Nem vagyok színházbajáró ember. Ráfoghatnám ezt arra, hogy szűkebb pátriámban, Baján és környékén nincsen színház, de a dolog ott bukna el, hogy mindent összevetve 8 évet töltöttem Szegeden, ahol ha nem is feltétlenül a legjobb, de azért mindenesetre valamilyen színház működik. Ráfoghatnám arra is, hogy a színház alapvetően társas élvezet, és vérbeli Einzelgängerként nincs kivel megtekinteni a darabokat, de ez se lenne igaz, mert egyrészt akadna társaság, akivel elmehetnék, másrészt eddig mindig igent mondott az első ember, akit meginvitáltam. Jó,  mind a kétszer, de az akkor is  100 %.

Mint nemzetiségi intézmény dolgozója legkönnyebben az Arcusfest Nemzetiségi Színházi Találkozó előadásaira tudok a legkönnyebben potyajegyet szerezni. A könyvtáros persze nem egy magas beosztás, így tegnap a főnökasszonyom két jegyét sajátítottam ki, míg ma őt kísértem el. Megjegyzendő, hogy Mónika (=főnökasszony) nem egy rigorózus ötvenes, hanem egy mosolygós épp-hogy harmincas, így az ő kísérete sem minősül kellemetlen feladatnak.

A sors úgy hozta, hogy tegnap és ma is gimnazista színtársulat előadását tekintettük meg, a tegnapiban Schiller csöppent napjaink világába, a maiban Mozartnak találtak házastársat Mannheimban. Előbbi poénos és elgondolkodtató volt, utóbbi szimplán poénos. Nem voltak hibátlan produkciók, de ahhoz képest, hogy amatőrök állították színpadra őket, igen színvonalasak voltak.

Nem szabad megfeledkezni az előadások utáni sörözésekről sem, ezek tették igazán teljessé a napot. Tegnap  volt némi ismerkedés jellege is  a dolognak, hiszen Annával korábban csupán mintegy 40 másodpercet beszéltem életemben offline, ma a kolleginákkal és félig-meddig kolleginákkal erőteljes színikritika beütése is volt a társalgásnak.

De a lényeg: említettem már korábban azt a visszatérő érzést, hogy buli után hazatérés után, vagy már útközben tiszta mélabús leszek, és úgy érzem, utolsó lúzer vagyok, és ez sosem lesz az én világom.  Ez most elmaradt. Tudom, lúzer vagyok, de ez az én világom, és megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle.

Köszönet Annának, Mónikának, Angélának és Angelinek!

A német nép körülbelül annyira híres humoráról, mint a vendégszeretetéről, vagy a magyar nép az optimizmusáról. Ennek ellenére próbálkoznak, a karneváli ökörködésektől a tévéshow-kig, még attól sem riadnak vissza, hogy németesítsenek török humoristákat. Évről évre rendeznek stand-up comedy versenyeket is, de jaj annak, aki odakapcsol, mert fél perc alatt teljesen lefárasztják a versenyzők. Szóval alapjában véve nincs még egy olyan humortalan nemzet, mint a német.

Ettől függetlenül tegnap jót mulattam egy német színdarabon. Echt német az írónője, Ingrid Lausund, igaz, az előadók magyar egyetemisták voltak, lehet, hogy német színészekkel nehezebben ment volna. A Hysterikon egy szupermarketben játszódik, ahol van mindentudó eladó, a Nagy Őről ábrándozó fiatal fekete lány, gyilkosságra készülő férfi, paranoid nő, még testét árubabocsátó pultosnő is. És persze ezek mindenféle interakcióba kezdenek egymással. Mire az ember elmerülne a darabban, rögtön felbukkan az eladó, aki brechti módszerrel kizökkent bennünket a darabból. A szituációk a végtelenségig sarkítottak, ahogy egy szatírához illik is. A poénok viszont nagyon ütnek.

Na most akkor mégis van német humor, vagy mi?  Van válasz a rejtélyre: a darab feléig azon gondolkoztam, mire emlékeztet ez engem. Akkor rájöttem,hogy Az élet értelmére a Monty Pythontól. Szóval van német humor, csak angol receptúra alapján kell készíteni.