Igen, most vasárnap megint loptak tőlem, de az szimpla nyavalygásnak tűnne, ha arról számolnék be részletesen, inkább kevésbé részletesen számolok be az összes eddigi sérelmemre elkövetett anyagi jellegű bűncselekményről.

Egyetem előtt csak a dolgok elhagyása fenyegetett, sosem loptak el tőlem semmi jelentőset (na jó, egy fényképezőgép titokzatos eltűnése hatodikban legalábbis gyanús). Az egyetemen viszont elég gyorsan ment. Nagy lelkesen lementem a kolesz focicsapatával bajnoki meccset játszani, a cuccot természetesen az öltözőben hagytuk. A meccs eredményére nem emlékszem, de arra igen, hogy a pénztárcámnak annak rendje és módja szerint lába kélt. Az elvileg zárt öltözőből. Ez hétfőn volt, és a pénztárcámban volt a bankkártyám is, így szobatársi gyorskölcsönre és otthonról való pénzátutalásra volt szükségem, hogy átvészeljem a hetet. Feljelentést tettem, aztán egy év múlva közölték, hogy már nem nyomoznak. Bizonyára addig tűvé tették egész Szegedet a pénztárcámért.

A második az csütörtök este történt, a 18:55-ös pécsi (és egyben bajai) busz előtt. Kikészítettem a pénzt az útra, aztán feltehetőleg nem csatoltam be jatés oldaltáskámat, mindenesetre, mire feljutottam a buszra, nyitva volt, és könnyebb volt egy pénztárcával. Mivel a pénzt kikészítettem, a hazajutással nem volt gond, de a bosszúság így is elég nagy volt.

A harmadik volt a legmérgesítőbb, bár akkor készpénz nem veszett oda. A ma már bezárt Pick Ételbárban ebédeltem, táskám és széldzsekim a hátam mögött lógott a fogason. Aztán egy lepukkant hajléktalan, miután megette a kajáját, nemes egyszerűséggel levette a fogasról és odébbállt. Persze én ebből nem láttam semmit, csak akkor mondták, amikor már visszavittem a tálcát. És mire körbeszaladgáltam a Passzázson, az ürge felszívódott. Ráadásul elég hideg, esős idő volt aznap - kb. mint ma - úgyhogy öröm volt hazavacogni kaja után. Ekkor még láttam is értelmét egy feljelentésnek, hiszen volt szemtanú, könnyen azonosítható tárgyak tűntek el - ennek ellenére ekkor sem csinált semmit a rendőrség. A táskával vagy annak ikertestvérével találkoztam később egy hajléktalanon, de hiába vontam kérdőre, nem tudtam bizonyítani, hogy az enyém. Persze azért a hajléktalanok nem túl gyakran mászkálnak Columbia hátizsákkal.

Az utolsó a most vasárnapi eset volt. Bátyámmal lementünk Siófokra. A pénztárcánkat a nadrágba, a nadrágot a táskába helyeztük régi szokás szerint, aztán meglátogattuk a vizet. A fürdés utáni kávézáskor derült ki, hogy fejenként egy kétszázas plusz apró kivételével meglovasították a pénzünket. Sőt, nekem a vonatjegyemet is elvitték, de az alighanem üzemi baleset volt. Na jó, elvihették volna a bankkártyámat és a telefonomat is - őszintén szólva nem tudom, hogy akkor hogy oldottam volna meg a helyzetet, de azért így sem boldogított nagyon a dolog. Lehet, hogy én vagyok rasszista, de azért nekem gyanús az az egybeesés, hogy eddigi egyetlen üdülőhelyi meglopásomra akkor kerül sor, amikor egy cigány család telepedik le a közelünkben. Na mindegy, a nemcigány tolvajokat sem szeretem jobban.

Most azon filózok, mi lenne az optimális védelem. Esetleg ragasztószalaggal magammal kéne erősítenem a pénztárcámat, vagy testőröket felfogadni, netán valami csapdát telepíteni a pénztárcámba.

Helyesebben egy gép, de az nagyon megkavarja az életemet: ezúttal ugyanis a munkahelyi kávéfÅ‘zÅ‘ mondta be az unalmast. Nem tudom, hogy a fizikai munka vagy legalábbis a sok mozgással járó irodai / iskolai munka milyen kávészükségletet vonz, mindenesetre az én szinte reggeltÅ‘l estig egy helyben ülÅ‘s munkámhoz napi négy-öt csésze kávé szorosan hozzátartozik.

A kényszerszabadság elÅ‘tt lázadt fel a masina, elÅ‘ször szokásához híven baromi kevés, de méregerÅ‘s kávét fÅ‘zött. Jól van, majd kap egy kis ecetes vizet, az legutóbb bejött. Ezen ezúttal megsértÅ‘dött, és onnantól a kifolyóján egy csepp víz nem jött ki. Ellenben annál több gÅ‘z távozott, miután lecsavartam víztartály tetejét. Ezt a kísérletet többször megismételtem, de csak azt értem el, hogy kisebb árvizet produkáltam az asztalon és majdnem leforráztam magam.

Szóval a beteg orvosért kiált,  persze az ügyeletes kávéfÅ‘zÅ‘szervíz Buda közepén van, a gép meg Pesten. Na egyszer erre is szakítok idÅ‘t, csak addig kell valahogy kihúzni, mert a családban történt haláleset, a hülye idÅ‘járás és a koffeinhiány együtt elég hülye hangulatra állított be engem.

Viszont a laptopomat - helyesebben a modemjét - sikerült megzabolázni, így a korábban említett tünetek megszűntek. Ej, de unalmas is lenne az élet, ha mindig minden működne.

Ma délután negyed három előtt öt perccel meghalt édesapám. Egy hetet töltött a kórházban, amíg asztmája és a tüdőgyulladás együttes erővel legyőzte. Ha tegnap délután Anyu hívása után nem rohanok hanyatt-homlok az albérletembe, majd a pályaudvarra, nem tudok már tőle elbúcsúzni. De ezúttal megadatott az, ami nagyszüleim esetében nem: tegnap este még, ha beszélni nem is tudtunk, de megismert, és örült, hogy még hazajött a kisebbik fia is, megpróbált megölelni is.

Sokszor nem volt könnyű vele, vitázni például nem volt vele érdemes. De nem ez fog megmaradni az emlékezetemben. Hanem az, hogy egész életében ízig-vérig tanár volt. És hogy tőle örököltem az irodalom és a történelem szeretetét, még ha a fantasztikumért nem is rajongott. És nem fogom elfelejteni a történeteit sem, mert nagy mesélő volt, igaz, idős korára már ismertük mindet.

Biztos vagyok benne, hogy nemcsak nekünk, családtagoknak, de sok tanítványának is hiányozni fog.

Érdekes, eddig azt hittem, hogy a sör nyugtatja az embert, mint ahogy elvileg annak a néhány fokozottan gyógyhatású készítménynek is ilyet kellene művelnie, melyeket mintegy negyedórája szedtem be. Ehhez képest úgy érzem magamat, mint egy Duracell-nyuszi a futópálya kezdetén, teljesen fel vagyok spannolva. Lehet, hogy a lecsós csirkemáj a ludas?

Mindenesetre a csupán némi túlzással SFPortal-találkozónak nevezhetÅ‘ esemény azért elég jó programnak bizonyult estére, még ha a 3:0-s eredménnyel zárult spanyol orosz EB-elÅ‘döntÅ‘n sem valószínű, hogy elaludtam volna. Az erÅ‘sen családias jellegű összejövetel egyetlen negatívuma számomra az volt, hogy a szokásosnál több magánéleti téma került elÅ‘, és mivel nem rendelkezem magánélettel, értelemszerűen kevéssé tudtam aktívan résztvenni a beszélgetésben.

Viszont nyilvánvalóvá vált, hogy bele kell húznom a novellaírásban, mert Gumipók is történelmi tárgyú novellát tervez, és ha az övé lesz elÅ‘bb kész, mindenki azt fogja hinni, hogy Å‘t koppintom. Úgyhogy Roland Å‘rgróf és XI. Konstantin, készüljetek, hamarosan találkozunk! Holnaptól ismét egyedül enyém a könyvtár, és a pénteki olvasók gyakorisága a fehér hollókéval mérhetÅ‘ össze, így itt az ideje, hogy elkészüljön a vázlat. Annál is érdemesebb belevágni, mert ma este egy kicsit megint elkezdtem sajnálni magam, és ha valami alkotó tevékenységet végzek, akkor ezt abbahagyom.

Azt még be kell jelentenem, hogy a következÅ‘ 4-5 napban erÅ‘teljes visszaesés várható a blogom gyarapodásában, mivel vendégül látom bátyámat, így nem lesz biztosított az a szerzetesi magány, ami a blogíráshoz nekem szükséges.

Persze azt még mindig nem tudom, mitÅ‘l fogok elaludni…

Gary Moore egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig is hard rockot fog játszani. Aztán kiadta a Still Got the Bluest, és azt nyilatkozta, hogy nem fog többet hard rockot játszani. Szóval vannak emberek, akik nem mindig hűek az elhatározásaikhoz. Én is ilyen vagyok, csak nem tudok úgy gitározni, mint Gary Moore. Azért mindenki megnyugtatására közlöm, hogy ez a személyes ígéreteimre nem vonatkozik.

Nem szeretek az árral haladni, sőt, szívesebben megyek vele szembe, de nem örökké. Négy példa.

1. Gimnáziumban legellenszenvesebb tanárom óráján szóba került, ki szeretne jogosítványt. Szinte mindenki feltette a kezét, én nem. Lehet, hogy csak bosszantani akartam a tanárt, mindenesetre fél év múlva az elsők között jelentkeztem a tanfolyamra. Persze így utólag totális pénzkidobás volt, mert lassan tíz éve nem vezettem, és nem is úgy néz ki, hogy a közeljövőben fogok, de azért csak megcsináltam.

2. Egyetemen német szakon tartottam egy referátumot a számítástechnikáról úgy általában. Feltettem a kérdést, ki akar otthon netet. Naná, hogy mindenki. Én meg kitaláltam, hogy nekem nem kell, amire szükségem van, azt el tudom intézni a nyilvános helyeken is. Úgy háromnegyed évvel később vettem meg a modemet és a kábelt, és már ment is a net odahaza.

3.  A mobiltelefon. Hosszú ideig úgy gondoltam, nekem az egyszerűen nem kell. Ha az albérletemben vagy otthon vagyok, úgyis van a közelben telefon, napközben meg ne akarjanak hívni. Egy dologgal nem számoltam. Egy idő után ugyanis minden ismerősöm vett mobilt, és máshogy egyszerűen nem lehetett őket elérni. Telefonkártyával mobilt hívni pedig elég jó pénznyelő akció, úgyhogy 2001 körül feladtam a kilátástalan küzdelmet.

4. A Da Vinci-kód. Nem, nem és nem akartam elolvasni. Olvasta az összes évfolyamtársam, rokonom, szomszédom, makacsul kitartottam mellette, hogy nem érdekel - úgyis minden megírtak róla az újságok. Aztán egyszer ott volt az orrom előtt a könyvtárban. Hát nem kivettem! Bombasztikus hatást nem gyakorolt rám, hiszen Dan  Brown nem éppen egy virtuóz tollforgató, meg hát a regény, az regény.

A jövőbeli kilátások: valószínűleg előbb-utóbb el fogok olvasni legalább egy Harry Potter-könyvet. Annak is nagy a valószínűsége, hogy ha legközelebb telefont veszek, az Nokia lesz. De egyelőre egyiket sem akarom.