A Sziget 0. napján - ki ne tudná - az Iron Maiden lépett fel a Nagyszínpadon, ami elég nyomós ok volt arra, hogy életemben először a Hajógyári-szigetre tegyem a lábam. Még akkor is, ha 8000 Ft nem kimondottan olcsó, de Iron Maidenék sosem voltak szívbajosak, ha pénzről volt szó, és a jelek szerint a Sziget szervezői sem azok.

No de mit is kaptunk a pénzünkért. Például Steve Harris 24 éves lányának együttesét. No igen. Azért némi nepotizmus van a dologban, mert Lauren Harris az életben nem került volna a Nagyszínpad közelébe sem, ha saját tudása alapján ítélték volna meg. A zenéje semmi különös, a hangja nem is igazán jó. Többet kellett volna innom ahhoz, hogy ezt a produkciót élvezzem.

Aztán jött a Maiden. Először felvételről, a Doctor, doctor című legendás UFO-nóta hasonlóan legendás feldolgozásával. És az Aces High-jal kezdetét vette a koncert, amelyen az igazán nagy klasszikusokból válogatott a banda. Volt itt Run to the Hills, Wasted Years, Moonchild, The  Trooper, Rhyme of the Ancient Mariner, Fear of the Dark - és még jónéhány emlékezetes darab a banda történetéből. Sajnos egyik nagy kedvencem, a Déjá vu kimaradt a programból, de azért komoly hiányérzet nélkül átvészeltem a koncertet.

A  külsőségekről: ha nyolc háttérvásznuk nem volt, akkor egy sem, és néhány szobor is akadt, köztük egy fejét csóváló bikaszerűség a Number of the Beast alatt, meg a Somewhere in Time borítójáról "megelevenedett" három méteres Eddie, "aki" fel-alá sétált a színpadon. Persze lángcsóvák és egyéb pirotechnikai trükkök is voltak, a leghasznosabbnak mégis a két óriáskivetítő bizonyult, mert azok nélkül nem sokat láttam volna a színpadból. Említést érdemel még Dickinson mester átöltözőművészi tehetsége is, ugyani az előadás alatt vagy 5 különböző jelmezben volt látható.

Nagyon jó hangulatú koncert volt, a hangzás teljesen rendben volt, azt hiszem, nem csak a közönség, de a zenekar is jól mulatott. Up the Irons!

Három éve nem jelent meg album a brit heavy metal egyik legkiemelkedőbb képviselőjétől, úgyhogy legfőbb ideje volt, hogy a banda K. K. Downing és Rob Halford vezetésével megint összekapja magát, és előrukkoljon valami koponyaszaggatóval. De ahogy az Angel of Retributionon, úgy a Nostradamuson sem az öncélú keménykedés dominál, kicsit hiányoznak is Halford mester sikolyai, de azt semmi esetre sem mondhatjuk, hogy rossz minőségű anyagot kaptunk.

Már az is kicsit meglepő volt, hogy ezúttal konceptanyag készül, azaz egy történetet mesél el az album, ráadásul két CD-nyi terjedelemben. A téma egyáltalán nem eredeti: Nostradamusszal már rengeteg metálegyüttes foglalkozott, két példát említetek. A Stratovarius 1997-es Visions című albumán a címadó tízperces számot szentelte a látnoknak, míg Nikolo Kotzev gitáros 2001-ben egy Nostradamusról szóló rockoperát adott ki, melyen többek között Joe Lynn Turner, Jorn Lande és Glenn Hughes  is énekelt.

Na de az is bolond, aki az eredeti dalszövegek miatt akar Judas Priest-lemezt hallgatni, elvégre a Painkiller sem a filozófiai mélységeiért lett legendává. Az viszont biztos, hogy a Nostradamus meg fogja osztani a közönséget, jól látszik ez azon is, hogy a német Rock Hardban iszonyúan lehúzták, míg a magyar Metal Hammerben a hónap lemeze lett. A problémát kedvenc barbár harcosunk, Joey de Maio úgy fogalmazná meg, hogy a Judas Priest hamis metál lett. Nem átallottak ugyanis billentyűs hangszereket alkalmazni és kimondottan dallamos zenét játszani.

Ha vegytiszta fémzenére vágyik az ember, bizony, nem lesz elégedett ezzel az albummal. De ha jó zenét akar hallani kiváló hangszeres játékkal, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy ez hasonlítson a régi lemezekre, akkor jó eséllyel megtetszik neki a korong. Megkockáztatom, hogy a változások logikusan következnek az Angel of Retribution lemezből. Az ének és a gitár pedig remekül szól, csak ezúttal valamivel békésebben.

Azt hiszem, a Nostradamus lemez sok régi rajongót fog eltávolítani a Judas Priesttől, de talán sok fiatallal kedvelteti meg a brit óriások zenéjét. Én megmaradok hűséges rajongójuknak, és nagyon kíváncsi vagyok a következő turnéjuk programjára.

Tulajdonképpen azt is írhatnám, hogy a gitárhős történet, hiszen Ritchie Blackmore-hoz mérhető legenda nem sok van a rock történetében. A róla szóló könyv véletlenül akadt bátyám kezébe a Nyugati téri Alexandrában, de nagyon szórakoztató és informatív olvasmánynak bizonyult. Németh Géza, aki “civilben” geográfus és világutazó, már az ősidők óta nagy rajongója Ritchie Blackmore-nak és különböző együtteseinek - a tájékozatlanabbak kedvéért: Deep Purple, Rainbow, Blackmore’s Night -, és vette a fáradságot, hogy nagyrészt az internet segítségével rengeteg interjút, fotót és történetet összegereblyézzen.

Ehhez még hozzájárul annak története, hogy maga a szerző hogyan jutott hozzá az aktuális albumhoz vagy éppen koncertfelvételhez, ami különösen a ‘90-es éveket megelőzően részben a sors keze munkájának látszott. Nem mulasztja el Németh Géza az egyes lemezek értékelését sem. Ha nem is mindig értek vele egyet - például a Long Live Rock ‘n’ Roll számomra a legjobb, számára talán a legrosszabb Rainbow-album, azért érződik a könyvön, hogy becsületesen végighallgatta és -nézte mindazt, amit írt.

A legérdekesebbek nekem az interjúrészletek voltak, amelyekből sokkal árnyaltabb képet kapunk Ritchie személyiségéről és mindenkori bandáinak belső konliktusairól, de éppen a “fekete lovag” beteg humoráról is sokszor tanúbizonyságot kapunk.

Ajánlom a könyvet mindazok számára, akiknek Ritchie Blackmore nem csak egy a számtalan rockgitáros közül, de akár azoknak is, akik alig ismerik, hiszen Blackmore pályafutásának története akár regénynek is elmegy.

Németh Géza: Blackmore. Flaccus, 2007.

Régi álmom teljesült a tegnap esti koncerttel: élőben láthattam nagy kedvenceimet, ráadásul  a szerintem legjobb lemezüket, valamint annak folytatását adták elő. Ugyan a Mindcrime at the Moore DVD-n már láttam ezt a show-t, de az közelében sincs annak az élménynek, amit az élő műsor adhat.

Ha még nem lenne egyértelmű, a Queensrÿche adta elő Operation:Mindcrime I és II című lemezeit, majd a végén egy kis desszertet az Empire-ről. Persze nem ment minden zökkenőmentesen: amikor a Ligetbe értünk a kamionok még a román határnál álldogáltak (az előző koncert Bulgáriában volt), így az előzetesen meghirdetett 6 órás, majd 7 órára módosított kezdés helyett fél tízkor kezdték el beereszteni a tömeget.

De megérte. Nem egyszerűen koncert volt ez, hiszen rengeteg színpadi betét volt, és állítom, hogy ezért meg a háttérben vetített filmbetétek miatt még egy süketnéma is élvezte volna. Kellemes meglepetés volt, hogy a filmrészletek nem ugyanazok voltak, mint a DVD-n.

És megint kicsit jobban értem a sztorit. Talán furcsa egy koncertbeszámolóban a SPOILER felirattal találkozni, most mégis ez jön. Szóval Mary-nek azért kell meghalnia, mert Nicky beszámolt neki a merényletekről - na eddig az sem volt világos, hogy tényleg történtek merényletek. Mary halálának részleteiről már DVD is sokat elárul, itt viszont azt is megláttuk, hogy ahhoz sem sok hiányzott, hogy tényleg Nicky ölje meg a lányt.

És ha már Mary nővér… Pamela Moore nagyot alakított a hangjával és a játékával is. Kicsit hiánérzetem volt, hogy a végén nem hívták vissza  a színpadra. Ronnie James Dio csak kivetítve volt jelen, de hát ne legyünk telhetetlenek.

A Mindcrime II persze közel sincs olyan erős, min az első, de nagyon jól adták elő, kiváló átéléssel. Le a kalappal a Queensrÿche előtt!

Pár perc múlva feltöltök két Mindcrime-nótát az SFWIW-re, jó zenehallgatást!

Kiegészítés: ráadásként a Jet City Womant, az Empire-t és a Silent Lucidityt játszották.

 - Kill Mary! That’s all you have to do.
- Kill Mary?
- Yes. She’s a risk. And get the priest as well.

Ma az általam ismert albumok egyik legjobbikáról fogok írni. Az Operation:Mindcrime a Queensrÿche harmadik teljes stúdiólemeze, amellyel olyan magasra álíították a mércét, hogy nekik sem sikerült még egyszer elérni azt. Ezen a lemezen minden a helyén van: kiváló számok, remek kompozíció, izgalmas és tanulságos történet. Nem véletlen, hogy több formában is kiadták az anyagot később, például koncertverzióban Operation:Livecrime címmel, vagy videón Video Mindcrime-ként. És persze az sem meglepő. hogy amikor hosszú tévút után az együttes visszakanyarodott a régi útra, ennek a lemeznek a folytatását készítette el.

Zeneileg a Mindcrime klasszikus heavy metal, némi progresszív beütéssel. Kiváló a gitárjáték - akkor még Chris DeGarmo volt az “első hegedűs”, no és Geoff Tate torka is egyedi dolgokra képes. Nehéz egy rendkívül jó lemezről egyes számokat kiemelni, de talán még a többinél is jobb az I Don’t Believe in Love és a záró Eyes of a Stranger. Persze van, aki a The Missionre és a Suite Sister Mary-re esküszik.

A történet amolyan pszichothriller-féle. Hősünk, Nikki az elején a pszichiátrián fekszik, és újra meg újra felidézi a vele történt eseményeket. Kezdetben egyszerű utcagyerek volt, de aztán Dr. X. pártfogásába vette, és új értelmet adott életének: a “forradalomért” dolgozhatott, ami véget vet ennek a hazug világnak, társai is lettek, elsősorban Mary, akit William atya szedett fel az utcáról, némi szexuális ellenszolgáltatásért cserébe. Dr. X. mindannyiukat kezében tartja drogok segítségével. Nikkinek szépen átmossák az agyát, és merénylő lesz belőle. Amint Dr. X. a “Mindcrime” szót a fülébe súgja - akár telefonon - Nikki már egy öntudatlan gyilkológép.

Aztán egyszer Dr. X. Mary meggyilkolásával bízza meg Nikkit.  Aztán sötétség, és amikor Nikki legközelebb meglátogatja Maryt, már csak a holttestét találja meg - és nem tudja, hogy ő ölte-e meg. Persze közben a rendőrség is befut, és Nikkit letartóztatják, majd becsukják az elmebeteg bűnözők közé, ahol minden éjjel újraéli az egész történetet.

2006 óta ismerjük a folytatást is, és a Mindcrime at the Moore  DVD-n megtudhatunk további részleteket Mary haláláról is. Mégis inkább azt javaslom, hogy nézzétek meg a háromórás koncertet július 1-jén a PeCsában. Én ott leszek.

Ha netán nehézséget okozna a cím dekódolása, leírom más formában: We Haven’t Got A Chance. Nagyon jellemző a Skyclad munkásságára ez a hozzáállás: tudjuk, hogy lúzerek vagyunk, de azért akkor is kimondjuk, amit ki kell mondani. A Skyclad folk rockot játszik, de némileg sajátosat, ugyanis nagyon fontosak a szövegeik. Kemény társadalomkritika és önirónia van bennük, mindez számtalan nyelvi leleménnyel ellátva, különösen abban a hosszú időszakban, amikor Martin Walkyier volt a csapat frontembere.

A Oui Avant-Garde á Chance eredetileg nem is készült önálló lemeznek, csak maxinak, de valahogy lemez lett belőle. Nem is rossz. Erre egyébként 1996-ban került sor. Az első Skyclad-szám, amit valaha hallottam, a Constance Eternal volt. Azt gondolná az ember, hogy egy fiatalon elhunyt lányról szól, erre kiderül, hogy Constance Holmes 82 éves korában hunyt el, azt hiszem, az egyik tag nagymamája volt. De ilyen szöveg van például a Jumping My Shadow-ban, hogy "’Cause there’s a fire in my heart - but I can’t breathe for the smoke". A Bombjour Jaques Chiracnak szól be, aki épp akkortájt tesztelte kedvenc atombombáit Mururoán.

De amit most kiemelek - elvégre SFBlogs, vagy mi a fene, az a Postcard from Planet Earth. Ez egy Földre delegált idegen lény üzenete otthon maradt kedveséhez. Persze a lényeg az, hogy milyen vacak hely is a Föld, de hát inkább olvassátok eredetiben.

Postcard From Planet Earth
[for absent friends]

Sorry it has been so long since you received my last transmission,
meanwhile I’ve studied them - learned about their strange condition.
Now I think I understand why they live in such confusion,
sadly they’ll never change - I have come to this conclusion….

Planet Earth is great to visit - It’s great to visit
(but you wouldn’t want to live there.)

I am the mariner who navigates seas celestial,
astronaut ambassador sent to foreign shores terrestrial.
Now with hindsight I admit I don’t admire the humans’ lot,
frail bodies - fragile, ill equipped, their lives are hard (but they are not).

Planet Earth is great to visit - It’s great to visit
(but you wouldn’t want to live there.)

And when you know the ways of men
then you can only pity them,
every day a raging storm -
castaway in a carbon based life form.

I’ve wandered far (I’ve wondered hard) and have one source of comfort only -
when I share my thoughts with you mortality is not so lonely.
Countless starts between us - myriad the things I miss,
I say farewell and think of home, the static drowns my parting kiss.

Planet Earth is great to visit - It’s great to visit
(but you wouldn’t want to live there.)

And as your signal slowly wanes -
the fears return (my growing pains),
here it is for what it’s worth -
yet another postcard from planet Earth.

Now with hindsight I admit I don’t admire the humans’ lot,
frial bodies - ill equipped, their lives are hard (but they are not).

Planet Earth is great to visit - It’s great to visit
(but you wouldn’t want to live there.)

And when you know the ways of men
then you can only pity them,
every day a raging storm -
castaway in a carbon based life form.

Planet Earth is great to visit - It’s great to visit
(but you wouldn’t want to live there.)

Ezt a számot egyszer feladtam a Voxel nevű lemezújságban fordítási pályázatra. Persze egyedül én fordítottam le. De akkor is megérte.

 Kell-e magyarázni, miért ír az ember az egyik legnagyobb kedvenc lemezéről? Aligha. Talán csak azt, hogy miért kapott scifi címkét is. Természetesen a sztorija miatt, ami ha nem is klasszikus tudományos-fantasztikus történet, de azért valami hasonló.

 A Metropolis eredetileg az 1992-es Images and Words album egy 9 és fél perces száma volt, elég homályos történettel, alcíme The Miracle and the Sleeper volt. Hosszú ideig ígérgették, hogy a történet folytatódni fog, de egészen 1999-ig kellett várni erre, igaz, ekkor mindjárt egy teljes albumot kaptunk.

 A történetben egy fiatalembert regresszív hipnózisnak vetnek alá, amelynek során újra átél egy 1928-ban lezajlott szerelmi drámát, melyben egy testvérpár (ők a Miracle és a Sleeper) ugyanazt a nőt szeretik, viszont a nő az előbbitől átpártol az utóbbihoz, amit a kőgazdag Miracle elég rosszul visel. Olyannyira, hogy bosszút esküszik, amit véghez is visz, amit a lemez vége felé tudunk meg, ahogy azt is, melyik szereplő lelke költözött a fiatalemberbe. Happy end nincs, aki ilyet keres, ne prog metál lemezeket hallgasson.

Zeneileg a Dream Theater kitett magáért, az ekkor frissen csatlakozott Jordan Rudess valódi billentyűmágusnak bizonyult. Vannak rajta szép lírai nótá (Through Her Eyes, The Spirit Carries On), de az igazi telitalálat az instrumentális The Dance Of Eternity, a csaknem 13 perces Home és a Finally Free. Sok olyan lemez van, amelyen jó számok vannak, de albummá nem áll össze. Na ez nem olyan! Kár, hogy azóta nem sikerült a bandának ezzel egyenrangú művet alkotnia.

Progmetál-fanatikusoknak nem ajánlom, hiszen úgyis ismerik, annál inkább azoknak, akik most szeretnének megismerkedni a zenei stílussal, vagy éppen kíváncsiak, mitől imádják egyesek annyira a Dream Theatert.

Nem mindegy, hogy egy együttessel pályája melyik szakaszában ismerkedik meg az ember. Nekem az IQ-tól a Subterranea volt az első, és messze a legjobb. Nem csak a dallama, hanem a története is, amit nyugodt szívvel nevezek scifinek.

De először a zenéről. Az IQ progresszív rock a javából. A középpontban az ének áll, de nagyon fontos a billentyűzet szerepe is. Sok dübörgő basszusra nem kell számítani, fülbemászó dallamokra annál inkább. Ha valamihez hasonlítani kell - persze ezek sem túl ismertek -, leginkább az Arena - Marillion vonalat erősítik.

A Subterranea 1997-ben jelent meg dupla CD-n. Az alapötletet Kaspar Hauser története adta, aki a 19. század első harmadában  bukkant fel harmincéves fejjel Nürnbergben, és nem tudott semmit  a múltjáról, beszélni is meg kellett tanítani. Többen főnemesi család sarjának tartották, végül merénylet áldozata lett. Akit a téma közelebbről érdekel, annak ajánlom Werner Herzog filmjét.

De vissza a Subterraneához. A hős itt is felnőttfejjel szabadul ki fogságából, amelyről nem tud semmit. Nagyon nehezen boldogul a mi világunkban, és szép lassan rájön, hogy figyelik azok, akik bezárták. Rátalál a szerelemre is, de el is veszti azt. Kétségbeesésében megöli üldözőjét. Lassan rájön, ki a felelős a sorsáért, és hogy többen is vannak hozzá hasonlóak. De mire leleplezné az összeesküvést, elpusztítják hősünk társait, kis híján őt magát is. A hős végül visszavonul az elszigeteltségbe.

Olyan jó sztori, hogy egy regényt is megérne, ráadásul a zene is kiváló. Rockban kevésbé járatosaknak is ajánlom.

Ha az ember Budapesten él, kicsit könnyebb koncertre eljutnia, míg Csátaljáról szinte lehetetlen. Ezért eddig csak két Stratovarius meg egy Dream Theater koncertem volt, ami a nagyokat illeti. Vasárnaptól eggyel gyarapodott a számuk, köszönhetően a Forever Slave-nek, a Firewindnek és a Kamelotnak. Közülük legjobban az utolsót ismerem, egy kivételével minden lemezük megvan, MP3-ban a kivétel nagy része is.

A koncert a Wigwamban volt, ami a Fehérvári út déli végén, a Batthyány tértől 17 villamosmegállónyira található. Szóval számomra a világ végén, mindenesetre odataláltam, a helyet nem volt nehéz megismerni a sok rockerkülsejű ember miatt. Meg amúgy is elég látványos az egykori áramátalakítóház (tudom, kötőjellel kéne írni, de ők írják így). Rockklubhoz képest jó nagy, de voltunk is jópáran.

A Forever Slave spanyol énekesnős banda, valahol a Nigthwish-Within Temptation vonalon. Nem túl eredeti, de bemelegítőnek jó volt, meg aztán a fényes bőrruhába öltözött énekesnő sem volt kimondottan kellemetlen látvány. Ügyesek, de az egyéni stílusukat még nem találták meg.

A Firewind viszont nagyon rutinos. Ők bizony “igaz metált” játszanak, amit manapság néhányan power metalnak neveznek. Nem kell csodát várni a zenéjüktől, de élőben nagyon ütős, és az énekes piszkosul értett hozzá, hogy kell feltüzelni a közönséget. És nem húzódtak el tőlünk, hanem lepacsiztak az első sorokban állókkal, pengetőket, dobverőket hajítottak a közönségnek, és persze jól játszottak. Gus G. meg igazi klasszis gitáros,Yngwie Malmsteen stílusában. Volt persze közönségénekeltetés is - kár, hogy nincs túl erős hangom. A repertoár zöme az idei Premonition lemezről került ki.

A Kamelot is kitett magáért. Mindjárt az öltözékük is érdekes volt, mintha az egész banda Neónak öltözött volna, de ez az ő újabb kori zenéjükhöz passzolt is. Sajnos az első - még Roy Khan énekes belépése előtti - lemezekről nem játszottak, de volt itt Nights of Arabia, Center of the Universe, Karma, Ghost Opera - ami szem-fülnek ingere. Az ének viszont sajnos alul volt keverve. Hallhattunk még pár szót és billentyűszólót magyar származású billentyűsüktől, Palotai Olivértől is, volt mintegy öt perc nagyszerű instrumentális jammelés is.

Annyit azért megjegyeznék, hogy a Firewind előzenekarként jobb bulit csinált a Kamelotnál. Nem volt  rossz ez utóbbi sem, talán a Firewind pörgősebb stílusa, talán  Apollo Papathanasi kiváló frontemberi adottságai tették, de a Firewind talán még maradandóbb emléket hagyott, mint a szintén kiváló Kamelot.

A “Something Wicked This Way Comes” szövegrészletről sokmindenre asszociálhatunk. Akár egy Ray Bradbury-regényre is, de bizonyos William Shakespeare is használta már ezt a sort Macbeth című drámájában. Az Iced Earth is egy nagyszabású történetet kezdett el e lemezzel, bár itt csak a bevezetőt találjuk meg (ezt az SFWIWre is feltettem), az első tényleges rész Framing Armageddon címmel tavaly jelent meg. De ezen az 1998-as lemezen kezdődött el a sztori megformálása, és a három számon túl még sok más érdekesség is rákerült az albumra.

A Something Wicked-sztori

A Jon Schaffer gitáros által megalkotott történet szerint az emberiség 10 ezer évvel ezelőtt érkezett meg a Földre, de itt már egy fejlett civilizácót talált, melyet szinte teljesen kipusztított. Azért mielőtt teljesen végük lett volna, megjövendölték, hogy el fog jönni az ő Megváltójuk és az emberiség végzete, Set Abominae, aki nagyjából Krisztussal egyidőben jön a világra, majd 2000 évig folyamatosan pusztítja az emberiséget. Ő áll Krisztus kereszthalála, de minden sötét összeesküvés és merénylet mögött, és csak arra vár, hogy végleg megsemmisítse az embereket. Ennek nagyjából most van itt az ideje. A borítón látható kedves alak maga Set.

További kiemelkedő számok

Burning Times: egy inkvizítor beszélgetése áldozatával.Melancholy (Holy Martyr): Jézus Krisztus gondolatai a keresztfán

Watching Over Me: Jon Schaffer tisztelgése egy fiatalon elhunyt barátja előtt.

1776: instrumentális szám - na vajon miről?

Blessed Are You: az együttes tisztelgése a rajongók előtt.

A többi szám se rossz, de talán ezek a legjobbak, meg persze a Something Wicked-trilógia maga, azaz a Prophecy, a Birth of the Wicked és a The Coming Curse.

Illene néhány szót írni a zenéről is. Power metal a legjavából, erőteljes, kemény dallamok, és bizony vannak benne dallamok. Matt Barlow akkori, és most megint Iced Earth-énekes hangja remekül passzol a többnyire sötét mondanivalójú számokhoz, és ha kell, üvöltözni is tud. Talán nem a legjobb, de mindenképpen az egyik legjobb Iced Earth-lemez.