Hills, Wasted Years, Moonchild, The  Trooper, Rhyme of the Ancient Mariner, Fear of the Dark - és még jónéhány emlékezetes darab a banda történetéből. Sajnos egyik nagy kedvencem, a Déjá vu kimaradt a programból, de azért komoly hiányérzet nélkül átvészeltem a koncertet.

A  külsőségekről: ha nyolc háttérvásznuk nem volt, akkor egy sem, és néhány szobor is akadt, köztük egy fejét csóváló bikaszerűség a Number of the Beast alatt, meg a Somewhere in Time borítójáról "megelevenedett" három méteres Eddie, "aki" fel-alá sétált a színpadon. Persze lángcsóvák és egyéb pirotechnikai trükkök is voltak, a leghasznosabbnak mégis a két óriáskivetítő bizonyult, mert azok nélkül nem sokat láttam volna a színpadból. Említést érdemel még Dickinson mester átöltözőművészi tehetsége is, ugyani az előadás alatt vagy 5 különböző jelmezben volt látható.

Nagyon jó hangulatú koncert volt, a hangzás teljesen rendben volt, azt hiszem, nem csak a közönség, de a zenekar is jól mulatott. Up the Irons!

Régi álmom teljesült a tegnap esti koncerttel: élőben láthattam nagy kedvenceimet, ráadásul  a szerintem legjobb lemezüket, valamint annak folytatását adták elő. Ugyan a Mindcrime at the Moore DVD-n már láttam ezt a show-t, de az közelében sincs annak az élménynek, amit az élő műsor adhat.

Ha még nem lenne egyértelmű, a Queensrÿche adta elő Operation:Mindcrime I és II című lemezeit, majd a végén egy kis desszertet az Empire-ről. Persze nem ment minden zökkenőmentesen: amikor a Ligetbe értünk a kamionok még a román határnál álldogáltak (az előző koncert Bulgáriában volt), így az előzetesen meghirdetett 6 órás, majd 7 órára módosított kezdés helyett fél tízkor kezdték el beereszteni a tömeget.

De megérte. Nem egyszerűen koncert volt ez, hiszen rengeteg színpadi betét volt, és állítom, hogy ezért meg a háttérben vetített filmbetétek miatt még egy süketnéma is élvezte volna. Kellemes meglepetés volt, hogy a filmrészletek nem ugyanazok voltak, mint a DVD-n.

És megint kicsit jobban értem a sztorit. Talán furcsa egy koncertbeszámolóban a SPOILER felirattal találkozni, most mégis ez jön. Szóval Mary-nek azért kell meghalnia, mert Nicky beszámolt neki a merényletekről - na eddig az sem volt világos, hogy tényleg történtek merényletek. Mary halálának részleteiről már DVD is sokat elárul, itt viszont azt is megláttuk, hogy ahhoz sem sok hiányzott, hogy tényleg Nicky ölje meg a lányt.

És ha már Mary nővér… Pamela Moore nagyot alakított a hangjával és a játékával is. Kicsit hiánérzetem volt, hogy a végén nem hívták vissza  a színpadra. Ronnie James Dio csak kivetítve volt jelen, de hát ne legyünk telhetetlenek.

A Mindcrime II persze közel sincs olyan erős, min az első, de nagyon jól adták elő, kiváló átéléssel. Le a kalappal a Queensrÿche előtt!

Pár perc múlva feltöltök két Mindcrime-nótát az SFWIW-re, jó zenehallgatást!

Kiegészítés: ráadásként a Jet City Womant, az Empire-t és a Silent Lucidityt játszották.

 - Kill Mary! That’s all you have to do.
- Kill Mary?
- Yes. She’s a risk. And get the priest as well.

Ma az általam ismert albumok egyik legjobbikáról fogok írni. Az Operation:Mindcrime a Queensrÿche harmadik teljes stúdiólemeze, amellyel olyan magasra álíították a mércét, hogy nekik sem sikerült még egyszer elérni azt. Ezen a lemezen minden a helyén van: kiváló számok, remek kompozíció, izgalmas és tanulságos történet. Nem véletlen, hogy több formában is kiadták az anyagot később, például koncertverzióban Operation:Livecrime címmel, vagy videón Video Mindcrime-ként. És persze az sem meglepő. hogy amikor hosszú tévút után az együttes visszakanyarodott a régi útra, ennek a lemeznek a folytatását készítette el.

Zeneileg a Mindcrime klasszikus heavy metal, némi progresszív beütéssel. Kiváló a gitárjáték - akkor még Chris DeGarmo volt az “első hegedűs”, no és Geoff Tate torka is egyedi dolgokra képes. Nehéz egy rendkívül jó lemezről egyes számokat kiemelni, de talán még a többinél is jobb az I Don’t Believe in Love és a záró Eyes of a Stranger. Persze van, aki a The Missionre és a Suite Sister Mary-re esküszik.

A történet amolyan pszichothriller-féle. Hősünk, Nikki az elején a pszichiátrián fekszik, és újra meg újra felidézi a vele történt eseményeket. Kezdetben egyszerű utcagyerek volt, de aztán Dr. X. pártfogásába vette, és új értelmet adott életének: a “forradalomért” dolgozhatott, ami véget vet ennek a hazug világnak, társai is lettek, elsősorban Mary, akit William atya szedett fel az utcáról, némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe. Dr. X. mindannyiukat kezében tartja drogok segítségével. Nikkinek szépen átmossák az agyát, és merénylő lesz belőle. Amint Dr. X. a “Mindcrime” szót a fülébe súgja - akár telefonon - Nikki már egy öntudatlan gyilkológép.

Aztán egyszer Dr. X. Mary meggyilkolásával bízza meg Nikkit.  Aztán sötétség, és amikor Nikki legközelebb meglátogatja Maryt, már csak a holttestét találja meg - és nem tudja, hogy ő ölte-e meg. Persze közben a rendőrség is befut, és Nikkit letartóztatják, majd becsukják az elmebeteg bűnözők közé, ahol minden éjjel újraéli az egész történetet.

2006 óta ismerjük a folytatást is, és a Mindcrime at the Moore  DVD-n megtudhatunk további részleteket Mary haláláról is. Mégis inkább azt javaslom, hogy nézzétek meg a háromórás koncertet július 1-jén a PeCsában. Én ott leszek.

Ha az ember Budapesten él, kicsit könnyebb koncertre eljutnia, míg Csátaljáról szinte lehetetlen. Ezért eddig csak két Stratovarius meg egy Dream Theater koncertem volt, ami a nagyokat illeti. Vasárnaptól eggyel gyarapodott a számuk, köszönhetően a Forever Slave-nek, a Firewindnek és a Kamelotnak. Közülük legjobban az utolsót ismerem, egy kivételével minden lemezük megvan, MP3-ban a kivétel nagy része is.

A koncert a Wigwamban volt, ami a Fehérvári út déli végén, a Batthyány tértől 17 villamosmegállónyira található. Szóval számomra a világ végén, mindenesetre odataláltam, a helyet nem volt nehéz megismerni a sok rockerkülsejű ember miatt. Meg amúgy is elég látványos az egykori áramátalakítóház (tudom, kötőjellel kéne írni, de ők írják így). Rockklubhoz képest jó nagy, de voltunk is jópáran.

A Forever Slave spanyol énekesnős banda, valahol a Nigthwish-Within Temptation vonalon. Nem túl eredeti, de bemelegítőnek jó volt, meg aztán a fényes bőrruhába öltözött énekesnő sem volt kimondottan kellemetlen látvány. Ügyesek, de az egyéni stílusukat még nem találták meg.

A Firewind viszont nagyon rutinos. Ők bizony “igaz metált” játszanak, amit manapság néhányan power metalnak neveznek. Nem kell csodát várni a zenéjüktől, de élőben nagyon ütős, és az énekes piszkosul értett hozzá, hogy kell feltüzelni a közönséget. És nem húzódtak el tőlünk, hanem lepacsiztak az első sorokban állókkal, pengetőket, dobverőket hajítottak a közönségnek, és persze jól játszottak. Gus G. meg igazi klasszis gitáros,Yngwie Malmsteen stílusában. Volt persze közönségénekeltetés is - kár, hogy nincs túl erős hangom. A repertoár zöme az idei Premonition lemezről került ki.

A Kamelot is kitett magáért. Mindjárt az öltözékük is érdekes volt, mintha az egész banda Neónak öltözött volna, de ez az ő újabb kori zenéjükhöz passzolt is. Sajnos az első - még Roy Khan énekes belépése előtti - lemezekről nem játszottak, de volt itt Nights of Arabia, Center of the Universe, Karma, Ghost Opera - ami szem-fülnek ingere. Az ének viszont sajnos alul volt keverve. Hallhattunk még pár szót és billentyűszólót magyar származású billentyűsüktől, Palotai Olivértől is, volt mintegy öt perc nagyszerű instrumentális jammelés is.

Annyit azért megjegyeznék, hogy a Firewind előzenekarként jobb bulit csinált a Kamelotnál. Nem volt  rossz ez utóbbi sem, talán a Firewind pörgősebb stílusa, talán  Apollo Papathanasi kiváló frontemberi adottságai tették, de a Firewind talán még maradandóbb emléket hagyott, mint a szintén kiváló Kamelot.