Mivel az előző bejegyzésben leírt szomorú esemény miatt egy hete Csátalján tartózkodom, így hozzáférésem van egy tévékészülékre, és mivel bátyám is itthon van, tehát jó eséllyel minden valamirevaló sporteseményt megtekintünk, ezért most ha magam nem is sportoltam, de azért sportos napokon vagyok túl. Ezzel kapcsolatban észrevettem, hogy változik az ízlésem.

Nemrég úgy voltam a tenisszel, hogy az egy borzasztóan és feleslegesen túlnyújtott pingpongjátszma, és nincs az a pénz, amiért három óráig bámulnám azt a sok füvön szaladgálást (vagy salakon. vagy műanyagon. mindegy). Aztán Wimbledonban Nadal és Federer olyan döntőt játszott, hogy bizony végignéztem az egészet, mert egyszerűen nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Persze nem mindig a világ két legjobbja játszik, de azért nyilvánvalóvá vált, hogy fogok én még teniszmeccseket nézegetni.

Viszont a vízilabda EB meccsei nem fogtak meg. Nem is értem, hogy szerethettem eddig egy olyan sportágat, ahol alig van szabályos szerelés, és szinte minden akció lövéssel ér véget, közben meg folyamatosan gyötrik egymást. A Tour de France-ot is szívesen nézem. A nagy biciklis csalódásomon már túl vagyok: nyilvánvalóan valamennyien doppingolnak. De a tájak szépek, a verseny izgalmas, és a Knézy-Sipos páros kommentálása is élvezetes.

(E bejegyzés nem titkolt célja, hogy jelezze, még élek. Rendszeresebb online jelenlétemre jövő héttől lehet számítani.)

Talán  eretnek nézetnek tűnik, de az esetek 90%-ában ki nem állhatom a sorozatokat. Mindig is úgy tartottam, hogy egy történet akkor jó, ha van eleje meg vége, de a sorozatoknak rendszerint csak eleje van. Nem fér a fejembe, hogy lehet úgy forgatókönyvet írni, hogy csak valami halvány sejtése van a szerzőnek a végkifejlettől, és persze ezt befolyásolhatja a nézettség is, hiszen lehet, hogy ráér 2 hónappal később is megoldódni a probléma.

Nincsen szabály kivételek nélkül: amíg tévé közelében laktam, azért minden este megnéztem a magam Simpson-család epizódját. Meg a Battlestar Galactica is csapdába csalt a nyáron: valamiért úgy emlékeztem, hogy az egy minisorozat (azokat én feldarabolt játékfilmeknek tekintem), csak a második rész után lett gyanús, hogy mintha nem közelednénk a végkifejlethez. Aztán kénytelen voltam továbbnézni, így is tettem egész decemberig.

Persze sok ismerősömet az sem akadályozza meg a sorozatnézésben, hogy nincs tévéje, de nekem egy rémálom lenne, fél napon keresztül egy sorozat epizódjait nézni. Nem volt ez mindig így, zsenge gyermekkoromban én is a körmömet rágtam ichael Knight és K.I.T.T. legújabb kalandjain, de a középiskolában leszoktam az ilyesmiről. Amikor új volt a parabolaantennánk előfordult, hogy vétkeztem némi Star Trekkel, de meguntam. Különben is, hogy jön ahhoz egy televíziós szerkesztő, hogy helyettem beossza a napirendemet? Mert egy játékfilmet még csak felvehetek, és akkor nézem meg, amikor akarom, na de egy végtelen történetet?

Az egészben csak az a probléma, hogy a tévék tele vannak sorozatokkal. De mért zavar ez engem, ha nincs is tévém? Mert ha az újságokat olvasok, állandóan teljesen ismeretlen nevekkel találkozom, és magától értetődőnek tartják, hogy tudnom kéne, kik azok. Máskor baráti társaságban csak nézem a többieket, mintha molekuláris biológiáról beszélnének, annyit értek belőle, pedig csak a sorozatukat elemzik, vagy éppen hitviták alakulnak ki arról, melyik sorozat az igazi.

Nyilván én vagyok gyártási hibás, kimaradt belőlem a szappanopera-gén. Viszont van valamim, amivel a sorozatjunkie-k nem rendelkeznek: rengeteg időm olvasni.