Már csak három nap a nyaralásomig, így más előkészületek mellett előkészítettem az ügyeletes olvasnivalóimat is.

1. Már jó ideje olvasom Salman Rushdie-tól a Sátáni verseket. Elkövettem azt a hibát, hogy az angol kiadást vettem meg, illetve ez még nem is lenne baj, de Rushdie angolja alaposan feladja nekem a leckét. Így már vagy két hónapja olvasom, most tartok a 226. oldalon. Ha nagyon belefáradok, elkezdek valami mást, nyilván most is így lesz. De abbahagyni nem fogom, mert valami szenzációs könyv.

2. Megvásároltam Philip K. Dicktől a Galaktikus cserépgyógyászt. Az Isteni inváziók szerzője 8 pontot ad rá, pedig néhány igen jó regényt is jól lepontoz, úgyhogy alighanem elég jó lehet. Csak hát, ami Dick esetében gyakran előfordul, alighanem inkább órákba, mint napokba fog telni az elolvasása.

3. Ugyanennek a vásárlásnak az eredménye a Poszthumán döntés. Ha már Hackett mester maga is úgy nyilatkozott, hogy ezzel kellene kezdeni az ismerkedést írói munkásságával, ám legyen. A téma izgalmasnak tűnik, és itt a blogokon annyi szépet lehetett már olvasni róla - hogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy belekössek De először is olvasás jön, meg napozás, meg tenger, meg leégés, ahogy annak lennie kell.

Mindenekelőtt megjegyzem, hogy jó ötletnek tartottam a Zsoldos Péter-díjasok és utódjelöltjeik szerepeltetését, hiszen még ha sokan vitatják is a Zsoldos-díj értékét, azért az mindenképpen nyilvánvaló, hogy így a kiadvány szerzőinek legalább fele tud valamit az írásról. A tanulmányok nem rosszak, de azért örülök, hogy a szerkesztők nem vitték túlzásba az elméleti vonalat, és inkább a novelláknak hagyták meg a helyet.

Akkor jöjjön kedvenc hobbim, a pontozással egybekötött értékelés (aki netán a Solarián esedékes Galaktika-értékelésemet várja, attól kis türelmet kérek, csak ma jutottam hozzá a magazinhoz.) Ja és azért érdemes kiemelni, hogy a szerzők közül négyet személyesen ismerek - majd igyekszem, hogy ez ne befolyásoljon.

1. Szélesi Sándor: A Mars nincs is messze

A jó scifinek van aktuális üzenete. De azért ez sem célszerű túlzásba vinni. Sándornál nem ritka a direkt közéleti/politikai üzenet, ami rendszerint egész más, mint amit én az adott dologról üzennék. Hiába, nem egyformán gondolkodunk. Ennek a novellának az üzenete egyértelmű: a sztrájkok feleslegesek és tönkreteszik az országot. Ennél azért lehetett volna jobban is árnyalni a dolgot, és a Mars valahogy túlságosan is közel volt. A stílus jó, az események követhetők, de ez a minimális elvárás a szerzőtől.

Pont: 6

2. Szőts László: Elveszett lelkek

A novella mellett szól, hogy nagyon élvezetes stílusban megírt, csattanós történet, remek hangulatfestéssel. Ellene szól, hogy újból át kellett olvasnom, mert nem emlékeztem rá, miről szól. De ez lehet az én hibám is, híresen rossz a memóriám. Mindenesetre újra átlapozva visszaemlékeztem rá, hogy már elsőre is tetszett.

Pont: 9

3. Csikász Lajos: Retúr

Több kiváló ötlet van a novellában, de valahogy nekem túl tömény. Kicsit jobban meg kellett volna magyarázni, mi miért is történt, mert nekem nem sikerült teljesen beazonosítanom, hogy akkor mikor is került át Hitler lelke új helyére, meg hogy az írás általánosnak tartja-e a lélekvándorlást vagy ez egy speciális eset.

Pont: 7

4. Fazekas Bea: A jövő zenéje

Sajnálatosan gyenge címválasztás, nem túl eredeti sztori. Ráadásul az írás sokkal jobb lenne regény első fejezetének, mint novellának. Abból, hogy a Rendszernek van ellenzéke, még nem következik, hogy meg is döntik. Olvasható, de semmi több.

Pont: 5

5. Fonyódi Tibor: Naptól vagyok, Holdtól vagyok

Egy regényrészletet nehéz novellaként értékelni, mindenesetre érdekes olvasmánynak ígérkezik. Majd ha elolvastam a regényt, esetleg pontozom.

Pont: -

6. Harangozó Balázs: A harcos két útja

Vikingek és szamurájok találkozása az űrben: mit lehet ebből kihozni? Monty Pythonéknak való feladat, de Harangozó Balázs is elég jól megbirkozik vele, igaz, a szamurájos történetek sokkal jobbak, mint az írás többi része. Persze jó lenne tudni, hogy azok sajátok-e. Szellemes novella, de azért mégis kicsit “fejcsóválós”.

Pont: 8

7. Bán János: Az üldözött szerelmesek bolygója

Nem szeretem a romantikus történeteket. Még jó, hogy Bán kolléga kicsit megcsavarta a mesét, így nem annyira romantikus, de azért a szerelem, mint csodatévő erő nehezen fér bele a science-fiction kereteibe. Sebaj, olvassuk meseként, akkor már a romantika is teljességgel a helyén van, így meg egy jó kis történet. Hát még ha a karakterek is elevenebbek lennének.

Pont: 9

8. Cs. Szabó Sándor: Családegyesítés

Ijesztő írás, mégis életszerű. Bizonyára ma is találnánk sok embert, aki hajlandó lenne M-állapotba helyeztetni magát, nem is kellene hozzá feltétlenül személyes tragédia. Nem kötök bele, nincs mibe.

Pont: 10

9. Kasztovszky Béla: Van-e élet a Földön?

Erőteljes Lem-utánérzés, némi nagyhatalmi politikával megfűszerezve. Nem a mese a lényeg, hanem a kegyetlen logika, amelyet az Elnök képvisel.

Pont: 9

10. Ripp Gábor: Meghibásodott alkatrész

A novella engem nagyon a Pörgésre emlékeztetett: éppolyan nonszensz következik be itt is, a végeredmény nem kevésbé bizarr. Ügyes a párhuzam a játéknyuszival, de a Föld mint selejtes alkatrész motívuma már nagyon elcsépelt.

Pont: 7

Folytatása következik

Még mindig nem helyezem át ide a solariás pontozásomat, de azért azon túl is ébreszt bennem gondolatokat a Galaktika. Különben is régen írtam már scifi tárgyú bekezdést, pedig ez az SFBlogs, vagy mi a fene.

Kezdjük a borítóval. Hát lehet, hogy klasszikus, de nekem kicsit túl kusza. Nem jött be. A belső képekkel ugyanaz a bajom, mint Nitának: nem kéne az euroconos képeket erőltetni. Arra ott van az Intergalaktika, ott lehet neki galériát készíteni. Annyira azért nem látványosak a magyar tudományos fantasztikum prominens képviselői, hogy ezért lemondjak a rendes képekről.

A Lukjanyenkó-interjú szóról szóra ugyanaz, mint a Zona.hu-n lévő? Mert ha igen, akkor ez nem túl elegáns megoldás. Mint ahogy persze az se, hogy az írók nevét gyakorlatilag lábjegyzetbe száműzték, pedig nem hiszem, hogy sokan vennék meg a magazint a tudományos cikkekért. Nem azért, mert azokkal baj van, de azért a Galaktika alapjában még mindig egy irodalmi folyóirat, nehezen tudom elképzelni, hogy valaki pont a Veszély a múltból címre kattan rá, és ezért venné meg a lapot. Talán érdemes lenne megint megkérdezni az olvasókat, hogy miért veszik, miért szeretik / nem szeretik a Galaktikát.

A tengermélyről szóló összeállítás nagyon érdekes, csak egy korábbi hibám miatt kevés újat tudtam meg belőle. Ugyanis elolvastam Frank Schätzingtől a Híradás egy ismeretlen univerzumból című könyvet, így bölcsész agyamhoz képest elég jól képben vagyok a tengerek mélyét illetően.

A novellák közül legjobban a Terry Bisson-írás jött be: éppen, ami nem scifi. A második meg a retró-novella lett. De lehet, hogy tényleg túlságosan is “kemény kezű ítész” vagyok, vagy legalábbis válogatós. Viszont örülök neki, hogy nem volt ebben a számban folytatásos kisregény. Sajnos az eddigiek jelentős része csalódást okozott nekem, ha meg már kisregény, akkor inkább tegyük be valami nagyobb terjedelmű antológiába.

Másfél nap alatt végigolvastam a magazint, tehát nem lehetett nagyon rossz. Maradjunk annyiban, hogy ez egy közepes szám volt, kár, hogy több novella nem fért bele.

Kiváló időzítésről tettem tanúbizonyságot, amikor a Diagnózist épp azon a héten kölcsönöztem ki, amikor a szerzőjének odaítélték az EuroConon a bátorítási díjat. Ehhez ezúton gratulálok!

Az előzetes beszámolók alapján egy penge kis könyvet vártam, hiszen az alapsztori nagyon a helyén van, és sok olyan ember volt elragadtatva tőle, akinek a véleményére adok. Ehhez képest csalódtam. Nem, nem rossz könyv, de sokminden gyenge lábakon áll benne.

Kezdem azzal, ami szerintem a regény legnagyob problémája. A karakterek. Még Phyl Macao személyisége is nagyon el van nagyolva, a különböző mellékszereplőké pedig végleg. Míg a Fahrenheit 451-ben jól követhető Guy Montag útja az első könyv ellopásától a szerelmen át a lázadásig, Macao szinte egyik pillanatról a másikra, igazi indoklás nélkül lesz lázadó. Szóval a Diagnózis fejlődésregény, de az olvasó nem kap elég információt ahhoz, hogy megértse ennek a fejlődésnek a mozgatórugóit. Az is kicsit furcsa, hogy Macao az összes korban hozzáillő nőbe előbb-utóbb szerelmes lesz, vagy legalábbis megkívánja.

Ahhoz képest, hogy a 26. században vagyunk, elég kevés változott a Földön. Nyilván szükség van a nagyobb időbeli távolságra, hogy a Halhatatlanok generációváltását megmutassuk, de akkor jó lenne valahogy megindokolni, miért rekedt meg a technika valahol a 22. század elején. Sajnos nem tudjuk meg - remélem, a folytatásból kiderül -, hogy a “marslakók” hogyan építették ki uralmukat a Földön, hiszen erőszakkal hurcolták őket haza, ami azért elég rossz kiindulópont. Montag pedi, ahhoz képest, hogy a hatalmukat biztosító találmány kidolgozója, tulajdonképpen elég jelentéktelen szerepet játszik, hiszen csak egy város főorvosa.

Furcsa volt, hogy a Hálón mindenki saját maga képében jelenik meg. Ez már ma sem így van.
Ami még bosszantó, az a mű befejezetlensége. A “to be continued” feliratok nagyon tudnak idegesíteni.

Nézzünk egy pár jó dolgot. Jó az Egészségügyi  Szolgálat ötlete, ahogy az ötven éves felső korhatár is (azért  a Logan futása valahol csak eszembe jut). A világ is ügyes alkotás szellemes a lakások köbméterben mérése. Érdemes odafigyelni a külső utalásokra, külön öröm volt számomra az utalás a 247-es szobára. A Penész is remek ötlet volt, igaz, a prágai dokik egyszer kiestek a szerepükből és akkor isa gépre hivatkoztak, amikor nem kellett volna. Majdnem kihagytam a kedvenc motívumomat: a reggeli felkelés szertartása és annak folyamatos módosulása a regény egyik legjobb eleme.

Jogosan felvetődik a kérdés, hogy akkor most tetszett-e nekem a könyv? És a kérdés nem is olyan egyszerű. Tetszett, mert olvastatta magát, sok jó ötlet van benne és nem tetszett, mert ezekből az ötletekből sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Ami mégis a “tetszett” mellett szól, az az, hogy kíváncsi vagyok a folytatásra, és valószínűleg el fogom olvasni.

Mulasztásomat kívánom törleszteni. Kifelejtettem a Cirkusz a Holdont kedvenc magyar      nyelvű regényeim közül a toplistámon. Pedig azon kevés gyerekkori olvasmányom egyike,  amelyet kamaszkoromban újra elolvastam és még mindig tetszett. Láttam, hogy esett már   szó róla az SFBlogson is, tehát másnak is bejött.Ami igazán jó benne, hogy alapvetően gyerekeknek készült, de nem gyerekes, szóval nem olyan “jaj, de szép is lesz a jövő” kategóriás. Persze az, hogy  a hidegháború alatt készült, kicsit érződik benne, de nem zavaró.A történet főszereplője egy Bill nevű gyerek, aki az óceán fenekén lakik egy városban Billbill-lel, android hasonmásával, és minden széppel-jóval el van látva - csak éppen barátokkal nem. Amikor egyszer a “Panem et circenses” mondattal találkozik gépi tanulmányai során, ráébred, hogy nemhogy cirkusszal, de kenyérrel sem találkozott még soha.

A Holdon dolgozó apja segítségével mindenesetre szerveznek külön neki egy cirkuszt fiatal szovjet előadókkal, akikkel mindjárt jól össze is barátkozik. Aztán kiderül, hogy a Holdon gondok vannak, végül Bill és a teljes társulat elutazik a Holdra, hogy megoldja a kacifántos bűnügyet.
Szerintem felnőttként sem szégyen elolvasni, tisztességesen meg van írva, túl nagy logikai bukfencet sem vettem benne észre. Van folytatása is, de ahhoz nem volt szerencsém, ahogy 1988-as megfilmesítéséről is csak a napokban értesültem.

 Életem első stratégiai játéka. Akkor került a gépemre, amikor a Dűnéről még csak hallottam, de még a közelében sem voltam annak, hogy elolvassam. Így nem is zavart különösebben, hogy a sztori eléggé elragaszkodott a műtől. Itt ugyanis mindjárt három ház verseng Arrakisért, pontosabban a fűszermonopóliumért. Elvileg az kapja meg a bolygót, aki a fűszergyűjtő munkaversenyben a legjobb helyen végez, gyakorlatilag az, aki minden ellenfelén kiirtja, beleírva  a versenyt kiíró császárt is.

A fegyverzetet is kicsit megkavarták: a könyvekben van ugye gyalogság meg töménytelen ornitopter, no itt toptere csak az Atreideseknek van, de cserébe van számos kerekes-lánctalpas jószág, amiért mindig izgulhat a játékos, hogy ne egye meg a homokféreg. Azt szerencsére nem hagyták ki, bár a grafikája kicsit gyengécske.

            Atreides mentát fűszergyárral

                            Alakul a bázis

Persze a Harkonnenekkel a legkönnyebb a játék, de bevallom, velük sem sikerült végigvinnem, a stratégiai játékokkal úgy vagyok, ha egy szinten harmadszor vernek hülyére, akkor feladom.

Az irányítás így utólag elég nehézkes, mert itt egyszerre egészen pontosan egy egységet vezérelhetsz, úgyhogy ha húsz járgánnyal akarsz átkelni a sivatagon, akkor azt hússzor kell neki megmagyarázni. A manual ugyan beszél valami csoportképzésről, de nekem nem működött.

Mivel a zenéje is egész kellemes - persze ne várjunk csodákat egy 4,5 megás játéktól, jó pár óra kellemes szórakozás van benne, és hát a Dűne-érzést azt sikerült eltalálnia a készítőknek.

Bár már gondolkodom azon, hogy a Chelloveck által fő attribútumommá kinevezett novellapontozást áttelepítem - vagy legalábbis másolom - ide, egyelőre maradjunk a cikkeknél, pontosan az egyetlen cikknél, amelyhez érdemben hozzá tudok / akarok szólni.

Belátom, nehéz olyan dologról tudományos szemszögből írni, ami merő fikció, mivel pillanatnyilag nem tudunk párhuzamos világokról, meg ha alternatív valóságokról beszélünk, többnyire írók fantáziaszüleményeire gondolunk. És általában attól alternatív, mert nem következett be. És akkor jön a “mi lett  volna, ha” játék, amit a tudatlanok történelmietlennek tartanak, pedig a történészek szívesen játszadoznak ilyenekkel, és e játék nélkül nehéz lenne komoly tanulságokat levonni a történelemből.

Az a  baj, hogy Tücsi mester nem nagyon tudott mit kezdeni a témával. Csapongó lett az írás, pedig például összeszedhette volna a leghíresebb, alternatív világban játszódó műveket. Én mindenképpen megemlítettem volna a Mennydörgő robajt Bradburytől, és Az ember a fellegvárbant is. Az meg, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke, egyszerűen nem illik a témába. Persze, hogy lehet játszani a jövővel, a scifi-irodalom 90%-a ezt teszi, de nem ez az alternatív valóság.

Ja, egyébként az írásban, ha név nélkül is vagyok, sikerült elérnem, hogy harmadszor is említésre kerültem a Galaktikában: én kérdeztem rá Hadiösvény blogjában, hogy miért muszáj a muszlimoknak az ügyeletes gonosztevőknek lenniük. Tücsi szerint kézenfekvő. Szerintem - és ahogy nézem, sezlony szerint is - nem kézenfekvő, hanem közhelyes. Márpedig a közhelyeket illik kikerülni az íróknak.

Az sem világos számomra, hogy az alternatív valóságos blogban illusztrációnak mit keres egy JAVA fejlesztőkörnyezet, bár a palacsintán fekve számvetést végző fickó is kicsit furcsa… Nekem van egy olyan érzésem, hogy Tücsinek baromi gyorsan kellett cikket írnia, és ez lett belőle - ez tulajdonképpen bók akart lenni, mert tudom, hogy ha rendesen felkészül, ennél sokkal többre képes.

Mindenesetre a témának van egy kétségkívül pozitív hozadéka: megjött az ihlet a nyolcadik novellámhoz, amely mégsem Dániel könyvéhez fog visszanyúlni, hanem két igen jelentős középkori eseményhez.

A dolog című filmre kb. 15 éve kíváncsi vagyok, mert bátyám, egyben első számú informátorom szép dolgokat mondott róla, noha nem is kimondottan scifi-rajongó. Mindig arra vártam, hogy valamelyik műholdas csatorna a műsorára tűzi, de ha mégis így tettek, akkor olyan lehetetlen időpontban, ami nekem nem volt megfelelő. Tudom, feltaláltak már eszközöket ezen probléma megoldására, de valamiért mégsem vetettem be őket.Időközben a Holnap történt antológiával beszereztem a film “eredetijét” is,  John W. Campbelltől  a Ki van odakinn? című elbeszélést, ami nagyon tetszett. Ez volt 8 éve, na most végre megnéztem a filmet is.

Nagyon el van találva. Az igaz, hogy a gonosz és legyőzhetetlen földönkívüli minden, csak nem eredeti ötlet, és már a film bemutatásakor sem volt az, de nem is ez a történet lényege, hanem az, hogy bárki lehet az ellenség, az is, akit a legjobb barátodnak hiszel. És persze nincs mód a szökésre, hiszen éppen a Déli sarki  tél kellős közepén vagy, elzárva a világtól.

A látvány kifogástalan, és itt nem csak a szörny lenyűgöző átváltozásaira gondolok, hanem magára a sarki télre is - öröm lehetett a forgatás, még ha nem is mentek el érte  a sarkköröm túlra, “csak” Kanadába. Nagyon jó döntés volt, hogy a nézőnek sem súgták meg, ki a rosszfiú, így a szereplőkkel együtt mi is bizonytalanságban vagyunk.No és persze nincs happy end. Ez a novellában még nyilvánvalóbb, de amikor MacReady (Kurt Russell) fő ellenfelével - a szörnyet leszámítva - épp farkasszemet nézve készül a halálra, azért az profi munka.

A scifi-horror nehéz műfaj, sajnos több a sikertelen próbálkozás benne, mint a jó film. Ez jól sikerült. A címen még dolgozhattak volna, de hát még mindig jobb, mintha A halálos földönkívüli támadása lett volna. Érdemes megnézni.

 Kell-e magyarázni, miért ír az ember az egyik legnagyobb kedvenc lemezéről? Aligha. Talán csak azt, hogy miért kapott scifi címkét is. Természetesen a sztorija miatt, ami ha nem is klasszikus tudományos-fantasztikus történet, de azért valami hasonló.

 A Metropolis eredetileg az 1992-es Images and Words album egy 9 és fél perces száma volt, elég homályos történettel, alcíme The Miracle and the Sleeper volt. Hosszú ideig ígérgették, hogy a történet folytatódni fog, de egészen 1999-ig kellett várni erre, igaz, ekkor mindjárt egy teljes albumot kaptunk.

 A történetben egy fiatalembert regresszív hipnózisnak vetnek alá, amelynek során újra átél egy 1928-ban lezajlott szerelmi drámát, melyben egy testvérpár (ők a Miracle és a Sleeper) ugyanazt a nőt szeretik, viszont a nő az előbbitől átpártol az utóbbihoz, amit a kőgazdag Miracle elég rosszul visel. Olyannyira, hogy bosszút esküszik, amit véghez is visz, amit a lemez vége felé tudunk meg, ahogy azt is, melyik szereplő lelke költözött a fiatalemberbe. Happy end nincs, aki ilyet keres, ne prog metál lemezeket hallgasson.

Zeneileg a Dream Theater kitett magáért, az ekkor frissen csatlakozott Jordan Rudess valódi billentyűmágusnak bizonyult. Vannak rajta szép lírai nótá (Through Her Eyes, The Spirit Carries On), de az igazi telitalálat az instrumentális The Dance Of Eternity, a csaknem 13 perces Home és a Finally Free. Sok olyan lemez van, amelyen jó számok vannak, de albummá nem áll össze. Na ez nem olyan! Kár, hogy azóta nem sikerült a bandának ezzel egyenrangú művet alkotnia.

Progmetál-fanatikusoknak nem ajánlom, hiszen úgyis ismerik, annál inkább azoknak, akik most szeretnének megismerkedni a zenei stílussal, vagy éppen kíváncsiak, mitől imádják egyesek annyira a Dream Theatert.

A Dark Star megtekintése után kicsit félve kezdtem el nézni ezt a filmet, szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak. A nemrég elhunyt Charlton Heston ebben a filmben nem éppen Ben Hur-i erkölcsi minőségű hőst alakít, mégis a viszonylagos jót képviseli ebben a sötét jövőben.

A jövőt két dolog jellemzi leginkább: túlnépesedés és klímakatasztrófa. Míg újabban inkább az utóbbit szokás kihangsúlyozni, ebben a filmben a túlnépesedés következményei a drámaiabbak. Amerika egyetlen nagy nyomornegyeddé változott, a legsúlyosabb az élelmiszerek hiánya: a címadó Soylent Green egy konzerv, amelyet  a mindent uraló Soylent vállalat gyárt, néhány “más színű” társával együtt.

Főhősünk rendőr, és egy gazdag ember  meggyilkolás ügyében nyomoz. A gazdag ez esetben azt jelenti, hogy tisztességes lakása van melegvízzel, és néha húst is eszik. Heston mindjárt lenyúlja az áldozat teljes élelmiszerkészletét, és ha már arra jár, a szeretőjét is. Becsületére legyen mondva, a nyomozást is lefolytatja, bár nem sok köszönetet kap érte…

Rendkívül borús világkép jellemzi a filmet, melyet a felvételekkel is remekül sikerült visszaadni.A kedvencem az a jelenet, amikor a gyilkos valósággal bocsánatot kér áldozatától.