Andreas Eschbachtól nemrég Hajszőnyegszövők című első regénye jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, ami - legalábbis az SFPortal / SFBlogs táborában - nagy sikert aratott. A regény máshol is tetszett a kritikának és az olvasóknak, talán ennek is szerepe van abban, hogy a 2001-es Quest is ugyanabban a világban játszódik - csak éppen évezredekkel korábban.

A Quest alaptörténete a science-fictionben már-már közhelynek számít: az Eftalan Quest vezette űrhajó az emberiség és egyben minden élet forrásának otthont adó bolygót keresi, hasonlóan az Alapítvány és Föld vagy éppen a Battlestar Galactica hőseihez. Nem tudjuk meg, hogy az általunk ismert Föld-e ez a bolygó, sem azt, hogy a regény a múltban vagy a jövőben játszódik. Megtudjuk viszont, hogy ahogy az emberiség terjeszkedett, úgy egy-egy bolygó gyakran visszaesett a kőkorszaki szintre, így lakói számára újrakezdődött a történelem. Talán most is egy lakott univerzum vesz körül bennünket, csak nincsenek meg az eszközeink, hogy észrevegyük.

Ugyan címszereplő, Eftalan Quest mégsem főszereplő a regény elejétől fogva. Legalább olyan fontos két tisztje, Tennant Kuton és Dawill is, akiknek segítségével a könyv elején sikerül véghezvinni a lehetetlent: az elpusztíthatatlan, földönkívüli eredetű erőtér mögül elrabolni a nem emberi fajokra vonatkozó anyagokat minden emberi tudás tárházából, a Pashkanariumból. Bailannak, a Pashkanarium ifjú novíciusának sorsát is végigkísérjük a regény lapjain.

Quest ugyan élő legenda, mégsem alkalmas a hős szerepére: halálos betegsége fokozatosan elemészti szervezetét, tudja, hogy ez utolsó küldetése. Ettől reméli, ha nem is a megváltást, de legalábbis a megkönnyebbülést. Az eredet bolygóján ugyanis egyes legendák szerint maga Isten lakik. Quest ebben a grálkeresésben egyszerre Parsifal és a Halászkirály. Hogy megváltást talál-e, azt nem árulom el. Nem csak Quest haldoklik: végveszélyben van Gheerh birodalma is, a legyőzhetetlen Csillagcsászár hadai fenyegetik.

A Quest rendkívül részletgazdagon mutat be egy izgalmas világot: megismerjük Gheerh kasztrendszerét, bepillantást nyerhetünk a fénynél gyorsabb utazás rejtelmeibe, találkozhatunk több idegen fajjal, még a legendák világából előlépett szereplőnk is van. A Hajszőnyegszövőktől eltérően e regény szerkezete egyszerű, lineáris, ugyanakkor annyira magával ragadja az olvasót, hogy alig lehet letenni.

Nem elsősorban az eredeti ötletekért érdemes kézbe venni a regényt, sokkal inkább eredeti gondolataiért. Bízom benne, hogy hamarosan a magyar nyelvű kiadással is megtehetjük ezt.

Stephen King: Duma Key

Van Stephen King műveinek néhány olyan karaktere, aki nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna, több lehetőség volt bennük. A Borzalmak városa Callahan atyája parádézhatott A Setét Toronyban, de például Ralph Roberts beígért nagy visszatérése elmaradt. A Nem jön szememre álom egy másik szereplője, Patrick Danville ugyan felbukkan a Toronyhoz vezető úton, de elég rövid szerepet szánt neki King, még ha igen fontosat is. Pat Danville különleges képessége az volt, hogy amit megrajzolt vagy megfestett, az valóra vált, amit kitörölt, az megsemmisült. A Duma Key főhőse, Edgar Freemantle hasonló képességekkel bír.

Edgar Freemantle egy balesetben elveszti fél karját, koponyája is megsérül. Házassága rövid úton összeomlik, úgy dönt, hivatását is otthagyja, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a floridai Duma Key szigetén telepedik le, ahol új hobbit talál magának: a festést. De alkotásai mögött van valami titokzatos erő.

Ha nem lett volna Pat Danville, Edgar Freemantle története is jobban megfogott volna. Így is vannak kiváló karakterek a könyvben – különösen az ex-ügyvéd Wireman sikerült jól –, de a történetben kevés az új, mint sajnos az új évezred King-könyveiben általában (a Lisey története például A két Rose-zal mutatott erős párhuzamot). Igaz, King könyveit leginkább azért veszi kezébe az ember, mert jól akar szórakozni. De néhány dolog megzavarja az önfeledt könyvfalást. Ezúttal leginkább az, hog Edgar egy csomó dolgot hirtelen “csak úgy” tud. Semmi sem támasztja alá, hogy telepatikus vagy jósi képességekkel bírna, mégis a történet harmadát a főszereplő spontán visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Ez egy kezdő írónál nem nagy gond, de a “Bestsellersaurus rextől” elvárhatjuk, hogy logikusan építse fel a műveit. Ha valaki valamit tud, tessék megmagyarázni, honnan tudja!

A Duma Key hibái ellenére szórakoztató remény, de sajnos ez sem mérhető a ‘80-as évek King-klasszikusaihaz, pláne nem A Setét Toronyhoz.

Nem szép dolog hosszú időre magára hagyni az embernek a blogját, pláne nem annak olvasóit, így jelentkezem. Igen, tudatában vagyok annak, hogy adósotok vagyok nem kevés olvasnivalóval, de egy ideje az agyam átkapcsolt túlélőmódra, ami jelen esetben azt jelenti, hogy egyes rendszereket, így a kreativitást is, lekapcsolt. Ha azt mondjátok, erre, hogy nem vagyok normális, készséggel elismerem, ha jól emlékszem, a “hét titkos” bejegyzésben ezt annak rendje és módja szerint el is ismertem (ld. itt). Alighanem sok napsütésre van szükség arra, hogy visszaálljon teljes értékű működésem, remélem, nem kell erre májusig várnom.

Mivel a feltétlenül szükséges dolgokon kívül nem csinálok semmit - na jó, Meetupra elmentem -, természetesen a terveim is állnak, bár az előző bekezdésben említett Jancsi és Juliska-parafrázisra azért összedobtam valamit. Viszont az egy lendületre írás volt, ami, mint tudjuk, nem a minőség garanciája. Meg hát ugye volt itt szó az avanás pályázatról is, még azt is kitaláltam, hogy Enit fia, ifjabb a bosszúszomjas ifjú Denjar történetét írom meg, de ha ilyen tempóban haladok, sosem lesz belőle novella. Azt viszont kitaláltam, hogy legújabb SF-írásomat, az Aki nem tudja címűt megméretem a Preyer-pályázaton. Már csak rá kell vennem magam, hogy kinyomtassam, írjak egy kísérőlevelet és elvigyem a postára.

Aztán van tartozásom is, elsősorban egy - félve írom le a szót - kritika a Káosz-őrségről, amit már decemberben elolvastam, szóval ha így húzom az időt a továbbiakban is, kénytelen leszek újra elolvasni. Aminél persze rosszabb dolgot is el tudok képzelni. Időközben elolvastam a Rajjal ismertté vált Frank Schätzing legújabb, Limit című könyvét is. Talán inkább akció-krimi, mint SF, de van benne űrfelvonó, holdi hélium-3-kitermelés meg repülő motor is, úgyhogy azért bőven a blog témájába vág. Egyelőre csak németül hozzáférhető, de nem lepne meg, ha hamarosan a magyar boltokba is eljutna.

Nem írtam arról sem, hogy megnéztem Az időutazó feleségét is és nagyon tetszett, ahogy A tökéletes trükk is, noha ez utóbbi utolsó utáni csattanója még az azt megelőzőnél is hihetetlenebb volt (aki látta, tudja, miről beszélek, a többieknek meg nem árulom el).

Na, szóval tessék biztatni, aztán majd összekapom magam és írok a fentiekről. Mi baj érhet most, hogy tananyag lettem. (ezt nem linkelem).

Egy ízben már beszámoltam arról, milyen könyveket zsákmányoltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból. Úgy veszem észre, rendre túlbecsülöm olvasási sebességemet, mert még mindig az eggyel azutáni garnitúra könyv van nálam, noha lassan két hónapja a bejegyzésnek. Ráadásul az egyik könyvbe úgy néz ki, csakugyan beletört a bicskám. De nézzük kézhezvételi sorrendben

1. Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen

Ez volt az egyetlen “előre megtervezett” kölcsönzésem ez alkalommal, bátyám már sikerrel tesztelte a regényt. Nem egészen azt kaptam, amire számítottam, de nagyot nem csalódtam. Bővebben itt.

2.  Joe Hill: A szív alakú doboz

Alma nem esik messe a fájától: Joe Hill Stephen és Tabitha King fiaként szinte predesztinálva volt a horrorszerzői pályára - persze a tehetség nem feltétlenül öröklődik. A kötet az író első és mindeddig (a Wikipedia szerint idén februárig) egyetlen regénye, amelynek központi alakja egy lepukkant ötvenes death metal-zenész, aki poénból rendel egy állítólag kísértet lakta öltönyt, szív alakú dobozban. Mint kiderül, hiba volt, és nem csak magát, de társait, szeretteit is alaposan csőbe húzta. A regény nem ér fel a kedves papa csúcsteljesítményeivel, de Borzalmak városa vagy a Cujo szintjét simán hozza.

3. Harry Harrison: Helyet! Helyet!

A technicolor időgépen kívül, azt hiszem, még nem olvastam semmit Harrisontól, e könyvének filmadaptációját viszont láttam. Hát bizony elég súlyos volt. Arra számítottam, hogy a könyv is ugyanannyira nyomasztó és földbedöngölő lesz, de meglepetésemre teljesen fogyaszthatónak bizonyult az ábrázolt iszonyú demográfiai és szociális viszonyok ellenére is. Alighanem fogok én még Harrisont olvasni.

4. Viktor Pelevin: Számok

Pelevin Empire “V” című könyvével fogott meg, azóta gyakran ellátogatok a “P” betűs szakasz megfelelő polcához, eddig nem okozott csalódást. A Számok főszereplője egy orosz üzletember, aki életét számmisztikai megfontolások alapján szervezi meg, ami hol sikereket, hol kudarcokat hoz, miközben korunk orosz társadalmának egész panoptikuma tárul az olvasó elé. Némileg beteg, de élvezetes olvasmány.

5. Stephen Baxter: Evolution

Na ez az a könyv, amit valószínűleg nem fogok végigolvasni. Ebben persze szerepe van annak is, hogy angolul 750 oldalt végigolvasni sajnos nem egy sétagalopp nekem, de a Voyage sem volt sokkal rövidebb. Viszont nem könnyű egy olyan regényt olvasni, amelyben csak a kerettörténetben szerepelnek Homo sapiensek (legalábbis a 355. oldalig). Baxter ugyanis a főemlősök történetét vezeti végig a kezdetek kezdetétől napjainkig, egy-egy lény történetén keresztül. De hát a különböző őslények élete kevésbé változatos, mint az embereké, így nem fogynak igazán az oldalak. Az ötlet zseniális, a hiba az olvasóban van.

Most a karácsonyra és az ünnepeket megelőzően beszerzett könyvek vannak soron.

Történelem iránt érdeklődő emberként szívesen olvasom az alternatív történelmi alkotásokat. Philip Roth könyve ráadásul egy kimondottan izgalmas alapszituációból indul ki: mi lett volna, ha 1940-ben Franklin Delano Roosevelt helyett Charles Lindbergh nyeri az elnökválasztást. Lindbergy ugyanis nemcsak óceánrepülőként, hanem a nácik elkötelezett barátjaként is hírnevet szerzett magának, így ez a módosítás alaposan felforgatta volna az Egyesült Államok és a világ történetét.

De aki nagypolitikai és háborús hatalmi játékokat keres, az nem találja meg a számítását ebben a könyvben. Philip Roth ugyanis családtörténetet ír, mégpedig saját családja történetét írja meg az alternatív világban, ami jó eséllyel egyedülálló próbálkozás. Rothék Newark zsidó városrészében élik meg Lindbergh hatalomra kerülését, aki kezdetben csak izolacionista politikájára helyezi a hangsúlyt, később azonban német elvbarátai hatására fellép az amerikai zsidóság ellen is.

A változások alaposan próbára teszik Rothékat. Elsőként a kis Philip unokatestvére, Alvin utazik Kanadába, hogy a britek oldalán részt vegyen a háborúban – nyomorékként tér haza. A nagynéni egy Lindbergh-barát rabbi titkárnője, majd felesége lesz, ily módon bejáratos lesz a Fehér Házba is. Sandy, Phil bátyja az új rendszer ifjúsági szervezetének mintaszerű tagja lesz, ezáltal egyre jobban eltávolodik családjától. 1942 második felében pedig elszabadul a pokol.

Kiváló alapötlet, érdekes megközelítés: már csak ezért érdemes elolvasni a regényt. A happy end viszonylagos: Roosevelt újabb hatalomra kerülését Amerika háborúba lépése követi. Ami mégis zavar benne, az, hogy a szerző mintha egyszercsak megunta volna a mesélést: hirtelen szakad vége a történetnek. Nagy erénye viszont a könyvnek, hogy az események tökéletesen hihetőek: igen, akár így is lehetett volna. Roth többnyire nem fiktív szereplőkre támaszkodik: valódiák életpályáját formálja át. A könnyebb eligazodás kedvéért a kötet végén közli a valódi életrajzokat is.

Nem tartozik a legkönnyebb olvasmányok közé az Összeesküvés Amerika ellen, mégis érdemes megadni az esélyt, annál is inkább, mert rengeteg aktuális üzenete van.

Hajlamos vagyok gyanakodni, ha egy könyvet vagy filmet sokan felettébb lelkesen dicsérnek. Sőt, arra is hajlamos vagyok, hogy az agyondicsért műveket jó ideig kerüljem. Azért hosszú távon általában a kíváncsiságom szokott győzni, így azért végülis elolvastam A Da Vinci-kódot, megnéztem a Gettómilliomost, és még sorolhatnám a példákat. Persze Kleinheincz Csilla második regénye nem sokban hasonlít az előzőekhez. Sőt, igazából nem sok mindenhez hasonlít, amit eddig olvastam - persze ehhez az is hozzájárulhat, hogy fantasyban meglehetősen alulművelt vagyok.

Ahogy a Város két fül közöttben, itt is két világot ismerünk meg, napjaink valóságát és a népmesék világát, amelyet szerző a saját képére formált, így jól ismertnek nem nevezném. Az átjárás ebben a regényben is kevesek kiváltsága, egyszerű ember nemigen juthat túl a Héterdő kapuján. Ez persze mindjárt fel is veti azt a problémát, hogy főhősünk apja, István hogyan is jutott be az erdőbe, mielőtt ismeretséget kötött a tündérlányokkal. De azt is láttuk, hogy ha a “bentiek” úgy akarják, be tudnak juttatni valakit az erdők világába. A Héterdő egy átmeneti hely azoknak, akik valamilyen oknál fogva kiszorultak Tündérországból, de nem illenek a valóságba. Nincsenek sokan. A főszereplő Emesén és apján kívül csak öt szereplőt ismerünk meg alaposabban, közülük kettő a történet nagy részét állatformában tölti, utalnak még két szintén magányos sárkányra. Egyedül él Rabonbán és az Özvegy is, Hajnal és Éjfél szintén, egymással pedig meglehetősen rossz a viszonyuk. Még csak állatok sem színesítik a fémerdők világát, az Özvegy különös segítői pedig nem emberek.

A segítők kapcsolnak össze leginkább az ismert népmesei világgal. A fémlényt Vasgyúrónak hívják, Rabonbán pedig egy kanca fiát hagyta cserben, ezért szállt rá az átok. Nem nehéz kitalálni, hogy itt Fehérlófia meséjének újraértelmezéséről van szó, a Fanyűvő, Hegyhengergető és Vasgyúró nevek itt nem az emberfölötti erőt, hanem fizikai megjelenésüket jelzik. Fehérlófia az ismert történetben kicsit egyszerűbb módon állt bosszút árulóin, de hát ki tudja, lehet, hogy az ő története sem ért még véget. Izgalmas ötlet, hogy a meg nem tartott ígéretek fizikai szenvedést okoznak a tündérvilág lakóinak, viszont gyakorlatilag ez az egyetlen szabály, ami korlátozza őket. Már persze ha nincsenek megátkozva.

A varázslás leírása igen ötletes, leginkább az, hogy kötött, ki, mikor, ki ellen vagy kinek a javára alkalmazhatja azt. Persze épp ezen kötöttség miatt az olvasó hamarabb rájöhet, hogyan menekülhet meg Emese és apja az Özvegytől, de hát a logikus felépítésnek is megvan a hátránya. Említettem már a kevés szereplőt. Igazából ez az egy, ami zavart a regényben. A Rengeteg kihalt, hiába uralják nagyhatalmú lények, nincsenek alattvalóik. A tóban egyetlen hattyú van, az sem igazi, ahogy a madárfauna másik tagja sem. A kihaltság hozzájárul a komor hangulat felépítéséhez, de ezt itt talán túlzásba vitte az író.

Az ígéretek hálója okozza azt is, hogy a könyvnek egy lezáratlan ígérettel kell végetérnie. Megmondom őszintén, sosem voltam a folytatások nagy barátja, de az is nyilvánvaló, hogy a regény sok kérdést nyitva hagyott. Nem csak Rabonbán átkának kérdését, hanem a Héterdő új hatalmi rendjének alakulását, és Hajnal meg Éjfél birodalmáról sem tudtunk meg semmit. Talán még megtudunk valamit arról is, mi van az Üveghegyen túl. És ne feledkezzünk meg kedvenc karakteremről,  Firtos/Tartódról sem, akinek tudathasadása ugyan gyógyulófélben van, de azért még nem oldódott meg a problémája. Arra pedig külön kíváncsi vagyok, hogy két kamaszlány főszereplő után hogyan mozgat Csilla egy fiatal felnőtt hőst.

Sokmindent elmond a kötetről, hogy ezt is három nap alatt végigolvastam (csütörtöktől szombatig), így a minőségével semmiképpen sincs baj. A meséket különben is kedvelem, szívesen olvasnék olyan népmesei alapú modern írást is, ami nem támaszkodik a mi világunkra. De ez így is működőképes, mindenesetre 12 éven aluli gyerek kezébe nem adnám: nekik érjenek még jó véget a tündérmesék.

Könyvtárazásaim során csak ritkán tudom előre, pontosan melyik könyveket szeretném kikölcsönözni - nem utolsósorban azért, mert már sokszor volt, hogy a kiszemeltek nem voltak benn, meg annak is megvan a maga varázsa, ha a polcsorok között bolyongva bukkanok rá reménybeli kincsekre. Legutóbb a Szabó Ervin központi könyvtárában is a véletlen dominált, de azért többségében jó dolgokra bukkantam rá.

Lássuk őket az elolvasás / kézbevétel sorrendjében!

1. Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

Kellemes könyv, bár valóban nem tagadhatja le Douglas Adams hatását. Véleményem szerint a Tauk ősfa és Processor tábornok háborúját aránytalanul hosszan tárgyalja a regény, de kikapcsolódásnak teljesen jó. Filozófiát mindenesetre nem ebben a könyvben kell keresnünk.

2. Ray Bradbury: A villamos testet énekelem

Egészen 2009 második feléig tartott, míg rájöttem, hogy Ray Bradbury nem sciencefiction-író. Ugyan vannak művei, melyekben a scifi eszköztárát alkalmazza, de ott sincs különösebb jelentősége a tudományos-technológiai háttérnek. Bradburynek bizony a “magas” szépirodalom számára fenntartott polcokon lenne a helye, annál is inkább, mert kiválóan ír. Ezt ebben a kötetében is kiválóan bizonyítja. Azért a Marsbéli krónikák történetét kiegészítő írás mégis különösen kedves számomra.

3. Robert Merle: Madrapur

Erről a könyvről már korábban részletesen beszámoltam, írásomat lásd itt.

4. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok

Mások ízléséből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. SFInsider rajong M. John Harrison Fény című regényéért, Eloy ki nem állhatja, ellenben rajong a Dunyach-könyvért. Mivel a Fény számomra is súlyos csalódás volt, feltételeztem, hogy a Halott csillagok nekem is tetszeni fog. Az 52. oldalon feladtam.

5. Tokaji Zsolt: Turulfi

Erre a regényre és az alapját képező Juhász Viktor-novellára az Írószövetség SF Szakosztályának weboldala hívta fel a figyelmemet. Mindkét írást szórakoztatónak találtam, a regény esetében ugyan sajnálatosan korán rá lehet jönni, ki a főgonosz, de hát Supermannek is többnyire világos, hogy Lex Luthor környékén kell a gonoszakat keresnie. Érdekes kísérlet a magyar szuperhőstörténet, és azzal a jókora adag iróniával és nyelvi humorral, amit a szerző hozzáad, teljesen működőképes is.

“[…] ez a probléma, higgye el nekem, egyáltalán nem sci-fi jellegű…”

Elhihetjük a stewardessnek, noha nem sok racionális magyarázatot kapunk arra, hogy miért nem fogy el a gép üzemanyaga, mint ahogy az is tisztázatlan marad, mi az úticél. Robert Merle-t ugyan nem szokták science-fiction íróként számot tartani, sok műve alapján mégis ehhez a zsánerhez sorolhatjuk. Egyértelműen SF az Állati elmék vagy a Majomábécé, de a Malevilt is bízvás idesorolhatjuk, és akkor még nem is említettem a Védett férfiakat. Ez a regény is fantasztikus motívumokat alkalmaz, igaz, válaszokat hiába várunk tőle.

A Madrapur egy különös utazás történetét meséli el egyik résztvevője nézőpontjából. A francia légijárat tizenhat utasa az Indiához közeli Madrapurba kíván utazni. Van köztük diplomata, titkosügynök, nagyvilági hölgy és kétes jellemű üzletember, fiatal lány és hivatásos nőcsábász. Hamar kiderül, hogy a gépnek nincs pilótája, távirányítással vezetik, és az is megkérdőjeleződik, hogy Madrapur egyáltalán létezik-e.

Merle regényének legfőbb erénye kiváló karakterábrázolása. Az összezárt tizenhat utas konfliktusai részben aggasztó helyzetükből, részben jellemük és elveik ütközéséből adódnak. A repülő utasai mindannyian kiszolgáltatottak ismeretlen felsőbb erőknek, szabadulásokra nincsen esély. Ezt némelyikük tagadja, mások igyekeznek elfogadni. A történet ideális színdarab-alapanyag, már Magyarországon is színpadra állították.

Mint Merle regényei általában, a Madrapur is olvastatja magát, a folyamatos feszültség miatt nagyon nehéz letenni. Ha a scifi tantárgy lenne, én Merle-t is mindenképpen a tananyag részévé tenném, és talán a Madrapur lenne a kötelező olvasmány.

Robert Silverberg: The Book of Skulls (Koponyák könyve)

Robert Silverberg a termékenyebb science-fiction szerzők közé tartozik, eddig mégsem sokat olvastam tőle, ami mégis a kezembe került, annyira nem ragadt meg bennem. Bizonyára nem a megfelelő könyvekkel próbálkoztam mert a Book of Skulls-szal bizony igen jó bizonyságot adott tudásáról az író.

Négy fiatal indul el New Yorkból Arizonába, mert egyikük kutatása szerint ott található a Koponyák Őrzőinek szektája, akik birtokában vannak a halhatatlanság titkának. Viszont az Eli által felfedezett könyvből kiderül, hogy az öröklétnek komoly ára van: a négy jelöltből egynek önként le kell mondania életéről, egyet pedig a többieknek kell megölniük, hogy ketten valóban halhatatlanná váljanak.

A négy srác különböző háttérrel rendelkezik, az útról is eltérően vélekednek. Timothy, a gazdag család szülötte inkább jó buliként tekint az útra, míg a vidéki háttérrel rendelkező Oliver rendületlenül hisz a könyv szavaiban. A zsidó Eli a társaság szellemi vezére, míg a homoszexuális Nedre már rögtön kiosztják az önkéntes áldozat szerepét. Persze a célig sokminden változni fog…

A regénynek négy egyes szám első személyű elbeszélője van - természetesen a négy főhős -, így négy gondolkodásmódot, négy taktikát követhetünk végig és valamennyi főszereplőt alaposan megismerjük.

Lehet vitázni róla, hogy a mű science-fiction-e, tulajdonképpen szigorúan véve nem történik benne semmilyen fantasztikus esemény, mindenesetre egy remekül megírt, lebilincselő olvasmány.

Arthur Phillips: Angelica

Az esetek jelentős részében akkor ismerkedtem meg kedvenc íróimmal, amikor azok már elérték pályájuk csúcsát, vagy éppen már jó ideje meghaltak. Arthur Phillips esetében sikerült megcsípni írói munkássága elejét. Phillips első könyve, a Prága ugyanis Budapesten játszódik, hősei fiatal nyugati diplomaták, akik szívük szerint már rég leléptek volna Prágába, de valahogy mindig ittmaradtak. A szerzőnek nem volt ismeretlen terep Budapest, hiszen ő maga is élt itt két évet, és miután jó tollal rendelkezik, élvezetes művet alkotott tapasztalataiból.

Szerencsére az Európa Kiadó nem hagyta abba a szerző publikálását a 2002-es debütáló munkánál, hanem 2005-ben kiadta Az egyiptológust, amely Howard Carter egy kevésbé szerencsés pályatársának sorsát meséli el kiváló humorral és pergő stílusban. A regény vége nem teljesen egyértelmű: kérdés marad, hogy az egyiptológus valóban megtalálta-e a keresett sírt - de azért valószínűbb, hogy nem, ugyanakkor célját más módon mégis elérte.

Az Angelica még messzebbre megy a többértelműségben. A regény az elején szokásos viktoriánus kísértettörténet: Constance Barton kislányát, Angelicát mindig egy szellem kísérti, ha a férj, Joseph  szeretkezni akar az asszonnyal. Az első fejezetben Constance szemszögéből látjuk az eseményeket: felvázolja nekünk a rideg, szívtelen férj alakját, aki inkább hagyná, hogy beteges felesége belehaljon a szülésbe, mint hogy visszafogja nemi vágyát (fogamzásgátlásról nem esett szó). Az asszony médium segítségét kéri: övé lesz a második nézőpont. Anne Montague egy szokványos házassági válságot lát maga előtt, amit némi misztikummal, és ha kell, kemény eszközökkel is orvosolni igyekszik. Joseph Barton persze megint másképp látja az egészet, ő szomorúan figyeli felesége lelki összeomlását. Végül a pszichiáter díványán fekvő felnőtt Angelica próbálja összerakni az eseményeket.

A négy nézőpont nem illeszthető össze: nem lehet egyszerre igaza Constance-nak és Josephnek, ugyanakkor biztos, hogy egyikük sincs birtokában a teljes igazságnak. A regények végén általában választ kapunk a kérdésekre, az Angelica végén sokkal több kérdésünk van, mint válaszunk. Az igazságnak többféle verzióját láttuk, maga Angelica sem tud közülük választani.

Arthur Phillips ismét kiváló művet alkotott, már alig várom, hogy a Song for You című 2009-es regénye is megjelenjék magyarul. Addig is talán újraolvasom az elsőket, hiszen Phillips könyvei második olvasmányra is tartogatnak meglepetéseket.