Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió

Philip K. Dick-rajongóként nem volt kérdés számomra, hogy ezt a könyvet is meg kell szereznem, csak az utóbbi hónapok könyváradatában mostanáig tartott, amíg elolvastam. Na nem az iszonyú terjedelem miatt, Dick mester itt is hozta a szokásos 200 oldalt, csak éppen voltak előtte a várólistán.

A Szabad Albemuth Rádiót a VALIS folytatásakánt tartják számon, ami igaz is meg nem is. A VALIS nevű intelligencia megjelenik benne, ugyanakkor nem Horselover Fat , hanem Nicholas Brady  és Phil Dick  szemszögéből látjuk az eseményeket, előbbivel lép kapcsolatba VALIS. Ebben a kötetben sokkal többet megtudunk a jelenség eredetéről, egyúttal sokkal inkább tudományos-fantasztikus regény, kevésbé támaszkodik Dick személyes tapasztalataira.

A könyvet érdemes úgy olvasni, hogy a Sutin-féle Isteni inváziók c. életrajzot is elolvasta az ember,  mert számos utalás van valós eseményekre, még ha saját magát kétfelé is szedte a szerző. De utal a VALISon kívül az Istenek inváziójára is. Úgy tűnik, Dick élete vége felé megunta, hogy minduntalan új világokat teremt, és inkább annak az egynek a finomításán dolgozott, és ezt olyan jól csinálta, hogy némely utalásnál fogalmam sem volt, honnan származik.

A könyv egyébként egyfajta földönkívüli invázió története, amelynek célja a gonosz birodalom megdöntése, melynek egyaránt képviselÅ‘je a szovjet államvezetés és a meglehetÅ‘se paranoiás Ferris F. Fremont amerikai elnök. Ez a “hadművelet” összekapcsolódik Isten fiának újbóli eljövetelével, és szerepe van benne Bradynek, közvetve magának Dicknek is.

A könyv legnagyobb erénye éppen a vallási szál. Dick a kötetben egy science-fiction elméletet alkot a zsidó, az ókori görög és római, valamint a keresztény vallás kialakulására, ráadásul a dolog nem is hangzik teljesen képtelenül. Jó, nyilván nem fogom mindjárt VALISt kutatni, de nem is olyan nevetséges az elmélet, mint egyes magukat egyháznak mondó üzleti vállalkozásoké. És a legszebb az egészben, hogy ez az elmélet, a Fremont-diktatúra leírása és a történet annak minden csavarával együtt belefér a vékonyka kötetbe. Sok író ebből 1500 oldalas trilógiát írna.

Meg kell jegyeznem, hogy maga a VALIS nekem túl tömény volt, nem igazán élveztem az olvasását. A Szabad Albemuth Rádió viszont teljesen fogyasztható - már amennyire ezt egy Dick-regényről el lehet mondani. Noha Dick korai műveit is kedvelem, az utóbbi kettővel viszont nyilvánvalóvá vált, hogy az ő írásaiban is megfigyelhető fejlődés, különösen a vallási-filozófiai vonal erősödése. Kár, hogy elértünk az életmű végéhez.

A Dick-rajongókat fölösleges arra biztatnom, hogy olvassák ezt a könyvet, valószínűleg már megtették, vagy hamarosan megteszik, akik viszont egy-két könyvet olvastak már tőle, és azok tetszettek, tegyenek próbát ezzel is, nem fognak csalódni. Előismeretnek hasznos ugyan a VALIS és az életrajz, de nem nélkülözhetetlen.

Csak azt nem tudom, mi lesz velem, ha elfogynak a  Dick-könyvek…

Kicsit félve fogtam hozzá az utoljára megjelent Philip K. Dick-regény, az Istenek inváziója című kötet olvasásának. Ez kötet ugyanis félig-meddig a Valis folytatása, melyet ugyan sokan Dick legnagyobb alkotásának tartanak, ennek ellenére nekem kész kínszenvedés volt végigolvasni. Szerencsére alaptalan volt a félelmem, igazából nem sok közös van a két könyvben.

A sztori lényege az, hogy Isten, aki az I. században elhagyni kényszerült a Földet, vissza akar térni. Viszont a “hazaúton” történik egy baleset (?), amely megnehezíti a küldetést. És akkor még nem beszéltünk a hatalmát féltÅ‘ Keresztény-Iszlám Egyházról, Beliálról, az Å‘sellenségrÅ‘l, meg egy titokzatos nÅ‘rÅ‘l, akik mind beavatkoznak az isteni tervbe.

A science-fiction regények gyakran beleesnek abba a hibába, hogy a vallás és az egyház kérdését borzasztóan egysíkúan ábrázolják, általában a diktatorikus egyház és a fanatikus hívőkre redukálva a kérdést. Dick viszont jól felkészült, ráadásul határozottan kettéválasztja a hitet és az egyházat. Azért is csemege ez a könyv, mert rengeteg teológiai kérdést feszeget, többek között Isten természetét.

Azért persze néhány jellegzetes dicki toposz itt is felbukkan, az első fejezetek egy része például egy hibernálásban töltött álmot mesél el, és bizony sokminden(ki) nem az, aminek látszik.

Kár volt aggódnom, ez bizony egyike lett kedvenc Dick-könyveimnek.

HívÅ‘ vagyok-e?

Egy vasárnaphoz nagyon jól illÅ‘, kellÅ‘képpen fajsúlyos téma. Bizonyára sokan úgy gondolják, hogy na erre aztán baromi könnyű igennel vagy nemmel válaszolni. Nekem nem. Illetve csak akkor, ha a hívÅ‘ szó megfelelÅ‘en van definiálva. Az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy a kereszténységrÅ‘l van szó, mert ha hívÅ‘nek lehet engem tekinteni, akkor mindenképpen keresztény hívÅ‘nek.

Ha hívÅ‘ az, aki hisz Istenben és igyekszik tiszteletben tartani  a vallás fÅ‘bb tanításait, erkölcsi elvei ezeken alapulnak, akkor hívÅ‘ vagyok.

Ugyanakkor az utóbbi nyolc-kilenc évben legfeljebb turistaként tettem be a lábam templomba, értelemszerűen nem is gyóntam, nem is áldoztam, nem tartoztam egyházi közösségbe, tehát nem voltam jó katolikus.

Meg aztán a katolikus egyháznak az a teljes jogú tagja, akit megbérmálnak. Erre általában 14 éves korban kerül sor, alapos hittani elÅ‘készítés után. 12 évesen én elkerültem szülÅ‘falumból, hogy hatosztályos gimnáziumban folytassam tanulmányaimat, így a helyi hittanos csoporttól is elszakadtam. A gimnáziumban volt hittan, de csak délután 4-tÅ‘l, ahhoz pedig, hogy este 6-ra érjek haza, még kicsi voltam. Szóvaé felkészítés híján a bérmálás elmaradt, késÅ‘bb hiába tettem kísérleteket a pótlására. Egy idÅ‘ után már nem tettem…

Egyébként keresztény szellemben, de nem vallásosnak neveltek, abba véletlenül botlottam bele. Még harmadikos általános iskolásként egy osztálytársam mesélte, milyen jó a hittanóra. KésÅ‘bb kiderült, hogy neki a fegyelmezésre képtelen enyhén szenilis plébános vezette órák alatti kártyapartik tetszettek, de nekem bejött a tartalom is. Aztán 11 évesen megkereszteltek.

Megvolt a magam lelkes hívÅ‘ korszaka is,úgy 16-18oéves korom között, akkor közösségem is volt magam körül. De megváltoztaka dolgok - vagy éppen én.

Lehet, hogy fölösleges megemlíteni, hátha mégsem: nem gondolom, hogy a világ hatezer éves, és azt sem, hogy a Biblia általában szó szerint értelmezendÅ‘. Azt sem gondolom, hogy a heavy metal az ördög zenéje, és attól sem másztam fel a a falra, amikor  a minap egy brit püspök felvetette, hogy a brit jogban alkalmazni kellene az iszlám jog egyes elemeit.

És természetesen nem értek egyet automatikusan a katolikus egyház álláspontjával sem - XVI. Benedek néhány megnyilvánulása már jól felbosszantott.

De ha méltatlanul bántják egy vitában az egyházat, a hívÅ‘ket, a kereszténységeket, akkor tudom, hová tartozom.

Talán más szemében nem, de a magaméban hívÅ‘ vagyok.

Lassan vége a nagyböjtnek, lehet készíteni a sonkát, tojást és a céklát Szinte érzem, milyen sonkaszag van odahaza a konyhában, és a hagymalében festett tojásokat is érdemes megemlítenem. De ma még böjt és hústilalom van. Előbbit nem áll szándékomban betartani, utóbbiról talán ezúttal nem feledkezem meg. Persze a reggeli fánkom könnyen lehet, hogy zsírban sült, de ne legyünk kicsinyesek.

Sokan nem tudják, hogy a böjt meg a hústilalom nem ugyanaz. A hústilalom elég egyszerű: nem szabad húst enni, kivétel a hal meg a csiga. Az utóbbit inkább kihagyom… A böjt lényege, hogy a böjti napon összesen háromszor étkezik az ember, szóval nassolás kilÅ‘ve, és a három étkezés során csak egyszer szabad jóllakni. Böjtöltem már egy párszor, ki lehet bírni. Egyébként a menzákon étkezÅ‘knek felmentést ad a hústilalom alól a katolikus egyház.

Megjegyzem, egy böjttel eltöltött nap után sokkal tisztább az ember feje, így minden vallásos szándék nélkül sem rossz egy-egy napot böjtölni - bár nem tudom, mi erről Schobert Norbi és Béres Alexandra véleménye. Régen az egész nagyböjt, azaz mind a negyven nap böjtnek számított - az azért elég húzós lehetett. Egy pap ismerősöm mesélte, hogy édesapja egész nagyböjtben minimális mennyiségű kenyérrel és vízzel táplálkozott, napközben meg a mezőn dolgozott.

Még egy infó: a böjtöt és a hústilalmat párezer éve valószínűleg szigorúan egészségügyi okokból vezették be.

Mivel ezután már nemigen lesz alkalmam erre, ezúton kívánok boldog húsvétot olvasóimnak, remélem, csináltatok nyuszifészket, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak pedig sok piros tojást!

Pénteken hazafelé sétáltam az Andrássy úton, amikor 30-40 fős csoportosulásra figyeltem fel a Terror Háza előtt. Először arra gondoltam, valami tüntetés van, hiszen a Terror Háza - sajnos - erősen átpolitizált intézmény. Aztán hallottam, ahogy egyházi énekeket énekelnek, de igazából akkor esett le a dolog, amikor a papot is megláttam: keresztúti ájtatosságot végeztek.

A keresztúti ájtatatosságot általában a nagyböjtben szokták végezni, lényege az, hogy a hívek jelképesen végigjárják Jézus Krisztus szenvedéstörténetének 14 állomását. Ez történhet templomban az egyes jeleneteket ábrázoló festmények előtt, temetők bejáratánál, de a legérdekesebb a hegyoldalban végzett keresztút, mert a 14. stáció rendszerint a hegy tetején van, így tényleg kicsit átérzi az ember a szenvedés. Persze keresztet cipelni és töviskoronát viselni nem kell hozzá.

Nos, Pest belvárosában hegyek ritkán vannak, és bizony így tavaszelőn jólesik a híveknek kiszabadulni a még mindig fagyos templomokból. A Terror Háza egy nagyon érdekes megoldás: valóban volt sok ember, aki itt hordozta keresztjét , a nagyböjti gyászra mindenképpen alkalmas hely.

Mégis, valamennyire politikai állásfoglalás is pont ott keresztutat tartani. Ami persze nem baj: ugyan miér kéne a papságot kizárni a politikából, ők is éppolyan állampolgárok, mint bárki más.

Igazából furcsán érzem magam, mert nem tudom a dolgot hová tenni: szimpatikusnak vagy ellenszenvesnek találom ezt a keresztútjárást, vagy éppen szerencsétlen húzásnak, egy biztos, nem közömbös a dolog.