Egy ízben már beszámoltam arról, milyen könyveket zsákmányoltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból. Úgy veszem észre, rendre túlbecsülöm olvasási sebességemet, mert még mindig az eggyel azutáni garnitúra könyv van nálam, noha lassan két hónapja a bejegyzésnek. Ráadásul az egyik könyvbe úgy néz ki, csakugyan beletört a bicskám. De nézzük kézhezvételi sorrendben

1. Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen

Ez volt az egyetlen “előre megtervezett” kölcsönzésem ez alkalommal, bátyám már sikerrel tesztelte a regényt. Nem egészen azt kaptam, amire számítottam, de nagyot nem csalódtam. Bővebben itt.

2.  Joe Hill: A szív alakú doboz

Alma nem esik messe a fájától: Joe Hill Stephen és Tabitha King fiaként szinte predesztinálva volt a horrorszerzői pályára - persze a tehetség nem feltétlenül öröklődik. A kötet az író első és mindeddig (a Wikipedia szerint idén februárig) egyetlen regénye, amelynek központi alakja egy lepukkant ötvenes death metal-zenész, aki poénból rendel egy állítólag kísértet lakta öltönyt, szív alakú dobozban. Mint kiderül, hiba volt, és nem csak magát, de társait, szeretteit is alaposan csőbe húzta. A regény nem ér fel a kedves papa csúcsteljesítményeivel, de Borzalmak városa vagy a Cujo szintjét simán hozza.

3. Harry Harrison: Helyet! Helyet!

A technicolor időgépen kívül, azt hiszem, még nem olvastam semmit Harrisontól, e könyvének filmadaptációját viszont láttam. Hát bizony elég súlyos volt. Arra számítottam, hogy a könyv is ugyanannyira nyomasztó és földbedöngölő lesz, de meglepetésemre teljesen fogyaszthatónak bizonyult az ábrázolt iszonyú demográfiai és szociális viszonyok ellenére is. Alighanem fogok én még Harrisont olvasni.

4. Viktor Pelevin: Számok

Pelevin Empire “V” című könyvével fogott meg, azóta gyakran ellátogatok a “P” betűs szakasz megfelelő polcához, eddig nem okozott csalódást. A Számok főszereplője egy orosz üzletember, aki életét számmisztikai megfontolások alapján szervezi meg, ami hol sikereket, hol kudarcokat hoz, miközben korunk orosz társadalmának egész panoptikuma tárul az olvasó elé. Némileg beteg, de élvezetes olvasmány.

5. Stephen Baxter: Evolution

Na ez az a könyv, amit valószínűleg nem fogok végigolvasni. Ebben persze szerepe van annak is, hogy angolul 750 oldalt végigolvasni sajnos nem egy sétagalopp nekem, de a Voyage sem volt sokkal rövidebb. Viszont nem könnyű egy olyan regényt olvasni, amelyben csak a kerettörténetben szerepelnek Homo sapiensek (legalábbis a 355. oldalig). Baxter ugyanis a főemlősök történetét vezeti végig a kezdetek kezdetétől napjainkig, egy-egy lény történetén keresztül. De hát a különböző őslények élete kevésbé változatos, mint az embereké, így nem fogynak igazán az oldalak. Az ötlet zseniális, a hiba az olvasóban van.

Most a karácsonyra és az ünnepeket megelőzően beszerzett könyvek vannak soron.

Könyvtárazásaim során csak ritkán tudom előre, pontosan melyik könyveket szeretném kikölcsönözni - nem utolsósorban azért, mert már sokszor volt, hogy a kiszemeltek nem voltak benn, meg annak is megvan a maga varázsa, ha a polcsorok között bolyongva bukkanok rá reménybeli kincsekre. Legutóbb a Szabó Ervin központi könyvtárában is a véletlen dominált, de azért többségében jó dolgokra bukkantam rá.

Lássuk őket az elolvasás / kézbevétel sorrendjében!

1. Dörnyei Kálmán: A 26-szor klónozott Nordy Fox kalandjai

Kellemes könyv, bár valóban nem tagadhatja le Douglas Adams hatását. Véleményem szerint a Tauk ősfa és Processor tábornok háborúját aránytalanul hosszan tárgyalja a regény, de kikapcsolódásnak teljesen jó. Filozófiát mindenesetre nem ebben a könyvben kell keresnünk.

2. Ray Bradbury: A villamos testet énekelem

Egészen 2009 második feléig tartott, míg rájöttem, hogy Ray Bradbury nem sciencefiction-író. Ugyan vannak művei, melyekben a scifi eszköztárát alkalmazza, de ott sincs különösebb jelentősége a tudományos-technológiai háttérnek. Bradburynek bizony a “magas” szépirodalom számára fenntartott polcokon lenne a helye, annál is inkább, mert kiválóan ír. Ezt ebben a kötetében is kiválóan bizonyítja. Azért a Marsbéli krónikák történetét kiegészítő írás mégis különösen kedves számomra.

3. Robert Merle: Madrapur

Erről a könyvről már korábban részletesen beszámoltam, írásomat lásd itt.

4. Jean-Claude Dunyach: Halott csillagok

Mások ízléséből nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni. SFInsider rajong M. John Harrison Fény című regényéért, Eloy ki nem állhatja, ellenben rajong a Dunyach-könyvért. Mivel a Fény számomra is súlyos csalódás volt, feltételeztem, hogy a Halott csillagok nekem is tetszeni fog. Az 52. oldalon feladtam.

5. Tokaji Zsolt: Turulfi

Erre a regényre és az alapját képező Juhász Viktor-novellára az Írószövetség SF Szakosztályának weboldala hívta fel a figyelmemet. Mindkét írást szórakoztatónak találtam, a regény esetében ugyan sajnálatosan korán rá lehet jönni, ki a főgonosz, de hát Supermannek is többnyire világos, hogy Lex Luthor környékén kell a gonoszakat keresnie. Érdekes kísérlet a magyar szuperhőstörténet, és azzal a jókora adag iróniával és nyelvi humorral, amit a szerző hozzáad, teljesen működőképes is.

Avagy megosztom benyomásaimat a két könyvről, melyeket utoljára olvastam.

Robert Charles Wilson: Tengely

Kapott már ez a regény hideget-meleget az SFBlogson, annyi biztos, nem ugyanaz a kaliber, mint a Pörgés. Ennek ellenére jó történet, ami meglepően kevés szállal kötődik az előzményhez. Más szerzők erre azt mondanák, hogy teremtettek egy univerzumot, ez pedig ugyanabban a világban játszódik. Igaz, ott van Diane Dupree, de az ő karaktere nélkül is elmenne a történet.

Örömteli, hogy sokkal közelebb kerültünk a Feltételezettekhez, sőt, néha szinte ki sem látszunk belőlük. Persze a szerző nem teheti meg, hogy egyértelmű választ adjon az őket (?) illető kérdésekre, hiszen a bizonytalanság mindig izgalmasabb, mint bármilyen válasz, meg aztán folytatni is akarja a sorozatot.

Jól ki volt találva a regény világa Genomvédelmi Hivatallal és az illegalitásban élő negyedikekkel, a vége azért csattanhatott volna nagyobbat is. Hiányoltam a marsiak többezer éves történelmének részletesebb ismertetését, de nem lepne meg, ha a Vortex a Marson, vagy az ahhoz kapcsolt világon játszódna.

Egy kérdés viszont nem hagy nyugodni: miért Tengely a regény címe?

Doris Lessing: A fű dalol

Múltkori könyvtári kóborlásom során véletlenül akadt a kezembe ez a könyv. Úgy emlékeztem, hogy az írónő írt valami poszt-apokaliptikus történetet. Ha így is van, nem ez az.

A regény Dél-Afrikában játszódik, valamikor a 20. század első felében, igazán komoly jelentősége nincs az időnek, csak annyi, hogy az apartheid bukása előtt vagyunk, amikor a feketéket állatként kezelték. Nem volt ez másként Turnerék farmján sem. Mary ízig-vérig városi lány volt, de hirtelen rájött a házasodhatnék, és éppen Dick Turner akadt az útjába. Gyakorlatilag itt el is romlott minden, mert bár Dick alapvetően jóindulatú, nemigen lát túl a farmján, ráadásul a gazdálkodáshoz sem ért rendesen. Mary nem tud magával mit kezdeni a semmi közepén, így jobbára a szolgák szekírozásával tölti idejét. Aztán Moses személyében Mary emberére akad…

Lessing nem hagy bennünket bizonytalanságban, mert a könyv azzal nyit, hogy Maryt holtan találták, Moses vállalta a tettet, Dick pedig szemlátomást megőrült. A regényben az a borzasztó, hogy alapvetően sem Mary, sem Dick, de még Moses sem rossz ember, csak éppen egymással nem tudnak zöldágra vergődni.

Aki krimit vár a regénytől, az csalódni fog, inkább lélektani drámára lehet számítani. A terjedelmétől nem kell megijedni, jó nagy betűkkel van írva, két-három napnál több nem kell neki.

Ebbe a bejegyzésbe annyi mindent zsúfolok bele, amennyiről legalább három bejegyzést lehetne írni, de az elmúlt egy hétben kissé nehezen kezdtem bele az írásba.

Elhunyt Ocskay Gábor, a talán legtehetségesebb magyar hokis. 34 évesen szívrohamban meghalni mindenképpen megdöbbentő, ráadásul egy ilyen sugárzó tehetség. Találnék szavakat, de már megtalálták helyettem mások. Amikor a hírt megláttam, előbb az apjára gondoltam, ugyanígy voltam Kolonicsnál is: biztosan névrokon. Bármi is legyen az oka, nem csökkenti a fájdalmat.

Egy hetet megint depresszióban töltöttem, bár ez érdekes módon csak akkor látszott, ha magamban voltam, társaságban működőképes voltam. De mire rávettem magam, hogy elmenjek a társaságba… Na ezért nem írtam, mert folyamatos szorongás közben egyetlen vágyam, hogy meglegyen a magam helye a sarokban. A szorongás kiváltó oka egy tegnapi munkahelyi ellenőrzés volt, amely minden gond nélkül zajlott le. Igaz, tegnapelőttől ismét használható állapotban voltam. Sokat kell mozogni, tempós zenét hallgatni és gondoskodni róla, hogy süssön a nap: most ez volt a sikerrecept.

Ha már mozdulás, ellátogattam a könyvtárba is (Szabó Ervin Központi). A science-fiction részlegről most csak egy Capek-művet kölcsönöztem ki, viszont egyre jobban megkedvelem a korábbi British Council-féle könyveket tároló sarkot, sok jónak tűnő scifi van ott is. Most éppen Stephen Baxtertől  a Voyage került kezeim közé, a fülszöveg és az elő- ill. utószó alapján nagyon ígéretes, az első 30 oldal is jónak bizonyult. Ha végzek vele, természetesen írok róla. Egyébként alternatív közelmúlt-történelemről és űrkutatásról van benne szó. Kivettem még egy Rushdie- és egy Doris Lessing-könyvet, előbbiben két könyv után megbízom, talán az utóbbi sem véletlenül kapott Nobelt. Sajnos kedvenc szerzőimtől szinte minden hozzáférhetőt elolvastam, így Vonneguttól is egy novelláskötettel kellett beérnem.

Március vége van, és az idén még nem vettem CD-t. Na ez hamarosan változni fog, az új Queensrÿche-ot meg kell vennem, Annatar és bátyám is szépeket mondott róla. A Pendragonnak is most jön ki a lemeze, ők dallamos prog rockot játszanak. Tulajdonképpen már tavaly kijött, de eddig csak egy méregdrága DVD-mellékletes verzióban volt elérhető. Úgyhogy jöjjön csak a fizetés, aztán irány a CD Pince!

Beneveztem a Vivicittára, április 19-én tessék nekem szurkolni. Még van mit javítanom a kondíciómon, de talán addig még alkalmam is lesz rá. Pláne hogy a szombati munkanap miatt Budapesten ragadok erre a hétvégére is, így - ha nem ilyen jeges szelek fújdogálnak - még van esély egy vasárnapi szigetfutásra.

Uff, én beszéltem!

Figyelem! Mint azt a kép jól mutatja, a József Attila Tudományegyetem Egyetemi Könyvtára még nem az a kacsalábon forgó üvegpalota volt, amelyet a kedves emlékű Ady téri sportpálya helyén emeltek. Az is jön még, de ezzel a könyvtárral előbb kerültem kapcsolatba.

Először inkább messziről kerültem. Addig csak szabadpolcos könyvtárakkal volt dolgom, a katalógus és a megrendelőcetli valahogy ellenszenvesek voltak nekem. És az az NH, amit néha a cédulára írtak a raktárosok, hogy “nincs a helyén”, hát az valami szörnyű volt. Úgyhogy eleinte beértem a töris meg a németes szakkönyvtárral (az üvegpalota felépítésével ezek sincsenek többé).

De ez az állapot nem tartott örökké, és egy idő után már attól sem idegenkedtem annyira, hogy a könyvtárban tanuljak. Na ezt a töris szakkönyvtárban (BTK II. emelet, a folyosó végén balra) nemigen lehetett megtenni, mert összesen 16 ülőhely volt. Meg óriási hőség. Az Egyetemi Könyvtár sem volt éppen rendkívül tágas, de azért a társadalomtudományi olvasóban mindig lehetett helyet találni, vagy ha netán mégsem, el lehetett zarándokolni az Osztrák Gyűjteménybe, na ott garantáltan nem volt senki.

A kölcsönzésre viszont sajnos mindig legalább másfél órát kellett várni, ami azért elég idegesítő volt. Még idegesítőbb volt, amikor kiment a hálózat, mert a cédulakatalógust a ‘90-es évek közepe óta nem fejlesztették, így az OPAC (magyarul az elektronikus katalógus) nélkül nem nagyon lehetett boldogulni. Meg persze kölcsönözni sem, mert az is elektronikusan ment.

A tájékoztató pultot ravasz módon eldugták egy szobába, ahová a legtöbb olvasó egyszerűen nem mert bemenni, mert azt hitte, hogy az valami forgalom elől elzárt terület. Így valószínűleg a tájékoztató könyvtárosnak lehetett ott a legjobb dolga, mert a legritkább esetben tettek fel neki kérdéseket. Azért mégis mesélték, hogy egyszer feltette egy olvasó azt a kérdést, hogy bizonyos tünetek mellett műtesse-e meg a máját. A könyvtáros megköszönte a bizalmat, de javasolta, hogy inkább a háziorvosával tárgyalja meg a kérdést…

Nyáron iszonyú hőség volt a könyvtárban, viszont nyitott ablak mellett lehetett hallani a Dugonics téri szökőkutat, az utcazenészeket: jó hely volt. Na persze az utódjával - annak minden hibájával együtt -nem lehet egy napon említeni, de azért kár, hogy az épületet hagyták teljesen leromlani. Unokáink sem fogják látni?

Ha a könyvtárak hatását a tőlük kölcsönzött könyvek számában mérjük, mindenképpen a bajai városi könyvtár gyakorolta rám a legnagyobb hatást. 12 és 18 éves korom között havonta átlagosan kétszer megfordultam benne, de még az egyetem alatt is többször jártam ott, meg amíg Baján dolgoztam, akkor is ez volt a fő ellátóhelyem.

A könyvtár látványnak sem utolsó, ugyanis a régi zsinagógában van, amelyen csak a feltétlenül szükséges dolgokat változtatták meg. A kert nagyon szép, bár nagyon vidám hangulata nincs, hiszen itt található a holocaust bajai áldozatainak emléktáblája.

Így néz ki belülről (a képeket a honlapjukról loptam):

Bújócskázóhelynek sem utolsó, és ha azt akarod, hogy olvasás vagy kutatás közben ne zavarjanak, sok nyugodt zugot lehet találni. A gyűjtemény kicsit felemás. Szépirodalomból szinte minden fontos megvan, a scifi-gyűjtemény sem rossz, és ami fontos, folyamatosan bővítik. Szakirodalomból sajnos kevés a friss, ami azért kínos, mert Baján szakirodalom terén még legfeljebb a főiskola könyvtára jöhet szóba, de az sem egy világszám. Úgyhogy komoly kutatásba csak akkor kezdjén Baján, ha rendszeresen el tudsz utazni Szegedre vagy Pécsre, vagy van türelmed a könyvtárközi kölcsönzéshez.

Nem említettem az egyik legfőbb varázsát a könyvtárnak: szinte minden szabadpolcon van. Persze ebből az is következik, hogy néhány könyvért négy méter magasra kéne felkapaszkodni, de hát lehet ezzel a könyvtárosokat is bosszantani. Az idegen nyelvű anyag túlnyomó része ajándék, de sok klasszikust és nem kevés érdekességet lehet benne találni. Angoltudásom egyik komoly megalapozóját, a Best Ghost Stories című antológiát is innen kölcsönöztem ki.

Viszont a számítógépes ellátottság az katasztrofális. Van a nagyközönségnek összesen négy gép, de azokon sincs katalógus, csak netezni lehet rajtuk. Mivel most már a cédulakatalógushoz sem lehet hozzáférni, ha nem tudod pontosan, hol van az, amit keresel, kénytelen vagy a könyvtároshoz fordulni.

A könyvtárosok általában rendesek, volt, hogy fél évig nem vittem vissza a könyveket és mégsem fizettettek büntetést, bár ebben alighanem az is benne van, hogy kolléga vagyok, és egy rövid ideig ott is voltam gyakorlaton. Csak nagyon hiányzik nekik egy profi informatikus, meg egy jó pályázatíró. Meg kell említenem, hogy a beiratkozás ingyenes, de adományokat elfogadnak.

Mindent összevetve a maga feladatának jól megfelel az AEVK, és ha véletlenül Bajára téved az ember, érdemes megnézni, mert gyönyörűszép.

12 éves koromtól középiskolás voltam, és persze nehéz lett volna megkerülni az iskolai könyvtárat, már csak a kötelező olvasmányok miatt is. De nem is akartam megkerülni, mert a könyvtárban más kincsekre is lehetett akadni.

A könyvtár első termét csak egy erős üvegablak választja el a tornateremtől, így fokozott tüzérségi támadásnak van kitéve, hiába van egy emelettel feljebb. Itt vannak a régi könyvek. Mivel a gimnázium tavaly volt 250 éves, ezek tényleg elég régiek, de teljesen szabadon hozzájuk lehet férni, lyukasóráimban kedvtelve lapozgattam a gótbetűs köteteket. A kedvencem - ha jól emlékszem - német nyelvű volt, és a boszorkányszombatokról szólt.

Azért beljebb is voltak jó dolgok, például az iskolaújság évfolyamai évtizedekre visszamenőleg. Szintén érdekes volt az idegen nyelvű anyag, főleg, hogy honnan szedtek össze ilyen kaotikus gyűjteményt. Például szép számmal voltak angol nyelvű lapozgatós könyvek is, amik azért rendszerint csak erősen marginális szerepet kapnak az oktatásban.

Mivel a polcok magasak, és jól tele vannak pakolva könyvvel, a könyvtárban remekül el lehet veszni. Akkor kapott főleg nagyobb jelentőséget az intézmény, amikor szép lassan letettük a nyelvvizsgákat, így számos lyukasóránk lett. Ekkor gyakorlatilag megszálltuk a könyvtárat.

Persze tartottak itt nekünk órát is - a gimnáziumban valahogy sosem volt elég tanterem -, vizsgáztam is itt, mindennek ellenére nem tartozik a nagyhatású könyvtáraim közé. Azért egy időben elmélkedtem azon, hogy nem is lenne rossz itt könyvtároskodni és mellette történelmet tanítani. De  ez meg is maradt az elmélkedés szintjén.

Tegnap megnéztem a Holnapután című filmet. Nem voltak túlzott elvárásaim, így nem is csalódtam benne. Eleve tudomásul vettem, hogy ez nem is akar hard SF lenni, csak egy minimális tudományossággal rendelkező katasztrófafilm. Annak egyébként egész jó, főleg Los Angeles pusztulása volt látványos.

A történetről inkább nem beszélek, mert az bizony harmatgyenge - ez a két ifjú egymásba szeret, majd a rosszviszonyban lévő Apuka megmenti őket dolog borzasztó sablonos, és ez az instant jégkorszak is elég meredek.

Azt azért nem állom meg, hogy egy szót ne ejtsek a New York Public Library-ről. Az bizony igen nagy, és mivel az amerikai közkönyvtárak igyekeznek maximálisan kielégíteni az olvasói igényeket, ponyvából is akad szép számmal. Úgyhogy Nietzsche és a Gutenberg-Biblia elégetése nélkül is jó tíz évre el lettek volna látva fűtőanyaggal. Én mindenesetre inkább a fabútorokkal kezdtem volna.

Ha lepontoznám a tízes listán, talán hatost kapna, de igazából annál élvezetesebb volt, mint amennyit ért. Nézhető, de ha valaki nem nézi meg, azért olyan sokat nem vesztett.

Persze komolyabb természettudományos ismeretekkel rendelkezők valószínűleg egy párszor a szívükhöz kaphatnak közben, többek között ezért nem nézem meg a 10 000 BC-t töri szakosként.