Egy ízben már beszámoltam arról, milyen könyveket zsákmányoltam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból. Úgy veszem észre, rendre túlbecsülöm olvasási sebességemet, mert még mindig az eggyel azutáni garnitúra könyv van nálam, noha lassan két hónapja a bejegyzésnek. Ráadásul az egyik könyvbe úgy néz ki, csakugyan beletört a bicskám. De nézzük kézhezvételi sorrendben

1. Philip Roth: Összeesküvés Amerika ellen

Ez volt az egyetlen “előre megtervezett” kölcsönzésem ez alkalommal, bátyám már sikerrel tesztelte a regényt. Nem egészen azt kaptam, amire számítottam, de nagyot nem csalódtam. Bővebben itt.

2.  Joe Hill: A szív alakú doboz

Alma nem esik messe a fájától: Joe Hill Stephen és Tabitha King fiaként szinte predesztinálva volt a horrorszerzői pályára - persze a tehetség nem feltétlenül öröklődik. A kötet az író első és mindeddig (a Wikipedia szerint idén februárig) egyetlen regénye, amelynek központi alakja egy lepukkant ötvenes death metal-zenész, aki poénból rendel egy állítólag kísértet lakta öltönyt, szív alakú dobozban. Mint kiderül, hiba volt, és nem csak magát, de társait, szeretteit is alaposan csőbe húzta. A regény nem ér fel a kedves papa csúcsteljesítményeivel, de Borzalmak városa vagy a Cujo szintjét simán hozza.

3. Harry Harrison: Helyet! Helyet!

A technicolor időgépen kívül, azt hiszem, még nem olvastam semmit Harrisontól, e könyvének filmadaptációját viszont láttam. Hát bizony elég súlyos volt. Arra számítottam, hogy a könyv is ugyanannyira nyomasztó és földbedöngölő lesz, de meglepetésemre teljesen fogyaszthatónak bizonyult az ábrázolt iszonyú demográfiai és szociális viszonyok ellenére is. Alighanem fogok én még Harrisont olvasni.

4. Viktor Pelevin: Számok

Pelevin Empire “V” című könyvével fogott meg, azóta gyakran ellátogatok a “P” betűs szakasz megfelelő polcához, eddig nem okozott csalódást. A Számok főszereplője egy orosz üzletember, aki életét számmisztikai megfontolások alapján szervezi meg, ami hol sikereket, hol kudarcokat hoz, miközben korunk orosz társadalmának egész panoptikuma tárul az olvasó elé. Némileg beteg, de élvezetes olvasmány.

5. Stephen Baxter: Evolution

Na ez az a könyv, amit valószínűleg nem fogok végigolvasni. Ebben persze szerepe van annak is, hogy angolul 750 oldalt végigolvasni sajnos nem egy sétagalopp nekem, de a Voyage sem volt sokkal rövidebb. Viszont nem könnyű egy olyan regényt olvasni, amelyben csak a kerettörténetben szerepelnek Homo sapiensek (legalábbis a 355. oldalig). Baxter ugyanis a főemlősök történetét vezeti végig a kezdetek kezdetétől napjainkig, egy-egy lény történetén keresztül. De hát a különböző őslények élete kevésbé változatos, mint az embereké, így nem fogynak igazán az oldalak. Az ötlet zseniális, a hiba az olvasóban van.

Most a karácsonyra és az ünnepeket megelőzően beszerzett könyvek vannak soron.

Mivel már az előrehozott januári Galaktika sincs messze, meg hát én is gyorsan lecsaptam a magazinra, a szokásosnál korábban jelentkezem az értékeléssel is. A Hargitai-tanulmány eddig igen jó, talán a legjobb az új Galaktika eddigi ismeretterjesztő cikkei közül, kíváncsian várom a folytatását.

Novellafronton kicsit nehéz dolgom volt. Részben azért, mert a sajátomról nyilván nem fogok véleményt mondani, így egy jelölt kiesett a legrosszabb / legjobb darabért folytatott versenyből, részben, mert egy novella számomra messze kimagaslott a mezőnyből.  Amikor elkezdtem ezt a “Worst and Best of…” -sorozatot, azt a szabályt állítottam fel, hogy többrészes műveket és a Retro rovat novelláit kihagyom a  versenyből. Most mégis az utóbbi szekcióból kerül ki a legjobb.

Megjegyzem, a Delany-írás is igen ígéretesen kezdődik, így még az is lehet, hogy jövő hónapban a másik szabály is borulni fog. Van ilyen. Ha nem lenne a Cherryh-novella, alighanem Kuczka Az élő babákja szerepelne a legjobban. Nem túl eredeti sztori, de nagyon élvezetes stílusban íródott. No de lássuk a gyengét! Larry Niven bizony meglepetést okozott: kellemetlen meglepetést. Eddig mindig hozta a jó minőséget, de ez A leghidegebb hely elég halovány teljesítmény. Egy gyenge poénra épül az egész, azt annyi. Az átkelés sem tartalmazott sok újdonságot, de annak legalább szépen felépített története volt izgalmas karakterekkel. Úgyhogy a Hónap Leggyengébbje címet  Larry Niventől A leghidegebb hely kapja.

A Hónap Novelláját már fentebb elfecsegtem: C.. J. Cherryhtől a Kasszandra. Nagyon jó a képi világa - már ha lehet ilyet mondani egy írásműre, rendkívül hatásos, megragadja az olvasót. Eleinte arra számítottam, hogy 1945 Drezdája lesz a város, ahol játszódik, de így is majdnem olyan erőteljes volt a befejezés. És minden jó, ha jó a vége alapon a magazin összesített mérlegét is a jó felé billentette.

Történelem iránt érdeklődő emberként szívesen olvasom az alternatív történelmi alkotásokat. Philip Roth könyve ráadásul egy kimondottan izgalmas alapszituációból indul ki: mi lett volna, ha 1940-ben Franklin Delano Roosevelt helyett Charles Lindbergh nyeri az elnökválasztást. Lindbergy ugyanis nemcsak óceánrepülőként, hanem a nácik elkötelezett barátjaként is hírnevet szerzett magának, így ez a módosítás alaposan felforgatta volna az Egyesült Államok és a világ történetét.

De aki nagypolitikai és háborús hatalmi játékokat keres, az nem találja meg a számítását ebben a könyvben. Philip Roth ugyanis családtörténetet ír, mégpedig saját családja történetét írja meg az alternatív világban, ami jó eséllyel egyedülálló próbálkozás. Rothék Newark zsidó városrészében élik meg Lindbergh hatalomra kerülését, aki kezdetben csak izolacionista politikájára helyezi a hangsúlyt, később azonban német elvbarátai hatására fellép az amerikai zsidóság ellen is.

A változások alaposan próbára teszik Rothékat. Elsőként a kis Philip unokatestvére, Alvin utazik Kanadába, hogy a britek oldalán részt vegyen a háborúban – nyomorékként tér haza. A nagynéni egy Lindbergh-barát rabbi titkárnője, majd felesége lesz, ily módon bejáratos lesz a Fehér Házba is. Sandy, Phil bátyja az új rendszer ifjúsági szervezetének mintaszerű tagja lesz, ezáltal egyre jobban eltávolodik családjától. 1942 második felében pedig elszabadul a pokol.

Kiváló alapötlet, érdekes megközelítés: már csak ezért érdemes elolvasni a regényt. A happy end viszonylagos: Roosevelt újabb hatalomra kerülését Amerika háborúba lépése követi. Ami mégis zavar benne, az, hogy a szerző mintha egyszercsak megunta volna a mesélést: hirtelen szakad vége a történetnek. Nagy erénye viszont a könyvnek, hogy az események tökéletesen hihetőek: igen, akár így is lehetett volna. Roth többnyire nem fiktív szereplőkre támaszkodik: valódiák életpályáját formálja át. A könnyebb eligazodás kedvéért a kötet végén közli a valódi életrajzokat is.

Nem tartozik a legkönnyebb olvasmányok közé az Összeesküvés Amerika ellen, mégis érdemes megadni az esélyt, annál is inkább, mert rengeteg aktuális üzenete van.

“[…] ez a probléma, higgye el nekem, egyáltalán nem sci-fi jellegű…”

Elhihetjük a stewardessnek, noha nem sok racionális magyarázatot kapunk arra, hogy miért nem fogy el a gép üzemanyaga, mint ahogy az is tisztázatlan marad, mi az úticél. Robert Merle-t ugyan nem szokták science-fiction íróként számot tartani, sok műve alapján mégis ehhez a zsánerhez sorolhatjuk. Egyértelműen SF az Állati elmék vagy a Majomábécé, de a Malevilt is bízvás idesorolhatjuk, és akkor még nem is említettem a Védett férfiakat. Ez a regény is fantasztikus motívumokat alkalmaz, igaz, válaszokat hiába várunk tőle.

A Madrapur egy különös utazás történetét meséli el egyik résztvevője nézőpontjából. A francia légijárat tizenhat utasa az Indiához közeli Madrapurba kíván utazni. Van köztük diplomata, titkosügynök, nagyvilági hölgy és kétes jellemű üzletember, fiatal lány és hivatásos nőcsábász. Hamar kiderül, hogy a gépnek nincs pilótája, távirányítással vezetik, és az is megkérdőjeleződik, hogy Madrapur egyáltalán létezik-e.

Merle regényének legfőbb erénye kiváló karakterábrázolása. Az összezárt tizenhat utas konfliktusai részben aggasztó helyzetükből, részben jellemük és elveik ütközéséből adódnak. A repülő utasai mindannyian kiszolgáltatottak ismeretlen felsőbb erőknek, szabadulásokra nincsen esély. Ezt némelyikük tagadja, mások igyekeznek elfogadni. A történet ideális színdarab-alapanyag, már Magyarországon is színpadra állították.

Mint Merle regényei általában, a Madrapur is olvastatja magát, a folyamatos feszültség miatt nagyon nehéz letenni. Ha a scifi tantárgy lenne, én Merle-t is mindenképpen a tananyag részévé tenném, és talán a Madrapur lenne a kötelező olvasmány.

Megpróbált kitolni velem a Galaktika szerkesztősége: ugye én itt a leggyengébbeket és a legerősebbeket próbálom kiemelni a lapból, egyúttal iránymutatással is szolgálva, hogyan kell olyan magazint összeállítani, ami nekem nagyon tetszik. Igaz, ez nyilván nemigen érdekel senkit, mert az a közönségszavazáson már többször kiderült, hogy nem minősülök tipikus Galaktika-olvasónak. A kitolás lényege az volt, hogy Németh Attila összerakta a talán legegyenletesebb színvonalú Galaktikát. Nincs benne kimondottan gyenge novella, igaz, kiugróan jó sem. Azért én próbálkozom.

De előbb az előétel. Már tele van a hócipőm ezekkel a sárgásbarna steampunk-borítókkal. A dolog steampunk része még rendben is van, de mért mindig sárgásbarna? Aki tud rá magyarázatot, ossza meg velem! A játékajánló valóban egy játékot ajánl, a filmajánló is betölti szerepét (leszámítva, hogy sorozatot ajánl, és az sem SF tárgyú), a tudományos ismeretterjesztés ezúttal dögunalmas. Hozzá kell tennem, hogy a King-Hele tanulmányt még nem olvastam, de a többi az elég feledhető. Ja és a tartalomjegyzékben a 68-ból valahogy 78 lett. Az interjúval a szokásos a probléma: szokásos kérdések, ugyanazok a válaszok.

Na de lássuk a két kiemelt novellát!

Leggyengébbnek Walter van Tilburg Clarktól A hordozható gramofont tartom. Talán nem szép dolog egy csaknem hetven éves novellát lehúzni, de hát a Retro rovaté sem sokkal újabb és mégis lényegesen fogyaszthatóbb. Ez egy mezei hangulatnovella, és a beleesik a kategória szokásos hibájába: érzelgős lesz. Ettől nem rossz, ínségesebb időkben talán tetszene is, de ez most kevés.

A legjobb - újból kihangsúlyozom, szoros versenyben - Geoffrey Landistől a Hosszú hajsza. Ügyesen kezeli a világűr óriási távolságai miatti óriási időtávokat, a géppé váló ember és az értelmetlen háború problémaköréhez is hozzá tud tenni valamit. A csattanó is nagyon a helyén van, stílusa pedig rendkívül olvasmányos.

Nos, ebben a hónapban a ZSK kimaradt, szerencsére a totális mellényúlás is. Azért az előbbiért nem haragudtam volna.

Tegnap ismét SFPortal Meetup volt, ahol természetesen én is megjelentem. Na jó, nem is annyira természetesen, elvégre a nyáron legalább egyet kihagytam, de azért már nagyon rutinos vagyok a Főnix Klub kapualjának megtalálásában, ami azért - valljuk be - nem könnyű feladat.

A szeptemberi kiadás óriási tömegéhez képest most nem voltunk olyan sokan, de így is megtöltöttük a rendelkezésre álló ülőhelyeket, csak épp a lépcső ilyetén célú hasznosítására nem volt szükség, no meg levegőt is kaptunk.

Az előadások színvonala szokás szerint vegyes volt, a “futottak még” kategóriától a remekig minden megvolt, de hát minek is általánosítok itt, amikor a következőkben úgyis egyenként akarok írni róluk.

Az estét Kelt alias Szedlák Ádám, Meetup alapító atya kezdte a már többször is elhalasztott System Shock-2-beszámolójával. Mint megtudtuk, a tizedik születésnapját ünneplő scifi-horror videójáték rendelkezik talán minden idők leggonoszabb főellenségével, aki ráadásul folyamatosan dumál is krónikusan alulinformált főhősünknek.

Tóth Emese, azaz Automaton_Aliza a steampunk bemutatására készült, ami azonban csak részlegesen sikerült. Emese ugyanis nyilvánvalóan gyakorlatlan előadó, így az izgalom bizony rendesen rontotta a minőséget. Ugyan nem sikerült kiszedni belőle, hogy hogyan is definiálja a steampunkot, de kaptunk jónéhány linket, ahol megfelelő mennyiségű háttéranyagot, sőt, kész műveket is találunk.

Kánai András alias SFInsider alaposan felkészült előadására, amely az SF ‘60-as - ‘70-es években kibontakozó Új Hullámát ismertette. Ennek következtében persze jócskán túllépte az öt perces időkeretet, de azt hiszem, ezt nem sokan bánták a jelenlévők közül. Ami nekem leginkább lejött a prezentációból, az az, hogy az Új Hullám az “Aranykor” száraz tudományosságot és egyszerű nyelvezetet favorizáló írói attitűdjével szemben az irodalmiságot, művésziséget hangsúlyozta ki, sokkal kísérletezőbb, ugyanakkor kevésbé tudománycentrikus műveket eredményezve.

A Meetup záró előadását Kollárik Péter alias Chelloveck tartotta meg H. G. Wells műveinek megfilmesítéséből. Ugyan a televíziós produkciók nem is kerültek megemlítésre, így is hihetetlen mennyiségű filmről esett szó, melyek között a katasztrofálisan rossztól a zseniálisig minden kategória megtalálható. Az előadást a filmek plakátjai illusztrálták. Külön kiemelendő, hogy Péter maga is nagyon élvezte előadását és lelkesedését sikeresen átragasztotta a közönségre is.

A “hivatalos program” után a társaság zöme átvonult a Bobek Kávézóba, hogy étel s ital mellett tárgyalja meg a hallottakat - meg ami még eszükbe jutott.

Az SFPortal és az SFBlogs már egy ideje eléggé tele van a District 9-nal, most, hogy tegnap én is megnéztem a filmet, hozzáteszem a magamét.

Nagy felháborodást keltett Szily László indexes ismertetője. Azzal a részével, hogy a science-fictiont, mint olyat, általában mulatságosnak tartja, tényleg lehet vitatkozni (bár ha valakinek az Independence Day és társai jelentik a scifit, akkor ebben is van igazság), viszont csakugyan sokminden mulatságos volt a filmben, meggyőződésem, tudatosan. Aki képes a District-9-t véresen komolyan venni, az vagy kiskorú, vagy kiskorú módon gondolkodik.

A District-9 ugyanis szatíra. Hogy éppen a science-fiction eszköztárát használja, részben üzleti, részben praktikus megfontolás eredménye lehet, de a hangsúly azon van, hogy hogyan kezelünk illetve mennyire nem tudunk kezelni más fajhoz (vagy nemzethez) tartozó élőlényeket (például embereket). Az sem véletlen, hogy a rákok ennyire emberszerűek: nem csak hogy két lábon járnak, és ezen felül még két felső végtagjuk van, de még szemük is hólyagszem, ráadásul mimikájukban és érzelmi megnyilvánulásban is nagyon hasonlatosak hozzánk.

Mindezen belül kapunk egy tökéletes antihőst: Wikus van de Merwe átlagos, szűklátókörű hivatalnok, aki ráadásul beházasodott a főnök családjába. Munkáját tökéletes csinovnyikként végzi, sosem gondol bele annak mélyebb értelmébe, erkölcsi érzéke szinte semmi. Csoda, hogy úgy jár, mint Gregor Samsa Kafka Átváltozásában? A párhuzam kézenfekvő, és kétlem, hogy véletlen. Az, hogy egy folyadéktől, ami eredendően üzemanyag lenne, valaki emberből rákká változik, körülbelül annyira reális elképzelés, mint hogy reggel óriási bogárként ébred az ágyában.

Esett szó más blogokon Wikus jellemfejlődéséről is. Nos, szerintem Wikus jelleme egy fikarcnyit sem fejlődött. Egy kivételével mindig cserbenhagyta segítőtársát, akkor is olyan helyzetben mentette meg, amikor - úgy tűnt - neki már minden mindegy volt. Aki a film során Wikusnak szurkolt, alaposan félreértelmezte a mondanivalót. A valódi hős Christopher Johnson, fajának szabadsághőse. A nevet elég egyszerű megmagyarázni: mivel a rákok beszédét az ember nem tudja reprodukálni, nyilván nem használják azok valódi nevét, hanem új, érthető neveket adnak nekik. Ugyanezt tették az Újvilág indiánjaival a misszionáriusok is.

Azt is egyszerű megmagyarázni, miért értik egymást a rákok és az emberek: második évtizede éltek már együtt, ráadásul nyilván csak azok az emberek értenek “rákul”, akik valamilyen kapcsolatban állnak az idegenekkel - például az MNU velük foglalkozó osztályának hivatalnokai.

A kérdés, hogy érdemes-e komoly mondanivalót keresni a filmben. Az, hogy az emberek hajlamosak rosszul bánni az amúgy is hátrányos helyzetben lévőkkel, nem nagy újdonság, az sem, hogy sokkal jobban elviseljük a nyomort, ha nem szembesülünk vele nap mint nap. Nem hiszem, hogy érdemes ennél többet belemagyarázni. A District-9-t nem filozófiája, hanem pörgő cselekménye és látványos akciói miatt érdemes megnézni, és azért, mert súlyos témákat könnyed stílusban dolgoz fel.

Nem világmegváltó film, de mindenképpen megérte megnézni. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a kilátásba helyezett folytatással is így lesz. A D-9 nyitva hagyta a folytatást, de épp ezzel lett vonzó a vége: nem tudjuk, mit hoz a jövő Dél-Afrika emberei és rákjai számára. Ha a szájunkba rágják, az már nem lesz az igazi.

Nos, nem ez lesz a kedvenc Galaktika-számom, az már biztos. És ez nem is csak a novellákon múlott - bár azok is vastagon benne vannak. De a nyomdai kivitelezés is kívánnivalókat hagy maga után, ez a főszerkesztői előszó meg inkább valami olcsó bulvárlapba illett volna. A dinós téma sem éppen szívem csücske, bár persze ebben is születtek kiváló alkotások.

Meg hát mi az, hogy kisregényestül, retróstul összesen hat írás van a magazinban? Csoda, hogy röpke másfél óra alatt elolvastam az egészet? Néhány szót azokról az írásokról, amelyek sem az utolsó, sem az első helyet nem kapták meg. Kasztovszky Béla írása nagyjából ugyanolyan, mint a korábbiak, tipikus ‘70-es évek, idealizált hősökkel. Elmegy. Antal József novellaciklusa sajnálatos módon elment szappanoperába, elég a Vénuszt valami vidéki tanyával behelyettesíteni, és Brazíliában már készíthetnék is a sorozatot. Kár. Kevin J. Anderson írása kellemes olvasmány, igaz, aki olvasta a Világok harcát, az szinte mindent előre tud, aki nem, az meg egy kukkot sem ért az egészből. A retró jó találat volt, ha nem ebben a rovatban lenne, valószínűleg ezt hoztam volna ki győztesnek.

De előbb a vesztes: Connie Willistől a Megkékült Hold igen kellemes olvasmány volt, de ez A késő krétakorban nagyon el lett rontva. Pontosabban nem is lett annyira elrontva, mert nem is találtam azt a magot benne, amiből még kisarjadhatott volna egy jó novella, ráadásul a szerzőnő összevissza csapong, az egyetemi életet meg tökéletesen hiteltelenül adja elő. No és miről szól az írás? Jön egy ejtőernyős a Paleontológia Tanszékre, mire az egyik oktató inkább elmegy megtanulni repülőgépet vezetni. Azt hiszem, vicces akar lenni, de elég jól leplezi. Több szót nem érdemel.

Roger MacBride Evolúciós összeesküvés-elmélete mindjárt más. Ugyan a felsorakoztatott összeesküvéseket már máshonnan is lehetett hallani, de így egyberakva, feltupírozva és kibővítve igen szórakoztatóak. A csattanó tényleg csattant, sőt, igazából kétszer is. Ez talán érdemelne több szót, de igazából felesleges, egyszerű szerkezete ellenére ügyesen összerakott novella.

Szóval nem maradtunk ebben a hónapban sem jó olvasnivaló nélkül, de azért nem bánnám, ha októberre egy tartalmilag és formailag is erősebb számot kapnánk a kezünkbe.

Meg kell mondjam, kicsit meg kell erőltetnem emlékezőtehetségemet, hogy felidézzem az augusztusi Galaktikát, mert már a hónap első hetében - vagy a második hetének elején? - beszereztem, és annak rendje és módja szerint egy buszutazás és egy délutáni pihenés keretében el is fogyasztottam (természetesen nem fizikai valójában). A körítés nem jobb és nem rosszabb a szokásosnál, a Brin-interjú pont aktuális volt, mert a Dettó utolsó oldalainál jártam éppen akkortájt. Persze igazán meghökkentő tényeket abból sem tudtam meg, így rövid úton a főfogásra, a novellákra tértem át.

Örvendetes volt, hogy találtatott időutazásos novella is, nem is volt rossz, de a havi győztes nem ez. A vesztes viszont sajnos elég egyértelmű volt, sajnos, mert nem szívesen osztom e hálátlan szerepet magyar szerző művének, de sajnos Lovas Lajos a Nagyarcúakkal alaposan mellélőtt. A történet alappoénját 25 éves kor fölött mindenki ismeri, önmagában vicces, de nem ér annyit, hogy egy új művet alapozzunk rá. Hogy aztán - feltehetően a 25 éven aluliak számára - még pluszban meg is magyarázza a szerző, az meg teljesen tönkreteszi a novellát. Viccet nem magyarázunk, punktum!

A szám legjobb pillanata számomra Cordwainer Smith Angerhelm című novellája volt. Történelemtanár énemet a hidegháborús viszonyok szellemes ábrázolása fogta meg, a túlvilággal foglalkozó dolgok is érdekelnek (na jó, nem minden). A novella egyszerre tud ironikus és megható lenni, ami igazán ritka dolog. Persze a tudomány-fantasztikum kettőséből a tudomány csak díszítésnek van jelen, de ez nem igazán tud zavarni.

Lovas Lajostól a csorba mielőbbi kiköszörülését, a Németh Attilától a Smithéhez hasonló további színvonalas írások felkutatását várom!

Összegészében meg voltam elégedve a júliusi Galaktikával, bár például a Cherryh-kisregényről már korábban megállapítottam, hogy nem nekem való. A papír nekem szimpatikus, és ezúttal az ismeretterjesztő cikkek is mondtak némi újat, különösen a holdutazásokról szóló. Az Elizabeth Moon-interjú is nagyon jó volt, Ms. Moon igazán szimpatikus, eggyel több ok, hogy hamarosan írói kvalitását is megvizsgáljam.

Persze a szám annyire mégsem lett tematikus, mert bár az Anderson-novella állítólag  a Holdon játszódik, ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Nem igaz, hogy nem lehetett volna a Holddal foglalkozó írásokat keríteni! Az is látszik, hogy a korábban emlegetett mexikói Metagalaktika mégsem fog kijönni, hiszen folyamatosan kapjuk a mexikói szerzők írásait. Szerencsére az ehavi lényegesen jobb volt a múltkori borzalomnál, majdnem el is nyerte a bestof-címet.

A legrosszabb szerintem Jay Lake Tom Edison és az ő telegráf-szigonya című novellája volt. Tudom, most muszáj nyomni a steampunkot, de azért ennél jobb alkotásokat is lehetne találni. Arra nem is merek gondolni, hogy ez a steampunk egy kiemelkedő darabja… A történet nagyjából összefoglalható annyiban, hogy Edison nyugatra hajózik és lelő egy különös szörnyet. Ennyit kapunk a novellától, minden más csak körítés. Még ha valami csattanója lett volna, de semmi.

Ellenben Szűcs László írásának, A rövid élet titkának a kiváló címe mellett még csattanója is volt, és a rövid terjedelem ellenére igen plasztikusan ábrázolt egy drasztikusan megváltozott világot. Szórakoztató volt, a főhőssel lehetett azonosulni - igen, persze hogy ez nem alapkövetelmény, de nálam előny -, rendesen meg volt írva.

Folytatás augusztus második felében.