Géniusz, az alkimista

Ugyan tévém nincs, így nem lehettem tanúja a magyar minisorozat premierjének, de Jud bejegyzése és az SFPortalon folytatott vita egyaránt kíváncsivá tett a film iránt. Nem sok jóra számítottam - ilyen hülye címmel? -, így nem is nagyon érhetett csalódás. Azt kell, hogy mondjam, lehet, hogy én vagyok kisigényű, de a 3*50 perc alatt jól szórakoztam.

A történet sablonos, persze hogy az. Az alkimistás-kincskeresős történeteknek bizony megvannak a maguk sablonjai, gondolhatunk itt Indiana Jonesra vagy A Da Vinci-kódra, de akár A Pendragon-legendára vagy A Foucault-ingára is. Igaz, ez utóbbi még a szokásosnál is jobban megcsavarja a dolgot, de hát ebben az esetben - a többiekkel ellentétben - mesterművel van dolgunk.  Fonyódi Tibor forgatókönyvíróként nem is kívánt elszakadni a hagyományoktól, számos elemet kölcsönzött is a fentiektől. Habitus kérdése, hogy ezt lopásnak vagy pajkos kikacsintásnak tekintjük, szerintem inkább az utóbbiról van szó.

Érdemes figyelemre venni, hogy mi volt a film célja: nyilvánvalóan Pécs város népszerűsítése. Elég sok információt kapunk a városról és annak kultúrájáról, szép részeit tekinthetjük meg, miközben gondosan elkerüljük a Kertváros rettenetét, a külvárosi gázvezetékeket és a kísértetkastélynak sem utolsó toronyházat. Persze az egészet nyakon öntik jókora adag misztikummal, de így egyértelműen fogyaszthatóbb lett.

A szereplőkről. Alföldi Róbert ugyanazt az egy szerepet játssza el évek óta, azt viszont határozottan jól. A professzor még mindig ugyanolyan figura volt, mint Lucifer Az ember tragédiájában. Egy egyetemi oktatót meg egy alkimistát sem ilyennek képzelek, igaz, az utóbbi embercsoport képviselőjével tudomásom szerint még nem találkoztam. László Zsolt standard rosszember, Stohl András standard piszkos zsaru. A két lány - különösen a Júliát alakító Tenki Réka - nekem csalódást okozott, bár Erdélyi Tímea esetén alighanem arról van szó, hogy amolyan optikai tuningnak tették be a sorozatba, és hát Tenki sem komoly filmes múltjáról híres.

Hogy a scifisek is örüljenek egy kicsit, kaptunk egy csipetnyi Mysterious Universe-utalást, amit viszont a történet végére jól el is felejtettek. Igazán el tudtam volna képzelni az “Egy héttel késÅ‘bb” felirat után rövidesen egy “Kétezer évvel késÅ‘bb” jelzésű jelenetet is.

Nos, ez sem az a film, amiről évek múlva beszélni fogunk, klasszikus egyszernézős. A minap az Avatar kapcsán emlegettem, milyen elvárásokkal nézek egy filmet: hát bizony a Géniusz is simán leverné a lécet. Azért mégsem érzem azt, hogy kárba veszett 150 perc az életemből.

(Ugyanakkor őszintén remélem, hogy a Klimó-gyűjteményben ennél azért jobban vigyáznak a régi könyvekre. )

Igyekszem behozni a lemaradásomat Neil Gaiman alkotásainak olvasásában illetve megtekintésében, annál szívesebben teszem ezt, mivel az eddigi három kötet, ami a kezem ügyébe került, legrosszabb esetben is négyes osztályzatot érdemelt. Most a könyvektől tettem egy kiruccanást a mozgóképek világába. Ez a próbálkozás már nem sikerült olyan fényesen, de ez aligha egyedül Gaiman hibája.

Az 1996-os Neverwhere (Sosehol) minisorozat Londonban játszódik, sőt, mindjárt két Londonban is. Megtalálható benne az általunk ismert város, a Fenti London, illetve Lenti London, melyet mindenféle különös figurák népesítenek be, nem ritka jelenség a mágia sem. A fentiek viszont egyáltalán nem veszik észre a lentieket, egyszerűen átsiklik rajtuk a tekintetük. Nem nehéz észrevenni ebben a társadalomkritikát sem, pláne ha tudjuk, hogy eredetileg egy hajléktalanokról szóló sorozatra kérték fel Gaimant, csak kicsit hozzátette a magát.

Richard Mayhew-nak egyenesen az orra elé esik egy csuromvér lenti fiatal lány, meglepő módon Richard észre is veszi, i több, igyekszik neki segíteni. Ennek következtében jó alaposan belekeveredik Door ügyeibe, ráadásul gyakorlatilag megszűnik korábbi élete. Kalandok során át végigturnézzák társaikkal Lenti Londont, közben persze folyamatosan menekülniük kell Door szüleinek két gyilkosa elől.

A történet tulajdonképpen rendben van: tündérmese napjaink világa árnyékában, szokásos mesei fordulatokkal, némi humorral, csipetnyi tanulsággal. A nagy probléma a projekt költségvetésében volt. Speciális effekt jóformán nincs is az epizódokban, de még kültéri felvétel sem sok. Ha még hozzávesszük, hogy az anyag eredetileg videóra készült el, nem kell csodálkozni, hogy a felvételek is hagynak kívánnivalókat maguk után. A spórolás itt kis híján megölte a filmet.

A karakterek kidolgozottsága nem egyenletes. Richard és Door meglehetősen szabványos, sokszor látott figurák, ugyanakkor a két orgyilkost, Croupot és Vandemart játszó színészek (különösen előbbi) nagyot játszanak, Carabas márki alakítója is sokat hozzátesz a filmhez.

A folyton fotólaborra emlékeztető fényviszonyok mellett sajnos a film zenéje is meglehetősen idegesítőre sikerült. Igencsak ráfér a sorozatra egy újrafeldolgozás, mert a történet jobb külsőségeket érdemel. Erre talán nem is kell sokat várni, hiszen az IMDB-n az idei évre előjegyezve szerepel egy Neverwhere-film, bár az oldal gyanúsan szűkszavú a produkciót illetően, a Wikipedi szerint még rendező sincs hozzá.

Bízzunk benne, hogy hamarosan elkészül egy méltó feldolgozása is a történetnek, ennyit mindenképpen megérdemel maga a mű - és a nézők is.

Mivel az előző bejegyzésben leírt szomorú esemény miatt egy hete Csátalján tartózkodom, így hozzáférésem van egy tévékészülékre, és mivel bátyám is itthon van, tehát jó eséllyel minden valamirevaló sporteseményt megtekintünk, ezért most ha magam nem is sportoltam, de azért sportos napokon vagyok túl. Ezzel kapcsolatban észrevettem, hogy változik az ízlésem.

Nemrég úgy voltam a tenisszel, hogy az egy borzasztóan és feleslegesen túlnyújtott pingpongjátszma, és nincs az a pénz, amiért három óráig bámulnám azt a sok füvön szaladgálást (vagy salakon. vagy műanyagon. mindegy). Aztán Wimbledonban Nadal és Federer olyan döntőt játszott, hogy bizony végignéztem az egészet, mert egyszerűen nem tudtam elszakadni a képernyőtől. Persze nem mindig a világ két legjobbja játszik, de azért nyilvánvalóvá vált, hogy fogok én még teniszmeccseket nézegetni.

Viszont a vízilabda EB meccsei nem fogtak meg. Nem is értem, hogy szerethettem eddig egy olyan sportágat, ahol alig van szabályos szerelés, és szinte minden akció lövéssel ér véget, közben meg folyamatosan gyötrik egymást. A Tour de France-ot is szívesen nézem. A nagy biciklis csalódásomon már túl vagyok: nyilvánvalóan valamennyien doppingolnak. De a tájak szépek, a verseny izgalmas, és a Knézy-Sipos páros kommentálása is élvezetes.

(E bejegyzés nem titkolt célja, hogy jelezze, még élek. Rendszeresebb online jelenlétemre jövő héttől lehet számítani.)

Talán  eretnek nézetnek tűnik, de az esetek 90%-ában ki nem állhatom a sorozatokat. Mindig is úgy tartottam, hogy egy történet akkor jó, ha van eleje meg vége, de a sorozatoknak rendszerint csak eleje van. Nem fér a fejembe, hogy lehet úgy forgatókönyvet írni, hogy csak valami halvány sejtése van a szerzőnek a végkifejlettől, és persze ezt befolyásolhatja a nézettség is, hiszen lehet, hogy ráér 2 hónappal később is megoldódni a probléma.

Nincsen szabály kivételek nélkül: amíg tévé közelében laktam, azért minden este megnéztem a magam Simpson-család epizódját. Meg a Battlestar Galactica is csapdába csalt a nyáron: valamiért úgy emlékeztem, hogy az egy minisorozat (azokat én feldarabolt játékfilmeknek tekintem), csak a második rész után lett gyanús, hogy mintha nem közelednénk a végkifejlethez. Aztán kénytelen voltam továbbnézni, így is tettem egész decemberig.

Persze sok ismerősömet az sem akadályozza meg a sorozatnézésben, hogy nincs tévéje, de nekem egy rémálom lenne, fél napon keresztül egy sorozat epizódjait nézni. Nem volt ez mindig így, zsenge gyermekkoromban én is a körmömet rágtam ichael Knight és K.I.T.T. legújabb kalandjain, de a középiskolában leszoktam az ilyesmiről. Amikor új volt a parabolaantennánk előfordult, hogy vétkeztem némi Star Trekkel, de meguntam. Különben is, hogy jön ahhoz egy televíziós szerkesztő, hogy helyettem beossza a napirendemet? Mert egy játékfilmet még csak felvehetek, és akkor nézem meg, amikor akarom, na de egy végtelen történetet?

Az egészben csak az a probléma, hogy a tévék tele vannak sorozatokkal. De mért zavar ez engem, ha nincs is tévém? Mert ha az újságokat olvasok, állandóan teljesen ismeretlen nevekkel találkozom, és magától értetődőnek tartják, hogy tudnom kéne, kik azok. Máskor baráti társaságban csak nézem a többieket, mintha molekuláris biológiáról beszélnének, annyit értek belőle, pedig csak a sorozatukat elemzik, vagy éppen hitviták alakulnak ki arról, melyik sorozat az igazi.

Nyilván én vagyok gyártási hibás, kimaradt belőlem a szappanopera-gén. Viszont van valamim, amivel a sorozatjunkie-k nem rendelkeznek: rengeteg időm olvasni.