Nem szép dolog hosszú időre magára hagyni az embernek a blogját, pláne nem annak olvasóit, így jelentkezem. Igen, tudatában vagyok annak, hogy adósotok vagyok nem kevés olvasnivalóval, de egy ideje az agyam átkapcsolt túlélőmódra, ami jelen esetben azt jelenti, hogy egyes rendszereket, így a kreativitást is, lekapcsolt. Ha azt mondjátok, erre, hogy nem vagyok normális, készséggel elismerem, ha jól emlékszem, a “hét titkos” bejegyzésben ezt annak rendje és módja szerint el is ismertem (ld. itt). Alighanem sok napsütésre van szükség arra, hogy visszaálljon teljes értékű működésem, remélem, nem kell erre májusig várnom.

Mivel a feltétlenül szükséges dolgokon kívül nem csinálok semmit - na jó, Meetupra elmentem -, természetesen a terveim is állnak, bár az előző bekezdésben említett Jancsi és Juliska-parafrázisra azért összedobtam valamit. Viszont az egy lendületre írás volt, ami, mint tudjuk, nem a minőség garanciája. Meg hát ugye volt itt szó az avanás pályázatról is, még azt is kitaláltam, hogy Enit fia, ifjabb a bosszúszomjas ifjú Denjar történetét írom meg, de ha ilyen tempóban haladok, sosem lesz belőle novella. Azt viszont kitaláltam, hogy legújabb SF-írásomat, az Aki nem tudja címűt megméretem a Preyer-pályázaton. Már csak rá kell vennem magam, hogy kinyomtassam, írjak egy kísérőlevelet és elvigyem a postára.

Aztán van tartozásom is, elsősorban egy - félve írom le a szót - kritika a Káosz-őrségről, amit már decemberben elolvastam, szóval ha így húzom az időt a továbbiakban is, kénytelen leszek újra elolvasni. Aminél persze rosszabb dolgot is el tudok képzelni. Időközben elolvastam a Rajjal ismertté vált Frank Schätzing legújabb, Limit című könyvét is. Talán inkább akció-krimi, mint SF, de van benne űrfelvonó, holdi hélium-3-kitermelés meg repülő motor is, úgyhogy azért bőven a blog témájába vág. Egyelőre csak németül hozzáférhető, de nem lepne meg, ha hamarosan a magyar boltokba is eljutna.

Nem írtam arról sem, hogy megnéztem Az időutazó feleségét is és nagyon tetszett, ahogy A tökéletes trükk is, noha ez utóbbi utolsó utáni csattanója még az azt megelőzőnél is hihetetlenebb volt (aki látta, tudja, miről beszélek, a többieknek meg nem árulom el).

Na, szóval tessék biztatni, aztán majd összekapom magam és írok a fentiekről. Mi baj érhet most, hogy tananyag lettem. (ezt nem linkelem).

Természetesen a januáromról van szó. Kezdődött a Trombitásban, már ott is eléggé takaréklángon voltam, a fene tudja miért. Talán már előre aggódtam az új feladatoktól, amik rámszakadtak a munkahelyen? Főnökasszonyom ugyanis január elején fiúgyermeknek adott életet, így egy csomó mindent át kellett vennem tőle. Ez előbb-utóbb a fizetésemen is meg fog mutatkozni, de régi rossz szokásomhoz híven a kihívás inkább szorongással töltött el, mint adrenalinnal.

Az év első teljes hetét végigszorongtam - ebben talán annak is része lehetett, hogy elfogyott az egyik dilibogyóm (pontosabban inkább -hengerem.) A második hétre rájöttem, hogy nem bölcs dolog apróságok miatt idegbajosnak lenni, így megkíséreltem lenyugtatni magam. Ez egyszerű dolgokat jelent: pontos reggeli felkelés, amint a telefon megszólal, rendes reggeli, sok séta, több zenehallgatás, ha nagyon parázok, egy kis bor este. Így ezt a hetet is túléltem.

Aztán miután az imént tárgyalt hét végén hazautaztam, szombat este rohadtul belázasodtam (39,6 fok). Vizes borogatás, Algopyrin, aztán vasárnapra nagyjából lement. Hétfőn persze orvos, onnan meg irány a labor. A CPR-em (most sem tudom, mi az), valami kegyetlen magas lett (80), az orvos meg jól megijedt emiatt. Ja meg találtatott egy begyulladt torok meg arcüreg.

A lázat követő hét második felében már egész jól voltam, következő hétfőn csatasorba is álltam volna, de az orvos kitalálta, hogy ő márpedig kinyomozza, mitől lett olyan magas lázam - a toroktól meg az arcüregtől nem kellett volna. Otthon pihengettem tehát, már amikor nem orvoshoz vagy laborba mentem, meg nem intéztem a könyvtár ügyeit Skype-on és emailen keresztül.

Egy idő után eljutottam abba a fázisba, hogy otthon maradni se akartam, meg visszajönni se. Mindenesetre a harmadik laborlátogatás megadta a felmentést, mert az addigi gigantikus CPR-értékemet egy teljesen normális váltotta fel (2,7). Én sem értem, az orvos sem. Mindenesetre mától dolgozom. Most is parázom, majd igyekszem a január második heti recept szerint újra összerakni magam.

Ja és persze a januári irományok mérlege: 0 novella, 1 blogbejegyzés, 0 könyvismertetés. Siralmas. Pedig még a Jancsi és Juliskát is fel kéne dolgoznom 10-éig…

2009 decemberét megelőzően utoljára 2006  februárjában jelent meg irodalmi alkotásom nyomtatásban, ehhez képest ebben a hónapban kettő is napvilágot látott. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy 2006 óta nem is nagyon erőlködtem, hogy nyomtatásba kerüljenek a műveim, és ahogy ma megnézegettem “korai” alkotásaimat, legtöbbjük nincs is elég jól kidolgozva ahhoz, hogy érdemes legyen offline publikálni őket.

Élők című novellám idén nyáron született, egy évszakot kihagyva most talált utat a Galaktikába. Annyit érdemes elmondani róla, hogy míg korábban minden novellám megkezdésekor tudtam, hogy a végén mire és hogyan fogok kilyukadni, ezúttal az írás közepén komolyan el kellett gondolkodnom, hogyan tovább. És tulajdonképpen ekkor került be az írásba az a csavar, ami miatt egyáltalán érdemes elolvasni.

Az elmúlt hétvégén félig-meddig az egyik szervezőnek tett szívességből részt vettem egy német nyelvű irodalmi workshopon (de utálom ezt a szót!). A záró feladat egy irodalmi szöveg megalkotása volt, nekem egy egyperces jött össze, aminek a Begegnung mit dem Bekannten (Találkozás az ismerttel) címet adtam. A műhelymunka vezetői szépeket mondtak róla, nyilván ez az egyik oka, hogy mindjárt be is került a magyarországi németség hetilapja, a Neue Zeitung Signale című irodalmi mellékletébe. Ez baromi gyorsan ment: a novella megírása - ha az ötlet érlelését nem számoljuk - kb. 25 percig tartott, a megírás és a megjelenés között pedig egy hét sem telt el. Persze most kimondva-kimondatlanul azt várják tőlem, hogy írogassak a nemzetiségem nyelvén, de nem tudom, lesz-e ebből valami.

A továbbiakról: egy novellám majdnem kész van, még két tesztolvasótól várok véleményt illetve tippet vele kapcsolatban. Hogy aztán mihez kezdek vele, még bizonytalan: bár a Galaktika logikus választás, de nem az egyetlen. Még megfontolom. Érdekel a Kulcssoft Zsoldos-életműhöz kapcsolódó pályázata is, már alakul a fejemben, miről is akarok írni. Valószínűleg nem lesz benne “science” elem, de hát fantasyt írni sem szégyen. Ha maradok a jelenlegi elképzelésemnél, Az utolsó kísértés után egy emberöltővel fog játszódni a történet.

Van még egy korábbi ötletem is, ami talán meglepő, de szintén nem scifi. Tulajdonképpen fanfiction, csak nem egészen a megszokott módon. A Sonata Arctica kedvenc együtteseim egyike, White Pearl, Black Oceans című számukat pedig különösen kedvelem, zenéjét és szövegét egyaránt. A dal egy világítótorony őréről szól, akit leütnek, mikor a faluban teszi a szépet egy nőnek, így őrizetlen marad a torony, ami egy hajó vesztét okozza. Azt hiszem, jó kis borzongató Poe-utánérzés novellát lehet belőle összehozni. Arról persze fogalmam sincs, hol lehet ilyesmit publikálni, de hát először meg is kell írni, és még nem az jön a sorban.

Szóval, ha a kedvem kitart, lehet, hogy évi kétnovellás szerzőből akár háromnovellássá is kinőhetem magam.

A hétfő, hétkezdő jellegéből adódóan önmagában is elég rossz - bizonyára azokban az országokban, ahol a vasárnap nyitja a naptári hetet, mások a megfigyelések. Ha a hétfőhöz ilyen komor, borús, se hideg, se meleg idő párosul, a helyzet még rosszabb. Adjuk ehhez hozzá, hogy alig volt tennivalóm egész nap, ami nem csak unalmat generál, hanem súlyos fáradtságot is. Mindezek pompás összhatásaként kora estére az “Gyerünk az ágyba és falnak fordulni!” lelkiállapotba kerültem, embernek közelébe sem akartam menni. Gyengébb napjaimon valószínűleg csakugyan a sarokba bújást választottam volna. Ma nem.

Ehelyett több érzéket is stimuláló gyakorlatsorba kezdtem. Első kör a bevásárlás volt, majd borotválkozás és hajmosás után a vételezett termékek elfogyasztásába kezdtem. A gyomromba csípős debrecenit juttattam mustárral, így az adrenalinszintem kellőképp megemelkedett, már nem akartam a sarokba bújni. Ezt audiovizuális kezelés követte. Úgy tapasztaltam a korábbiakban, hogy rossz hangulatot a leghatásosabban a power metal űzi el, így beraktam a lejátszóba a Blind Guardian életművet. Majd az egész megkoronázásaként kinyitottam egy üveg egri Cabernet Sauvignont.

Itt tartok most, jelentem, a terápia már egy pohár bor elfogyasztása és négy-öt szám meghallgatása után is látványos sikereket hozott. Mivel pillanatnyilag debrecenire, mustárra és borra is beváltható élelmiszerjegyekkel és zenével is jól el vagyok látva, azt hiszem, kihúzom télig.

Vannak számok, amelyekhez emlékeim kötődnek. Némelyik azt a könyvet idézi fel, amelynek olvasása közben állandóan hallgattam, mások filmekhez kapcsolódnak. És van egy-két olyan, amely örökre összefonódott életem egy-egy állomásával.

Ma újra meghallgattam az Apocalyptica Farewell című gyönyörű nótáját, és ismét felidéződött bennem tavaly július 3-a.  Ahogy Anyu elgyengülő hangon közli, hogy bizony ideje hazaindulnom, ahogyan az összeesés határán közlöm főnökömmel, hogy most haza KELL mennem, majd borzasztó állapotban elindulok csomagolni és jegyet váltani. Aztán a vonaton betettem az Apocalypticát a discmanbe. A gyönyörű nyári nap talán egyik utasnak sem volt olyan szomorú, mint nekem, és izgultam, hogy legyen még alkalmam búcsút venni Aputól. Bátyám várt a vasútállomáson, az összes cuccal egyből a kórházba mentünk, pedig már régen vége volt a látogatási időnek. Mindig eszembe fog jutni Apu kifejezéstelen arca és az, ahogy visszatér belé az élet, megismer, meg akar ölelni és megfogja a kezem. Aztán újból alámerült az öntudatlanságba. A kórház udvarán nem bírtam tovább, elsírtam magam: tudtam, hogy nem látom már élve.

Ez a szám mindig az édesapámtól való búcsúmat fogja eszembe juttatni.

Nyugodj békében, Apu!

Nem csak úgy lehet hosszú egy hétvége, hogy egy pénteket vagy hétfőt hozzácsapnak, el lehet ezt érni az időszak programokkal való telezsúfolásával is. Bár ha belegondolok, két és fél napra négy program nem is olyan sok, mindenesetre azt sikerült elkerülnöm, hogy a hét kezdetére kipihenjem magam.

Pénteken a Trombitásban lezajlott menetrendszerű sörözéssel kezdődött a program, aminek sajátos jelleget adott, hogy ezúttal jelen volt nálam vendégeskedő bátyám, illetve egy kedves hölgyismerőse is. Ez úgy a hétvége nyitásának jó is volt, bár viszonylag hamar szétszéledt a társaság, én sem vártam meg a zárórát. Mentségemre szóljon, hogy tudtam, szombaton fél 8-kor kell kelni, és bár lazítós programról volt szó, nem akartam elaludni a vízben.

5-én ugyanis egy fürdőzéssel és szaunázással egybekötött ráckevei kiruccanás volt napirenden, szerencsére éppen elértük a kiszemelt 9:35-ös HÉV-et, majd szem- és fültanúi lehettünk annak, hogyan zajlik a ruhakereskedelem az elővárosi közlekedésben. Végül nem vettünk zoknit.

Mire Ráckevére értünk, a nap is kisütött, bár a megsülés veszélye nem fenyegetett. A szabadtéri  fürdők a szauna melletti csobbanót leszámítva nem is működtek, de a bentiek is határozottan kellemesek voltak. A szauna meg pláne, délután még egy külön szaunaprogramba is belekóstoltunk. Azért csak kóstoltunk, mert a válogatott meccset már egy budapesti kocsmában akartuk nézni, így ugyan sót és mézet juttattunk a bőrünkre, a sör, a csokoládé és egyéb jóságok elmaradtak. A nap későbbi részében mindenesetre e két utóbbiból legalább a bensőnkbe juttattunk valamennyit.

A visszadöcögést és a gyors vacsorát követően irány a Margit körúti Pointer Pub. Két érv szólt mellette: van kivetítőjük és kb. 3 percre vannak a lakásom ajtajától. A meccs jó volt, bár a végkimenetelével annyira nem vagyok megelégedve. Azért nem rúgtam be bánatomban, mert az  a vasárnapi programban elég erőteljes hendikepet jelentett volna.

Vasárnap reggel irány a Városliget, innen indult ugyanis a 24. Nike Budapest Félmaraton. Tavaly egyet már lefutottam, így tudtam, mire számíthatok, azt is, hogy idén nehezebb lesz, mert meglehetősen elhanyagoltam a felkészülést. Mindenesetre 1 óra 59 perc 2 másodperc alatt megtettem a 21 km-es távot, ami ugyan 5 és fél perccel rosszabb a tavalyi időmnél, de azért szégyenkezni nem kell vele.

A versenyt követően leginkább pihengettem, igyekeztem a lábamat minél kevesebbet használni. Mára jó kiadós izomláz alakult ki mindkét combomban, úgyhogy most éppen utálom a lépcsőket, különösen, ha lefelé kell menni rajtuk. Sebaj, megcsináltam, meg úgy egészében is elég jól sikerült hétvége volt.

Bár viszonylag hosszú volt, mégis véget ért nyári szabadságom, így én is visszatértem a telekommunikáció világába, még ha eddig enyhe hóvaksággal is küzdök a rámzúduló információáradat miatt. Persze a szabadság nem feltétlenül jelenti a számítógépmentes életet, de két okból mégis ez lett számomra. Egyrészt ha családom tagjai körében vagyok, inkább velük beszélgetek, mint többszáz kilométer távolságra lévő, avatarok mögött rejtőző fantomokkal, másrészt, mert bátyám újabban nagyon ráharapott az ilyen fantomokkal folytatott eszmecserére, így többnyire úgyis foglalt volt a gép. Az emaileket néha megnéztem, olykor kicsit ránéztem a blogokra - a híroldalakra nem is volt szükségem, az információkat a tévével és a rádióval gyűjtöttem be.

Persze ez a blog is bánta a gépmentességet, az egy bejegyzés augusztusban elég sovány, és hát ugye e másodiknak is magyarázkodás a zöme. Azért természetesen olvastam is a hónap folyamán, bár azt sem kimondottan nagy mennyiségben: a Dettó elolvasását ugyanis szándékosan jó hosszúra nyújtottam, mert  úgy éreztem, végigszáguldva rajta nem lenne annyira élvezetes, így viszont nagyon tetszett. Bővebben nem kívánom értékelni a regényt, megtette azt már helyettem például SFInsider itt. Ezt Arthur Phillips Angelica című műve követte, melyet viszont még bővebben is szeretnék ismertetni, így egyelőre ennyit róla. Ja meg még ezek előtt volt Utolsó őrség, 77 és Csillagpor is, bár ezek némelyikéről már talán tettem említést.

Meg ne feledkezzünk az augusztusi Galaktikáról, amelyből még ki kell választanom a legjobb és a legrosszabb írást. Egyik sem lesz nehéz, szerencsére illetve sajnos.

Az is megér néhány karaktert, hogy röplátogatást tettem a Szefantoron, ahol sok kedves baráttal, ismerőssel találkoztam, egyúttal bővítettem mindkét kategóriát. Jó mulatság volt, de ha legközelebb látogatom meg a kettőshatári alkotóházat, vagy hosszabb időre maradok, vagy inkább az első hétvégére időzítem a vizitet.

Mára ennyi, folytatás talán még a héten.

Az utóbbi két nyáron bátyámmal költségtakarékosabb nyaralásokat szerveztünk magunknak, idén Erdélyországot szemeltük ki célul. Azon belül is Székelyudvarhely és Marosvásárhely volt a két főhadiszállás, előbb a távolabbi várost céloztuk meg a narancssárga buszos cég járművével. A 11 órás buszozás persze nem volt kellemes, az udvarhelyi hőség sem, de a panzió welcome drinkként felszolgált áfonyapálinkája sokat javított állapotunkon. Természetesen (?) alig egy órával érkezésünk után már találkoztunk is bátyám egy volt tanítványával - vannak szakmák, amelyekben nem lehet elég messzire menekülni.

Részletes beszámoló helyett inkább néhány benyomásomat osztanám meg. Amikor 2002-ben Erdélyben jártam, utak és illemhelyek egyaránt gyalázatos állapotban voltak. Előbbi színvonalában utolérték, utóbbiéban megelőzték Magyarországot. Székelyudvarhely egyébként nem is olyan sokban különbözik Magyarországtól, talán leginkább abban, hogy az átlagos árszint alig több, mint fele a magyarországinak, és az emberek sokkal ízesebb magyar nyelven beszélnek és közvetlenebbek is.

A meglátogatott városok (Udvarhely, Szováta és Vásárhely) igen jó állapotban vannak, szépen vigyáznak az értékeikre. Udvarhely tele van magyar felirattal, de Vásárhelyen is szinte minden kinn van magyarul is, és a román eladók, pincérek is többnyire beszélnek magyarul. Divat a román “elnyomásról” beszélni, de ennek mi most nem láttuk nyomát. Érdekes volt látni és hallani, ahogy egy magyar és román fiatalokból álló társaság oda-vissza váltott a két nyelv között.

Az erdélyi konyha valami szenzációs, aki arra jár, ki ne hagyja a csorba- és a pityókalevest, de a puliszka is igen jó. Megjegyzem a Lucullus BT is rendezhetne egy erdélyi vacsorát, mert nagyon más az étrendjük, mint az anyaországi, és legalább olyan jó. Ami viszont nagyon rosszul működik Székelyföldön, az a közlekedés. Egy-két nagy buszos társaság helyett sok kicsi van, ami nem is lenne baj, ha a kicsik rendes buszokkal közlekednének Ford Transitok helyett, meg tartanák a menetrendet. Ez utóbbi különösen akkor volt kellemetlen, amikor az utolsó busz, amelynek Szovátáról Udvarhelyre kellett volna vinnie bennünket, valami rejtélyes oknál fogva be sem jött Szovátára, így végül taxin tettük meg a majd’ 50 km-es utat. Egyébként a távolsághoz képest elfogadható áron.

A szállásunk mindkét helyen kiváló volt,Udvarhelyen szinte családtagként kezeltek bennünket, de Vásárhelyen is mindenben a kedvünkben jártak. Mindkét helyen sikerült rockos helyet is találni, igaz, Udvarhelyen rajtunk kívül alig volt vendég, viszont a sör és a Transsylvanicum is nagyon finom volt. Általában jellemző a meglátogatott városokra, hogy éjszakai élet alig van, ez nagyon szokatlan volt számunkra.

Összegzésként annyit, hogy remekül éreztük magunkat, és bár jóval kevesebbe került a nyaralásunk, mint mondjuk egy horvát üdülés, sokat kaptunk a pénzünkért. Erdélyt pedig mindenkinek látnia kéne.

Találkoztunk Szovátán néhány steampunk robottal is, az alábbi képen ők láthatók.

Ma délután másodszor is lefutottam a Vivicittát Budapesten. Pontosabban a Vivicittát először futottam le, mert tavaly a Midicittán vettem részt, valahogy úgy van ez, mint a motorosoknál a 125, a 250 köbcenti meg a MotoGP. Idén már a királykategóriában versenyeztem.

Az időjárás ideális volt, a tömeg óriási, a hangulat a megszokott. Az aszfalt kicsit kemény, de hát kell nekem mindig műanyagon edzenem. A verseny első tíz perce intenzív helybenjárással telt, ezután lett csak hely arra, hogy normálisan futni kezdjünk, de így is hosszú idő telt el azzal, hogy az embertömegben a réseket keresve próbáltam előrefurakodni. Lehet, hogy célszerűbb lenne pofátlannak lenni és a rajtnál előrenyomakodni.

Erővel - mint várható volt - simán bírtam, a két frissítési lehetőségből csak a másodikat vettem igénybe. Persze a végén kicsit korábban kezdtem el hajrázni, mint kellett volna, így az utolsó két kilométeren kicsit hullámzott a teljesítményen, de az utolsó  100 méteren még sikerült egy egészséges sprintet levágnom.

A verseny után némi tájékozódási séta következett, kétfős szurkolótáborom ugyanis még véletlenül sem ott volt, ahogy én, és persze sikerült azt is elérni, hogy ne lássanak futás közben. Na ja, majd legközelebb.

Sajnos az útépítések miatt a budai szakasz idén elmaradt, pedig szívesen futottam volna a Lánchídon meg az alagútjában, így azért a táv olyan nagyon nem reprezentálta a “cittát”. De azért jó volt, és jól reprezentálta, hogy  tízezernyi résztvevő tényleg szereti ezt a várost. Csak még mindig nem futottam Budán…

És hogy némi statisztika is legyen a bejegyzésben: a 12 km-es távot a helybenjárással együtt 1 óra 5 perc alatt tettem meg.

Ebbe a bejegyzésbe annyi mindent zsúfolok bele, amennyiről legalább három bejegyzést lehetne írni, de az elmúlt egy hétben kissé nehezen kezdtem bele az írásba.

Elhunyt Ocskay Gábor, a talán legtehetségesebb magyar hokis. 34 évesen szívrohamban meghalni mindenképpen megdöbbentő, ráadásul egy ilyen sugárzó tehetség. Találnék szavakat, de már megtalálták helyettem mások. Amikor a hírt megláttam, előbb az apjára gondoltam, ugyanígy voltam Kolonicsnál is: biztosan névrokon. Bármi is legyen az oka, nem csökkenti a fájdalmat.

Egy hetet megint depresszióban töltöttem, bár ez érdekes módon csak akkor látszott, ha magamban voltam, társaságban működőképes voltam. De mire rávettem magam, hogy elmenjek a társaságba… Na ezért nem írtam, mert folyamatos szorongás közben egyetlen vágyam, hogy meglegyen a magam helye a sarokban. A szorongás kiváltó oka egy tegnapi munkahelyi ellenőrzés volt, amely minden gond nélkül zajlott le. Igaz, tegnapelőttől ismét használható állapotban voltam. Sokat kell mozogni, tempós zenét hallgatni és gondoskodni róla, hogy süssön a nap: most ez volt a sikerrecept.

Ha már mozdulás, ellátogattam a könyvtárba is (Szabó Ervin Központi). A science-fiction részlegről most csak egy Capek-művet kölcsönöztem ki, viszont egyre jobban megkedvelem a korábbi British Council-féle könyveket tároló sarkot, sok jónak tűnő scifi van ott is. Most éppen Stephen Baxtertől  a Voyage került kezeim közé, a fülszöveg és az elő- ill. utószó alapján nagyon ígéretes, az első 30 oldal is jónak bizonyult. Ha végzek vele, természetesen írok róla. Egyébként alternatív közelmúlt-történelemről és űrkutatásról van benne szó. Kivettem még egy Rushdie- és egy Doris Lessing-könyvet, előbbiben két könyv után megbízom, talán az utóbbi sem véletlenül kapott Nobelt. Sajnos kedvenc szerzőimtől szinte minden hozzáférhetőt elolvastam, így Vonneguttól is egy novelláskötettel kellett beérnem.

Március vége van, és az idén még nem vettem CD-t. Na ez hamarosan változni fog, az új Queensrÿche-ot meg kell vennem, Annatar és bátyám is szépeket mondott róla. A Pendragonnak is most jön ki a lemeze, ők dallamos prog rockot játszanak. Tulajdonképpen már tavaly kijött, de eddig csak egy méregdrága DVD-mellékletes verzióban volt elérhető. Úgyhogy jöjjön csak a fizetés, aztán irány a CD Pince!

Beneveztem a Vivicittára, április 19-én tessék nekem szurkolni. Még van mit javítanom a kondíciómon, de talán addig még alkalmam is lesz rá. Pláne hogy a szombati munkanap miatt Budapesten ragadok erre a hétvégére is, így - ha nem ilyen jeges szelek fújdogálnak - még van esély egy vasárnapi szigetfutásra.

Uff, én beszéltem!