Bizonyára szakmai ártalom, valószínűleg részben családi örökség, de nagyon szeretem a történelmi regényeket. Emellett szeretem a poénos regényeket is, de sajnos mindkét kategória ritkán található meg egy  könyvben. Szerencsére Julian Rathbone könyveiben poénok és történelmi tények is szép számmal találhatók, és persze ez utóbbiakat az író alaposan átértelmezi. Az utolsó angol király Harold Godwinson történetét dolgozza fel - ő volt Anglia utolsó angolszász királya, míg az Albion királyai a messzi Vidzsajanagarból érkező utazók szemével láttatja a rózsák háborúját. Az angol ügynök a 19. század első felének angol történelmét dolgozza fel, a waterloo-i győzelemtől Wellington herceg haláláig. Az elbeszélő Charlie Boylan, a kicsi, szőrös öregember, aki állítása szerint a Secret Service különleges ügynöke volt, és most elmaradt fizetését követeli - különben nyilvánosságra hozza a nála lévő kompromittáló iratokat.

Charlie-tól (vagy Josehphtől?) megtudjuk, hogy a korszak minden valamirevaló lázongásában benne volt a belügyminisztérium keze, egészen konkrétan ők provokálták azokat ki, akár ártatlan emberek meggyilkolása árán is. Sajnos a történelmi események többsége eddig ismeretlen volt előttem, így például a peterloo-i mészárlásról is itt olvastam először, de vallomása szerint Charlie nevéhez fűződik Shelley halála is.
A könyv varázsát fokozza, hogy a könyv végéig sem tudjuk meg, hogy Charlie valóban az a bérgyilkos, akinek mondja magát, vagy csak egy kiváló képzelőerővel megáldott szélhámos. És persze szintén remek a sok utalás korabeli, vagy akár mai eseményekre is.

A történelmi filmekkel óvatosan kell bánni. Sok rendező egyszerűen átírja az eseményeket  a saját szájíze szerint. Van jópár olyan film, ahol az egész történet a magánéleti szálat emeli ki, és a második világháborúban játszódó alkotás játszódhatna éppen a százéves háborúban is, csak így olcsóbb volt a díszlet. Megint más probléma - eddig  a hibáig az amerikai filmek nem szoktak eljutni -, hogy túlságosan dokumentumízű lesz a film, éppen a cselekmény szorul háttérbe.

Andrzej Wajda Katyn című filmjénél az utóbbitól tartottam - szerencsére egyik hibába sem estek bele a készítők.

A történelmi háttérről előzetesen annyit kell tudni, hogy jó két héttel azután, hogy a németek 1939 szeptember 2-án lerohanták Lengyelországot, szeptember 17-én megérkeztek keletről a szovjetek. Ez több mint elég volt a katonai összeomláshoz, de a szovjetek ráadásul elhurcolták a teljes lengyel tisztikart. Néhány hónap hadifogolytábor után a Szmolenszk közelében lévő Katyn erdejében szinte az összes lengyel tisztet, mintegy 20 ezer embert kivégeztek, majd tömegsírba temettek. Amikor évekkel később a németek felfedezték a tömegsírt, sokan a náci propagandának tulajdonították az egészet, a háború után egyenesen a németek rémtettének állították be.

A film fő szála Andrzejről, egy lengyel kapitányról és feleségéről szól. Andrzej is az elhurcoltak között van, és naplót ír. De nem mesélem el a filmet, mert meg kell nézni. Inkább kiemelnék egy-két részletet: a legelején az emberek éppen menekülnének át egy hídon a németek elől, mire jönnek szembe is: megérkezett a Vörös Hadsereg. Vagy: Andrzej egy barátja megúszta a háborút úgy, hogy vöröskatonának állt, de a szovjeteknek továbbra is ellenség, a lengyeleknek pedig áruló volt. Azt hozzá kell tenni, hogy alapjában jószándékú ember volt.  Vannak eredeti dokumentumfilm-részletek is a műben, amelyeket a tömegsírok feltárásakor készítettek. Na azokhoz jó gyomor kell!

A film valahol azt igyekszik bemutatni, hogyan lehet embernek maradni két megszálló hatalom között, hogyan küzdhetünk az igazságért egy diktatórikus rezsim alatt. Kiváló alkotás, de szigorúan 16 éven felülieknek.

Bár már gondolkodom azon, hogy a Chelloveck által fő attribútumommá kinevezett novellapontozást áttelepítem - vagy legalábbis másolom - ide, egyelőre maradjunk a cikkeknél, pontosan az egyetlen cikknél, amelyhez érdemben hozzá tudok / akarok szólni.

Belátom, nehéz olyan dologról tudományos szemszögből írni, ami merő fikció, mivel pillanatnyilag nem tudunk párhuzamos világokról, meg ha alternatív valóságokról beszélünk, többnyire írók fantáziaszüleményeire gondolunk. És általában attól alternatív, mert nem következett be. És akkor jön a “mi lett  volna, ha” játék, amit a tudatlanok történelmietlennek tartanak, pedig a történészek szívesen játszadoznak ilyenekkel, és e játék nélkül nehéz lenne komoly tanulságokat levonni a történelemből.

Az a  baj, hogy Tücsi mester nem nagyon tudott mit kezdeni a témával. Csapongó lett az írás, pedig például összeszedhette volna a leghíresebb, alternatív világban játszódó műveket. Én mindenképpen megemlítettem volna a Mennydörgő robajt Bradburytől, és Az ember a fellegvárbant is. Az meg, hogy ki lesz az Egyesült Államok következő elnöke, egyszerűen nem illik a témába. Persze, hogy lehet játszani a jövővel, a scifi-irodalom 90%-a ezt teszi, de nem ez az alternatív valóság.

Ja, egyébként az írásban, ha név nélkül is vagyok, sikerült elérnem, hogy harmadszor is említésre kerültem a Galaktikában: én kérdeztem rá Hadiösvény blogjában, hogy miért muszáj a muszlimoknak az ügyeletes gonosztevőknek lenniük. Tücsi szerint kézenfekvő. Szerintem - és ahogy nézem, sezlony szerint is - nem kézenfekvő, hanem közhelyes. Márpedig a közhelyeket illik kikerülni az íróknak.

Az sem világos számomra, hogy az alternatív valóságos blogban illusztrációnak mit keres egy JAVA fejlesztőkörnyezet, bár a palacsintán fekve számvetést végző fickó is kicsit furcsa… Nekem van egy olyan érzésem, hogy Tücsinek baromi gyorsan kellett cikket írnia, és ez lett belőle - ez tulajdonképpen bók akart lenni, mert tudom, hogy ha rendesen felkészül, ennél sokkal többre képes.

Mindenesetre a témának van egy kétségkívül pozitív hozadéka: megjött az ihlet a nyolcadik novellámhoz, amely mégsem Dániel könyvéhez fog visszanyúlni, hanem két igen jelentős középkori eseményhez.