Már csak három nap a nyaralásomig, így más előkészületek mellett előkészítettem az ügyeletes olvasnivalóimat is.

1. Már jó ideje olvasom Salman Rushdie-tól a Sátáni verseket. Elkövettem azt a hibát, hogy az angol kiadást vettem meg, illetve ez még nem is lenne baj, de Rushdie angolja alaposan feladja nekem a leckét. Így már vagy két hónapja olvasom, most tartok a 226. oldalon. Ha nagyon belefáradok, elkezdek valami mást, nyilván most is így lesz. De abbahagyni nem fogom, mert valami szenzációs könyv.

2. Megvásároltam Philip K. Dicktől a Galaktikus cserépgyógyászt. Az Isteni inváziók szerzője 8 pontot ad rá, pedig néhány igen jó regényt is jól lepontoz, úgyhogy alighanem elég jó lehet. Csak hát, ami Dick esetében gyakran előfordul, alighanem inkább órákba, mint napokba fog telni az elolvasása.

3. Ugyanennek a vásárlásnak az eredménye a Poszthumán döntés. Ha már Hackett mester maga is úgy nyilatkozott, hogy ezzel kellene kezdeni az ismerkedést írói munkásságával, ám legyen. A téma izgalmasnak tűnik, és itt a blogokon annyi szépet lehetett már olvasni róla - hogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy belekössek De először is olvasás jön, meg napozás, meg tenger, meg leégés, ahogy annak lennie kell.

Először is nem ártana tisztázni, ki az a nekünk. Mert bejegyzésem olvasói között minden bizonnyal akadnak írók és olvasók is, esetleg a könyv üzletágban más formában érdekelt személyek is. Az olvasó esetében egyszerűbb a helyzet: ha elég kifinomult lesz a technológia, nyilván nem fog az ember több kilónyi papírt cipelgetni magával, ha egy készülékkel akár valamennyi könyvét magával viheti és töménytelen másikat online elérhet.

Az íróknak viszont alighanem nagyon nem hiányzik az ebook-forradalom. Én e fogalom alatt azt értem, hogy az ebook-olvasók hasonlóan széles körben elterjednek, mint most a mobiltelefonok, a kiadók - nem feltétlenül ugyanazok, amelyek a papír alapú könyveket kiadják - pedig széles körben, elérhető áron teszik hozzáférhetővé elektronikus formában kiadványaikat.

Viszont a kiadók jól látják annak veszélyét, hogy ha ráállnak az ebookok forgalmazására, azzal saját papírkönyveik eladását veszélyeztetik. A reprezentatív kiadványoknál ez talán nem jelentene akkora veszélyt, hiszen egy képesalbum vagy egy világtérkép aligha lesz igazán mutatós egy A5-ös méretű eszközön, de egy egyszerűbb kiállítású kötet - például egy scifi - esetében az olvasó valószínűleg nyugodt szívvel lemondana a borítóképről vagy éppen a papír szagáról.

Nyilván lenne jogdíj az ebookokon is, ha minden könyvbeszerzés legálisan történne, nem károsulnának a szerzők. De ami digitális, az általában könnyen reprodukálható, és ez a reprodukció jó eséllyel be is következik. A papírkönyvek digitalizálása ma elég kényelmetlen és hosszadalmas folyamat, még ha vannak is erre kifejlesztett ügyes eszközök. Az ebookok másolásvédelmének feltörése viszont alighanem gyerekjáték lenne az ügyes programozók számára. És aztán következne a közvetlen fájlcsere, mint az irodalom csereeszköze.

Ebben az esetben ez még a lemeziparnál is drámaibb hatásokkal járna, mert míg egy lemez MP3-ban is mintegy 40 megabyte, egy átlagos könyv még illusztrációkkal együtt is bőven 1 MByte alatt van. Ahogy ma filmek cserélnek gazdát, úgy a jövőben komplett könyvtárakat lehetne másolgatni.

Persze nem lenne az egész illegális: a mai elektronikus könyvtárak is olyan könyvekkel vannak tele, amelyeknek lejárt a szerzői jogvédelmük vagy a szerző önként lemondott ezen jogáról.

Ami pillanatnyilag megakadályozza a nagyméretű illegális könyvpiac létrejöttét, az a technológia fejletlensége és a kiadók érthető passzivitása. Ugyan olvashatunk ebook-olvasókról, de legtöbbjük még a hagyományos könyv adta lehetőségeket sem biztosítja, nem hogy továbbiakkal szolgáljon. Pedig egy négy-öt e-papír oldallal rendelkező olvasókészülék már akár komplett művek összehasonlítására is alkalmassá tehető, például fordítások esetében, vagy például statisztikát készíttethetnénk vele a szerző által használt szavak, szófordulatok gyakoriságáról.

Valószínűleg azért visszafogottak az ebook-olvasók fejlesztései, mert nagy nyereségre csak akkor számíthatnak, ha az aktuális sikerkönyvek azonnal megjelennének elektronikus formátumban, ez pedig ismételten a kiadók érdekei ellen van.

A kérdés az, hogy a kiadók teszik meg a döntő lépést, vagy a könyvdigitalizálásban megy végbe technikai ugrás.

Tulajdonképpen azt is írhatnám, hogy a gitárhős történet, hiszen Ritchie Blackmore-hoz mérhető legenda nem sok van a rock történetében. A róla szóló könyv véletlenül akadt bátyám kezébe a Nyugati téri Alexandrában, de nagyon szórakoztató és informatív olvasmánynak bizonyult. Németh Géza, aki “civilben” geográfus és világutazó, már az ősidők óta nagy rajongója Ritchie Blackmore-nak és különböző együtteseinek - a tájékozatlanabbak kedvéért: Deep Purple, Rainbow, Blackmore’s Night -, és vette a fáradságot, hogy nagyrészt az internet segítségével rengeteg interjút, fotót és történetet összegereblyézzen.

Ehhez még hozzájárul annak története, hogy maga a szerző hogyan jutott hozzá az aktuális albumhoz vagy éppen koncertfelvételhez, ami különösen a ‘90-es éveket megelőzően részben a sors keze munkájának látszott. Nem mulasztja el Németh Géza az egyes lemezek értékelését sem. Ha nem is mindig értek vele egyet - például a Long Live Rock ‘n’ Roll számomra a legjobb, számára talán a legrosszabb Rainbow-album, azért érződik a könyvön, hogy becsületesen végighallgatta és -nézte mindazt, amit írt.

A legérdekesebbek nekem az interjúrészletek voltak, amelyekből sokkal árnyaltabb képet kapunk Ritchie személyiségéről és mindenkori bandáinak belső konliktusairól, de éppen a “fekete lovag” beteg humoráról is sokszor tanúbizonyságot kapunk.

Ajánlom a könyvet mindazok számára, akiknek Ritchie Blackmore nem csak egy a számtalan rockgitáros közül, de akár azoknak is, akik alig ismerik, hiszen Blackmore pályafutásának története akár regénynek is elmegy.

Németh Géza: Blackmore. Flaccus, 2007.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy jó ötletnek tartottam a Zsoldos Péter-díjasok és utódjelöltjeik szerepeltetését, hiszen még ha sokan vitatják is a Zsoldos-díj értékét, azért az mindenképpen nyilvánvaló, hogy így a kiadvány szerzőinek legalább fele tud valamit az írásról. A tanulmányok nem rosszak, de azért örülök, hogy a szerkesztők nem vitték túlzásba az elméleti vonalat, és inkább a novelláknak hagyták meg a helyet.

Akkor jöjjön kedvenc hobbim, a pontozással egybekötött értékelés (aki netán a Solarián esedékes Galaktika-értékelésemet várja, attól kis türelmet kérek, csak ma jutottam hozzá a magazinhoz.) Ja és azért érdemes kiemelni, hogy a szerzők közül négyet személyesen ismerek - majd igyekszem, hogy ez ne befolyásoljon.

1. Szélesi Sándor: A Mars nincs is messze

A jó scifinek van aktuális üzenete. De azért ez sem célszerű túlzásba vinni. Sándornál nem ritka a direkt közéleti/politikai üzenet, ami rendszerint egész más, mint amit én az adott dologról üzennék. Hiába, nem egyformán gondolkodunk. Ennek a novellának az üzenete egyértelmű: a sztrájkok feleslegesek és tönkreteszik az országot. Ennél azért lehetett volna jobban is árnyalni a dolgot, és a Mars valahogy túlságosan is közel volt. A stílus jó, az események követhetők, de ez a minimális elvárás a szerzőtől.

Pont: 6

2. Szőts László: Elveszett lelkek

A novella mellett szól, hogy nagyon élvezetes stílusban megírt, csattanós történet, remek hangulatfestéssel. Ellene szól, hogy újból át kellett olvasnom, mert nem emlékeztem rá, miről szól. De ez lehet az én hibám is, híresen rossz a memóriám. Mindenesetre újra átlapozva visszaemlékeztem rá, hogy már elsőre is tetszett.

Pont: 9

3. Csikász Lajos: Retúr

Több kiváló ötlet van a novellában, de valahogy nekem túl tömény. Kicsit jobban meg kellett volna magyarázni, mi miért is történt, mert nekem nem sikerült teljesen beazonosítanom, hogy akkor mikor is került át Hitler lelke új helyére, meg hogy az írás általánosnak tartja-e a lélekvándorlást vagy ez egy speciális eset.

Pont: 7

4. Fazekas Bea: A jövő zenéje

Sajnálatosan gyenge címválasztás, nem túl eredeti sztori. Ráadásul az írás sokkal jobb lenne regény első fejezetének, mint novellának. Abból, hogy a Rendszernek van ellenzéke, még nem következik, hogy meg is döntik. Olvasható, de semmi több.

Pont: 5

5. Fonyódi Tibor: Naptól vagyok, Holdtól vagyok

Egy regényrészletet nehéz novellaként értékelni, mindenesetre érdekes olvasmánynak ígérkezik. Majd ha elolvastam a regényt, esetleg pontozom.

Pont: -

6. Harangozó Balázs: A harcos két útja

Vikingek és szamurájok találkozása az űrben: mit lehet ebből kihozni? Monty Pythonéknak való feladat, de Harangozó Balázs is elég jól megbirkozik vele, igaz, a szamurájos történetek sokkal jobbak, mint az írás többi része. Persze jó lenne tudni, hogy azok sajátok-e. Szellemes novella, de azért mégis kicsit “fejcsóválós”.

Pont: 8

7. Bán János: Az üldözött szerelmesek bolygója

Nem szeretem a romantikus történeteket. Még jó, hogy Bán kolléga kicsit megcsavarta a mesét, így nem annyira romantikus, de azért a szerelem, mint csodatévő erő nehezen fér bele a science-fiction kereteibe. Sebaj, olvassuk meseként, akkor már a romantika is teljességgel a helyén van, így meg egy jó kis történet. Hát még ha a karakterek is elevenebbek lennének.

Pont: 9

8. Cs. Szabó Sándor: Családegyesítés

Ijesztő írás, mégis életszerű. Bizonyára ma is találnánk sok embert, aki hajlandó lenne M-állapotba helyeztetni magát, nem is kellene hozzá feltétlenül személyes tragédia. Nem kötök bele, nincs mibe.

Pont: 10

9. Kasztovszky Béla: Van-e élet a Földön?

Erőteljes Lem-utánérzés, némi nagyhatalmi politikával megfűszerezve. Nem a mese a lényeg, hanem a kegyetlen logika, amelyet az Elnök képvisel.

Pont: 9

10. Ripp Gábor: Meghibásodott alkatrész

A novella engem nagyon a Pörgésre emlékeztetett: éppolyan nonszensz következik be itt is, a végeredmény nem kevésbé bizarr. Ügyes a párhuzam a játéknyuszival, de a Föld mint selejtes alkatrész motívuma már nagyon elcsépelt.

Pont: 7

Folytatása következik

A kötetet lazán végig lehet olvasni akár egy lendülettel is. Én két leülésből olvastam el. Arról szól, ami le van írva a fülszövegben, meg hát természetesen magáról Temesiről, aki ezúttal a Tozer Farkas fedőnevet viseli. Merész vállalkozás egy pedofil szerelmi kapcsolatot megírni - jól van, tudom, hogy nem Temesi írt ilyet először! -, ez itt elég jól sikerült, bár azért túl étvágygerjesztőnek nem mondanám Jaap naplójának bizonyos részeit. Dzsókról, a festőművésznőről meg szívesen olvasnék többet is, de Temesi könyörtelenül és gonosz módon lezárja a könyvet egy teljesen váratlan pillanatban.

Nem alapmű, de jó olvasmány, és persze Amszterdamról is sok érdekességet megtudhatunk belőle. Nem ér fel a Por vagy a Híd magasságaiba, de például a Pesttel felveszi a versenyt.

Bizonyára szakmai ártalom, valószínűleg részben családi örökség, de nagyon szeretem a történelmi regényeket. Emellett szeretem a poénos regényeket is, de sajnos mindkét kategória ritkán található meg egy  könyvben. Szerencsére Julian Rathbone könyveiben poénok és történelmi tények is szép számmal találhatók, és persze ez utóbbiakat az író alaposan átértelmezi. Az utolsó angol király Harold Godwinson történetét dolgozza fel - ő volt Anglia utolsó angolszász királya, míg az Albion királyai a messzi Vidzsajanagarból érkező utazók szemével láttatja a rózsák háborúját. Az angol ügynök a 19. század első felének angol történelmét dolgozza fel, a waterloo-i győzelemtől Wellington herceg haláláig. Az elbeszélő Charlie Boylan, a kicsi, szőrös öregember, aki állítása szerint a Secret Service különleges ügynöke volt, és most elmaradt fizetését követeli - különben nyilvánosságra hozza a nála lévő kompromittáló iratokat.

Charlie-tól (vagy Josehphtől?) megtudjuk, hogy a korszak minden valamirevaló lázongásában benne volt a belügyminisztérium keze, egészen konkrétan ők provokálták azokat ki, akár ártatlan emberek meggyilkolása árán is. Sajnos a történelmi események többsége eddig ismeretlen volt előttem, így például a peterloo-i mészárlásról is itt olvastam először, de vallomása szerint Charlie nevéhez fűződik Shelley halála is.
A könyv varázsát fokozza, hogy a könyv végéig sem tudjuk meg, hogy Charlie valóban az a bérgyilkos, akinek mondja magát, vagy csak egy kiváló képzelőerővel megáldott szélhámos. És persze szintén remek a sok utalás korabeli, vagy akár mai eseményekre is.

Nemrég az SFBlogs egyik oldalán és a Galaktikában is szó esett róla, hogy mennyire aktuális téma manapság az arab terrorizmus. Én úgy véltem, inkább közhelyes. Persze vannak írók, akik túl tudnak lépni a közhelyes megközelítésen, új nézőpontból közelítve a témához. John Updike-ot napjaink egyik legjobb írójának tartom, ezúttal sem okozott csalódást.

Ahmad egyiptomi apa, ír származású anya gyermeke. Még egész kicsi volt, amikor apja elhagyta a családot, anyja pedig nem tudta betölteni azt az űrt, amit hátrahagyott. Ahmad városuk egyik iszlám közösségében és Rashid imám tanításában találta meg életcélját: Allah minél tökéletesebb szolgálatát.

Lehetne szabványos sztori is. De nem az. Mert ahogy Ahmad látja, mennyire kiüresedett, hitetlen társadalomban él, mi vele együtt látjuk, hogy tényleg így van. Ebben a világban a legtehetségesebb templomi énekeslányból is kurva lehet, ahogy kitöltheti egy ember mindennapjait a tévé előtti nassolás is. Jack Lévy, Ahmad iskolájának nevelési tanácsadója éppannyira kiábrándult az amerikai társadalomból, mint Ahmad, de neki nincs hite, amely kiutat mutatna ebből a világból.

Ahmadnak viszont ott van Rashid sejk, aki szép lassan elmagyarázza neki, hogy ez itt a Sejtán világa, és aki résztvesz ennek elpusztításában, a hetedik mennyországba kerül, akárcsak Mohammed Atta és társai. Ahmad nem buta, igazából nem is könnyen befolyásolható. Viszont fanatikus. Így kerül bele egy borzalmas merénylet előkészületeibe, amelynek végrehajtása az ő feladata lesz.

A legsokkolóbb a könyvben az, hogy miközben az olvasó irtózik attól, amire Ahmad készül, mégis bizonyos fokig azonosul vele. Updike lassan ötven éve szakított az amerikai álommal. De ilyen távol talán még sosem került tőle.

Kiváló időzítésről tettem tanúbizonyságot, amikor a Diagnózist épp azon a héten kölcsönöztem ki, amikor a szerzőjének odaítélték az EuroConon a bátorítási díjat. Ehhez ezúton gratulálok!

Az előzetes beszámolók alapján egy penge kis könyvet vártam, hiszen az alapsztori nagyon a helyén van, és sok olyan ember volt elragadtatva tőle, akinek a véleményére adok. Ehhez képest csalódtam. Nem, nem rossz könyv, de sokminden gyenge lábakon áll benne.

Kezdem azzal, ami szerintem a regény legnagyob problémája. A karakterek. Még Phyl Macao személyisége is nagyon el van nagyolva, a különböző mellékszereplőké pedig végleg. Míg a Fahrenheit 451-ben jól követhető Guy Montag útja az első könyv ellopásától a szerelmen át a lázadásig, Macao szinte egyik pillanatról a másikra, igazi indoklás nélkül lesz lázadó. Szóval a Diagnózis fejlődésregény, de az olvasó nem kap elég információt ahhoz, hogy megértse ennek a fejlődésnek a mozgatórugóit. Az is kicsit furcsa, hogy Macao az összes korban hozzáillő nőbe előbb-utóbb szerelmes lesz, vagy legalábbis megkívánja.

Ahhoz képest, hogy a 26. században vagyunk, elég kevés változott a Földön. Nyilván szükség van a nagyobb időbeli távolságra, hogy a Halhatatlanok generációváltását megmutassuk, de akkor jó lenne valahogy megindokolni, miért rekedt meg a technika valahol a 22. század elején. Sajnos nem tudjuk meg - remélem, a folytatásból kiderül -, hogy a “marslakók” hogyan építették ki uralmukat a Földön, hiszen erőszakkal hurcolták őket haza, ami azért elég rossz kiindulópont. Montag pedi, ahhoz képest, hogy a hatalmukat biztosító találmány kidolgozója, tulajdonképpen elég jelentéktelen szerepet játszik, hiszen csak egy város főorvosa.

Furcsa volt, hogy a Hálón mindenki saját maga képében jelenik meg. Ez már ma sem így van.
Ami még bosszantó, az a mű befejezetlensége. A “to be continued” feliratok nagyon tudnak idegesíteni.

Nézzünk egy pár jó dolgot. Jó az Egészségügyi  Szolgálat ötlete, ahogy az ötven éves felső korhatár is (azért  a Logan futása valahol csak eszembe jut). A világ is ügyes alkotás szellemes a lakások köbméterben mérése. Érdemes odafigyelni a külső utalásokra, külön öröm volt számomra az utalás a 247-es szobára. A Penész is remek ötlet volt, igaz, a prágai dokik egyszer kiestek a szerepükből és akkor isa gépre hivatkoztak, amikor nem kellett volna. Majdnem kihagytam a kedvenc motívumomat: a reggeli felkelés szertartása és annak folyamatos módosulása a regény egyik legjobb eleme.

Jogosan felvetődik a kérdés, hogy akkor most tetszett-e nekem a könyv? És a kérdés nem is olyan egyszerű. Tetszett, mert olvastatta magát, sok jó ötlet van benne és nem tetszett, mert ezekből az ötletekből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ami mégis a “tetszett” mellett szól, az az, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra, és valószínűleg el fogom olvasni.

Mulasztásomat kívánom törleszteni. Kifelejtettem a Cirkusz a Holdont kedvenc magyar      nyelvű regényeim közül a toplistámon. Pedig azon kevés gyerekkori olvasmányom egyike,  amelyet kamaszkoromban újra elolvastam és még mindig tetszett. Láttam, hogy esett már   szó róla az SFBlogson is, tehát másnak is bejött.Ami igazán jó benne, hogy alapvetően gyerekeknek készült, de nem gyerekes, szóval nem olyan “jaj, de szép is lesz a jövő” kategóriás. Persze az, hogy  a hidegháború alatt készült, kicsit érződik benne, de nem zavaró.A történet főszereplője egy Bill nevű gyerek, aki az óceán fenekén lakik egy városban Billbill-lel, android hasonmásával, és minden széppel-jóval el van látva - csak éppen barátokkal nem. Amikor egyszer a “Panem et circenses” mondattal találkozik gépi tanulmányai során, ráébred, hogy nemhogy cirkusszal, de kenyérrel sem találkozott még soha.

A Holdon dolgozó apja segítségével mindenesetre szerveznek külön neki egy cirkuszt fiatal szovjet előadókkal, akikkel mindjárt jól össze is barátkozik. Aztán kiderül, hogy a Holdon gondok vannak, végül Bill és a teljes társulat elutazik a Holdra, hogy megoldja a kacifántos bűnügyet.
Szerintem felnőttként sem szégyen elolvasni, tisztességesen meg van írva, túl nagy logikai bukfencet sem vettem benne észre. Van folytatása is, de ahhoz nem volt szerencsém, ahogy 1988-as megfilmesítéséről is csak a napokban értesültem.

Ha a könyvtárak hatását a tőlük kölcsönzött könyvek számában mérjük, mindenképpen a bajai városi könyvtár gyakorolta rám a legnagyobb hatást. 12 és 18 éves korom között havonta átlagosan kétszer megfordultam benne, de még az egyetem alatt is többször jártam ott, meg amíg Baján dolgoztam, akkor is ez volt a fő ellátóhelyem.

A könyvtár látványnak sem utolsó, ugyanis a régi zsinagógában van, amelyen csak a feltétlenül szükséges dolgokat változtatták meg. A kert nagyon szép, bár nagyon vidám hangulata nincs, hiszen itt található a holocaust bajai áldozatainak emléktáblája.

Így néz ki belülről (a képeket a honlapjukról loptam):

Bújócskázóhelynek sem utolsó, és ha azt akarod, hogy olvasás vagy kutatás közben ne zavarjanak, sok nyugodt zugot lehet találni. A gyűjtemény kicsit felemás. Szépirodalomból szinte minden fontos megvan, a scifi-gyűjtemény sem rossz, és ami fontos, folyamatosan bővítik. Szakirodalomból sajnos kevés a friss, ami azért kínos, mert Baján szakirodalom terén még legfeljebb a főiskola könyvtára jöhet szóba, de az sem egy világszám. Úgyhogy komoly kutatásba csak akkor kezdjén Baján, ha rendszeresen el tudsz utazni Szegedre vagy Pécsre, vagy van türelmed a könyvtárközi kölcsönzéshez.

Nem említettem az egyik legfőbb varázsát a könyvtárnak: szinte minden szabadpolcon van. Persze ebből az is következik, hogy néhány könyvért négy méter magasra kéne felkapaszkodni, de hát lehet ezzel a könyvtárosokat is bosszantani. Az idegen nyelvű anyag túlnyomó része ajándék, de sok klasszikust és nem kevés érdekességet lehet benne találni. Angoltudásom egyik komoly megalapozóját, a Best Ghost Stories című antológiát is innen kölcsönöztem ki.

Viszont a számítógépes ellátottság az katasztrofális. Van a nagyközönségnek összesen négy gép, de azokon sincs katalógus, csak netezni lehet rajtuk. Mivel most már a cédulakatalógushoz sem lehet hozzáférni, ha nem tudod pontosan, hol van az, amit keresel, kénytelen vagy a könyvtároshoz fordulni.

A könyvtárosok általában rendesek, volt, hogy fél évig nem vittem vissza a könyveket és mégsem fizettettek büntetést, bár ebben alighanem az is benne van, hogy kolléga vagyok, és egy rövid ideig ott is voltam gyakorlaton. Csak nagyon hiányzik nekik egy profi informatikus, meg egy jó pályázatíró. Meg kell említenem, hogy a beiratkozás ingyenes, de adományokat elfogadnak.

Mindent összevetve a maga feladatának jól megfelel az AEVK, és ha véletlenül Bajára téved az ember, érdemes megnézni, mert gyönyörűszép.