A Skyclad nevével 1996-ban ismerkedtem meg a Rock Hard magazin CD-melléklete, majd az Irrational Anthems lemez segítségével. A folk rockban utazó angol csapat számaiban csaknem ugyanakkora jelentősége van a szövegeknek, mint a zenének, ami pár évvel ezelőttig Martin Walkyier énekesnek volt köszönhető (ő időközben elhagyta a bandát). A hegedűjáték igazán színessé teszi muzsikájukat, és bár énekeseiknek sosem volt igazán szép orgánuma, mégis  garantált minőséget kapott az ember, ha Skyclad-lemezt vásárolt.

Az idén 20. születésnapját ünneplő együttes elég szerény kulisszát kapott az ünnepléshez: a Dürer kert kisterme bizony nem egy Petőfi Csarnok, és az sem telt meg teljesen - persze ebben része lehetett annak is, hogy az egész fővárosban egy árva plakátját sem láttam a rendezvénynek.

Az előzenekar, a magyar Sacra Arcana már a kezdet kezdetén begyűjtött egy hatalmas fekete pontot, mert csaknem egyórás késéssel léptek színpadra, és még akkor is úgy kellett noszogatni a dobos srácot, hogy talán végre fejezze be az étkezést. (Kiegészítés: időközben megtudtam, hogy a késés nem a banda hibája volt, így a fekete pont törölve.)

Az együttes le sem tagadhatná, hogy a főzenekar rajongói: ők is hegedűvel megbolondított folkos rockzenét játszanak, nem is akárhogyan, nagy örömömre párszor szép gitárszólót is hallhattunk, bár azért többnyire a hegedű diktált. A szövegvilág a manapság divatos ősmagyar illetve Árpád-házi romantikából táplálkozik, többségében elég egyszerűek, helyenként giccsesek, de hál’ Istennek semmi kirekesztés nincs bennük. A zenén meg hallatszik, hogy profikról van szó, még ha eddig csak egy lemezük is jelent meg. Nem rohantam rögtön a lemezboltba az albumukért, de megjegyeztem őket, íme még egy ígéretes magyar csapat.

A Skycladen nagyon érződött, hogy óriási rutinjuk van a koncertezésben, ugyanakkor teljesen közvetlenek voltak a nézőkkel. Persze nehéz is lett volna távolságot tartani, ha egyszer csak a nézők között lehet megközelíteni a színpadot, de kimondottan barátságosak voltak. Kevin Ridley sem bizonyult rosszabb frontembernek Walkyiernél, George (Georgina) Biddle hegedűs pedig egyik szünetében még le is jött a nézők közé egyet bulizni. Ha már George-nál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy amellett, hogy hibátlanul játszott, hegedűjével körbeugrálta a színpadot, nagyon élt. Nem tudok hegedülni, de gyanítom, hogy ugrálás közben lényegesen nehezebb lehet…

A program nagy részét a két utolsó - Walkyier-éra utáni - lemez adta, ezeket szinte teljes egészében végigjátszották. Volt itt Another Drinking Song, Still Small Beer, Parliament of Fools és Words Upon A Street is, ahogy kell. Ha már ivós dalok is szóba kerültek. A zenekar nagy része végigpiálta a koncertet - Kevin Ridley bort és Jägermeistert fogyasztott masszívan -, mégis hibátlan volt az előadásuk.

Természetesen néhány klasszikus nóta sem maradhatott el, így elhangzott két nagy kedvencem, az Inequality Street és a Penny Dreadful is. A zenészek igazán nagyvonalúak voltak, mert négy ráadást is adtak, érződött, hogy élvezik a zenélést. Szerencsére Ridley mester, aki a vége felé már azon viccelődött, hogy ha meghal a szám közben, majd Steve Ramsay gitáros befejezi, épségben megérte a koncert végét, még a Black Summer Raint is sikerült végigüvöltenie.

Igazán jó és élvezetes koncert volt, ha még hozzávesszük azt is, hogy elővételben csak 2500 forint volt egy jegy, főleg megérte. Persze még szebb lett volna a dolog, ha kedvenc albumomról a The Answer Machine?-ről is játszottak volna, de így sem volt okunk panaszra.

Vannak számok, amelyekhez emlékeim kötődnek. Némelyik azt a könyvet idézi fel, amelynek olvasása közben állandóan hallgattam, mások filmekhez kapcsolódnak. És van egy-két olyan, amely örökre összefonódott életem egy-egy állomásával.

Ma újra meghallgattam az Apocalyptica Farewell című gyönyörű nótáját, és ismét felidéződött bennem tavaly július 3-a.  Ahogy Anyu elgyengülő hangon közli, hogy bizony ideje hazaindulnom, ahogyan az összeesés határán közlöm főnökömmel, hogy most haza KELL mennem, majd borzasztó állapotban elindulok csomagolni és jegyet váltani. Aztán a vonaton betettem az Apocalypticát a discmanbe. A gyönyörű nyári nap talán egyik utasnak sem volt olyan szomorú, mint nekem, és izgultam, hogy legyen még alkalmam búcsút venni Aputól. Bátyám várt a vasútállomáson, az összes cuccal egyből a kórházba mentünk, pedig már régen vége volt a látogatási időnek. Mindig eszembe fog jutni Apu kifejezéstelen arca és az, ahogy visszatér belé az élet, megismer, meg akar ölelni és megfogja a kezem. Aztán újból alámerült az öntudatlanságba. A kórház udvarán nem bírtam tovább, elsírtam magam: tudtam, hogy nem látom már élve.

Ez a szám mindig az édesapámtól való búcsúmat fogja eszembe juttatni.

Nyugodj békében, Apu!

Van néhány együttes, amelyek esetében kötelességemnek tartom, hogy megvegyem új lemezüket is. Így van ez  a Sonata Arcticával is. Meggondolatlanul azonban rendelésem átvétele után beljebb merészkedtem a lemezboltban, így újabb albumot kellett megvennem. Nagy fogás volt az is.

Sonata Arctica: The Days of Grays (limitált digipack kiadás)

A  szenzációs 2004-es Reckoning Night után számomra visszalépést jelentett a 2007-es Unia lemez. Tipikusan sonatás volt ugyan ez is, de elmaradtak a jól megjegyezhető dallamok, nem is kívánkozott túl sokszor a CD- vagy az MP3-lejátszómba. Azért tavaly csak elmentem a koncertjükre, ott nem is okoztak csalódást a finnek, úgyhogy bíztam bennük. Nos, meghálálták a bizalmat. A Days of Grays a korábbiak közül hangulatában talán a második, Silence albumhoz áll a legközelebbb, de ezen több a fogós melódia, igaz, a Reckoning Night keményebb pillanatait itt hiába is keresnénk. De van itt igazi slágeres nóta a The Last Amazing Grays személyében, folkos felvezetésű darab, a Flag in the Ground, meg egy-két  igazi epikus nóta, mint például a The Dead Skin. A valódi kincset azonban a limitált kiadás második CD-je rejti. Ott ugyanis az album hét nótáját egy szimfonikus zenekar közreműködésével adták elő, ami bizony igen jól sikerült. Félek tőle, hogy a novemberi 17-i PeCsa-beli koncertre nem fognak magukkal pluszban még egy zenekart hozni, de azért azt hiszem, így is jó előadásban lesz részünk. A lemez még nem tízes nálam, ahhoz még érlelődnie kell, de  a kilencest nyugodt szívvel megadom rá. Időközben - a Dead Skin alatt - beért, megadom a maximális tíz pontot.

Redemption: Snowfall on Judgment Day

A ‘90-es évek közepén három nagy kedvencem volt: a Queensrÿche, a Dream Theater és a Fates Warning. Az első az évtized második felében mindenféle félresikerült kísérletekkel jelentkezett, így kiesett a nagy hármasból. A Fates Warning az 1996-os mestermű, az A Pleasant Shade of Gray után annak közelébe sem jutott, ráadásul 13 év alatt mindössze két stúdiólemezt adtak ki. Ugyan a tagok más lemezeken fel-feltűntek, de a legtöbb próbálkozás a közelébe sem ért az anyazenekar jobb pillanatainak. Az utóbbi években azért Ray Alder énekes megtalálta Bernie Versailles gitárost és vele a Redemptiont, és mostanra nagyon úgy tűnik, hogy ismét komoly riválist kapott kedvenceim között a Dream Theater. Az új lemezhez mindjárt kölcsön is vették egy kis vokálozás erejéig a Dream Theater énekesét, James LaBrie-t, de nem tőle lesz ez a lemez ilyen erős. Sokkal inkább attól, hogy a korábbiaktól komolyab szerephez juttatták a billentyűsöket, ami ez esetben a zongorát takarja. És hát Alder ugyan nem halfordi sikolyairól híres, de tud szívhezszólóan énekelni, ha kell. A lemez hangvétele -  mint általában a progresszív metál albumoké - meglehetősen borús, amit jól mutatnak az olyan számcímek, mint az Another Day Dies (igen, ebben vokálozik LaBrie) vagy a Love Kills Us All / Life in One Day. A korong egyértelmű csúcspontja a Black and White World, amely bátran a progresszív metál legjobb darabjai közé sorolható. A legtöbb prog albumhoz hasonlóan természetesen sok hallgatás kell ahhoz, hogy rendesen értékelni tudja az ember, de ha megkapja az esélyt, meghálálja. Bár a Theater Black Clouds and Silver Liningsa is igen erős album volt, ezzel a lemezzel kemény konkurenciát kapott az év legjobb lemeze címért folyó versenyben. És persze tízes, még szép.

Legutóbbi hétvégém megint rendesen fel volt töltve programokkal, nem is csoda, hogy máig sem sikerült teljesen kipihennem magam. Az SFPortal-bográcsozásról jobban beszélnek nálam az SFPort képei (tényleg, Sheenard, mennyivel is tartozom? ), a vasárnapi, az agglomerációba kihelyezett szerepjáték másoknak nem igazán izgalmas, így a szombati nap második attrakciójáról számolok be.

A Metal Lady nevet sajnálatos módon Bíró Ica sajátította ki hosszú éveken át, noha átlagon felüli kebelméretén túl komoly kvalitásokat nem tudott felmutatni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy lemezét (vagy több is volt neki?) a Pokolgép zenészei játszották fel, azaz a muzsikával nem volt gond. B. I. felbukkanásakor az énekesnő hasonló ritkaság volt egy metálegyüttesben, mint egy évtizeddel korábban a billentyűs hangszer. Mára az énekesnős banda - hála többek közt a Nightwishnek és a The Gatheringnek (érdekesség, hogy már egyik együttes sem az eredeti vokalistával dolgozik) - divatjelenség lett, nem lehetett hát nehéz a szombat esti koncert szervezőjének sem összeszedni 13,5 énekesnős bandát (a fél a Serenity-nek szól, akik csak hegedűs hölggyel tudtak szolgálni).

Persze 14 együttes koncertjének megtekintése kicsit sok lenne, különösen, ha előtte az ember el akarja fogyasztani a gulyást a Kiscelli parkban. A 17 órás kezdés helyett 20 óra tájt értem a Vörös ill. Kék Yuk elé, majd ösztönösen a kékebbik rész felé vettem a részt. A dupla szórakozóhely ezúttal egybe volt nyitva, mint később észrevettem, az előadók fele a vörös oldal, másik a kék oldal színpadán szórakoztatta a közönséget.

A 14 együttesből három koncertjét néztem meg: az Alhanáét, a Serenity-ét és az Edenbridge-ét. Mindhárom fellépés különleges volt a maga nemében: az Alhanának ez volt a búcsúkonertje, míg Serenity-ék és Edenbridge-ék külföldről, egészen pontosan Ausztriából érkeztek hozzánk. Az Alhana lemezét hallottam, a Metal Hammer mellékleteként szereztem meg. Szimpatikus dallamos zenéjük a valamivel jobban ismert - az este folyamán szintén fellépett - Cross Bornshoz tűnt hasonlónak, de kételkedtem abban, hogy élőben meggyőzőek lennének. Tévedtem. Az Alhana sokkal erőteljesebb volt élőben, mint a lemezen, a gitárosok igen jól tekertek, az énekes lánynak is jó erős hangja volt - sokszor zavar, ha az erőteljes férfihangot igénylő számokat gyenge női hangra írják át, szerencsére Paréj Zsuzsa kemény és gyengéd hangon is tud énekelni. Kár, hogy ebben a formában sem őt, sem zenésztársait nem fogjuk már hallani. Feldolgozásként is egy igazán ütős számot játszottak, a Nightwish Bye, bye Beautifulját.

A Serenity ugyan énekesnővel nem, de egy rutinos frontemberrel tudott szolgálni. Georg Neuhauser - amellett, hogy hibátlanul énekelte végig a számokat - végig kezében tartotta a közönséget, ha kellett, feldobta a hangulatot, no meg persze lepacsizott az első sorokban állókkal. Profizmusa a kamelotos Roy Khanéra emlékeztetett, sőt, öltözéke is, lehet, hogy nem is véletlen a hasonlóság?  A Serenity zenéje lemezen is elég meggyőző volt, az élő fellépés nyersessége pedig még jót is tett neki. Nekik kellett volna zárni az estét.

Az Edenbridge ugyanis távolról sem hozta az elvárásokat. Persze eleve nem volt könnyű dolguk, mert az éneket a technikusok valami botrányosan alulkeverték - nem értem, mert az előző bandáknál semmi gond nem volt a hangzással -, de Sabine Edelsbacher amúgy sem volt élete nagy formájában. És hát az a helyzet, hogy az Edenbridge zenéje bizony egy az egyben az énekre épül, ha az nem működik, bukik az egész. No jó, három együttesből kettő jobb volt, mint a stúdióváltozatokon, ne panaszkodjak, de az Edenbridge-től olyannyira többet vártam, hogy a hatodik-hetedik számtól már csak a végét vártam.

Az este összmérlege mindenesetre pozitív volt, remélem, lesz még alkalmam arra is, hogy lássam az Edenbridge-et kiköszörülni a csorbát. Az Alhana tagjainak pedig sok szerencsét kívánok, bárhová is vezesse őket utuk!

Dream Theater, 2009. július 1., Papp László Budapest Sportaréna

Ha csak egy együttest lenne szabad kedvencemként megnevezni, az egyértelműen a Dream Theater lenne, nem volt hát kérdés, hogy budapesti koncertjükre is ellátogatok. Plusz élmény volt, hogy eddig az Arénában sem jártam, az is elnyerte a tetszésemet, ahogy az együttes is - de ne szaladjunk ennyire előre.

Először ugyanis el kell mesélnem bicskám elvesztését. Amikor az albérletemben rendezgettem a táskámat, előrelátó módon kivettem az esernyőt, mint esetleges fegyvernek használható tárgyat. A bicskámról sikeresen megfeledkeztem, igaz, volt már koncert, ahová sikeresen bevittem. Ezúttal alapos és szigorú volt a beengedőember, így a “fegyvert” egy konténer mögé rejtettem. A koncert után nemhogy a bicska, még a konténer sem volt a helyén. Így meghoztam az áldozatot egy igazán jó koncerthez.

Az előzenekar a Los Angeles-i illetőségű Cynic volt. Ők is prog metált nyomnak, de tipikusan azt a fajtát, ami koncerten nem érvényesül: depresszív, elborult zene az övéké, a rajongók feltüzelésésre nem igazán alkalmas. Amúgy alkalmanként szívesen elhallgatom őket, de itt rossz helyen voltak.

Dream Theaterék már a lemezt is úgy vezették fel, hogy most csupa epikus számot akarnak feltenni rá: ennek megfelelően a koncerten is többségben voltak a monumentális, nagy ívű dalok, legnagyobb örömömre, hiszen ezeket szeretem a legjobban.

A nyitány az In the Presence of My Enemies 1. volt a Systematic Chaosról, ami annak a lemeznek az egyik legerősebb nótája, így a felütés pompásan sikerült. Pláne hogy utána egyik kedvenc lemezemről, a Scenes From a Memory-ról a Beyond This Life következett, számomra pedig megkezdődött torkom koptatása.

Nem térek ki minden számra külön, de azt meg kell jegyezni, hogy elég nagy teret kaptak a régi lemezek is, így az Images and Words (másik nagy kedvencem) és az Awake is. Amellett, hogy a Dream Theater dalai meglehetősen komplexek és (elvben) nagy odafigyelést követelnek a zenészektől, Jordan Rudess billentyűsnek és Mike Portnoy dobosnak még maradt ideje arra is, hogy végig szívassák egymást a koncerten. Hallhattunk dob-billentyű párharcot is, sőt Rudess a vége felé még John Petrucci gitárossal is szólópárbajt vívott. Szenzációs volt!

A rendes “játékidőt” az elmaradhatatlan Pull Me Under zárta, aztán jött a ráadás. De milyen ráadás! Belekezdtek a Metropolisba, amely egy idő után átváltott a Learning to Live-be, végül az A Change of Seasons zárótételével keveredtek ki a nótából. Tájékoztatásul közlöm hogy az előbbi számok legrövidebbike is közel tíz perces.

A hangzás is rendben volt, látszott, hogy a fiúk is élvezték, úgyhogy bízom benne, hogy a turné során készül DVD is, mert ezt nagyon szívesen újranézném. És bőven megért egy bicskát.
A játszott dalok listája:

In the Presence of My Enemies Part I
Beyond This Life
Misunderstood
A Nightmare to Remember
Caught in a Web
Hollow Years
Erotomania
Voices
Solitary Shell
A Rite of Passage
Pull Me Under

Ráadás:
Metropolis / Learning to Live / A Change of Seasons

Stratovarius: Polaris

Erősen tartottam Stratovariusék legújabb albumától, hiszen nemrég rúgta ki magát a bandából a fő agytröszt és gitárzseni Timo Tolkki, aki mellesleg a mániás depresszió iskolapéldája is lehetne. Ugyan korábban is látszott, hogy másnak is vannak ötletei, hiszen az énekes Timo Kotipelto szólólemezeket is adott ki, meg hát Jens Johansson billentyűs sem tegnap kezdte a szakmát, de azért félő volt, hogy nem találnak elég erős szólógitárost, vagy éppen önismétlés lesz a dologból. Nos, mindkét csapdát elkerülték.

Matias Kupiainen személyében egy rendkívül tehetséges hangszeressel gazdagodott az együttes, de hát ha valaki a Sibelius Akadémián végez, az nem is lehet kétbalkezes. Nem állítom, hogy különösen újszerű hangzást hozott volna a csapat zenéjébe, de rendesen teker, ahol kell. A dalszerzést a csapattagok szépen megosztották egymás között, valószínűleg jobban, mint bármelyik korábbi albumon. És születtek is jó számok, még némi nóvum is felfedezhető. Itt azokra a progos, néhány esetben kimondottan Dream Theater-es flikkflakkokra gondolok, amelyek több számban is felbukkannak. Van akit ez zavar - például a német Rock Hard kritikusait - nekem kimondottan tetszik, sokkal gazdagabb lett tőle a lemez. No meg hát ott van a két részes Emancipation Suite, amely méltó folytatója a Destiny-Infinity vonalnak.

Szóval van itt minden, mi szem-fülnek ingere, és ha már a szemnél tartunk, mindenképp megemlítem a borítót, ami honfitársunk, Havancsák Gyula (Hjules) munkája. Korábban ugyan már bejelentettem ezen a blogon a Stratovarius halálhírét, szerencsére rossz jósnak bizonyultam, most már csak az kellene, hogy ismét Budapest felé vegyék az irányt.

A Queensrÿche együttes idén tavasszal adta ki tizedik sornagylemezét American Soldier címmel. A lemezt nem igazán előzte meg nagy várakozás. Egy olyan banda adta ki, amely egyszer már elásta magát saját rajongói előtt, de több-kevesebb sikerrel visszaállították a renoméjukat - ha nem is közelítik meg régi önmagukat.

Éppen a megfelelő pillanatban ismerkedtem meg az együttessel a 80-as évek végén: a csúcson voltak. Még a Metal Hammer elődjéből, a Metallica Hungaricából értesültem az Operation:Mindcrime lemezről, és bátyám vette meg egy eszméletlen rondkiállítású kalózkazettán. De a zene az nagyon megfogott, és azóta sem tudok szabadulni a hatása alól. Tipikusan “értelmiségi metál”, nem a tombolós fajta, inkább elgondolkodtatni akar, ugyanakkor nem is annyira elvont, mint a szintén ekkortájt felbukkanó Dream Theater.

Hamarosan meglett az első két lemez, valamint az első, Queen of the Reich maxi - melyről egy hihetetlenül gagyi videoklip is készült - a Warning annyira nem fogott meg, de a Rage for Order megintcsak bekerült a nagy kedvencek közé, különösen az oldalzáró (bizony, volt ilyen is) számoknak, az I Will Remembernek és a Walk in the Shadowsnak köszönhetően.

De azért a Mindcrime maradt az a zene, amelyet bármikor szívesen meghallgattam, és mindig jólesett, akkor is, ha éppen kamaszkori mélabúm emésztett. Búfelejtésre amúgy a ‘94-es Promised Land is alkalmas volt: az összes QR lemez közül ennek van a legjobb hangzása, és a vokálok… Ebből rendelkezünk egyébként a legtöbb példánnyal odahaza. Már jóelőre megrendeltük, de először CD-t küldtek - akkor még nem volt lejátszónk -, de nem volt szívünk visszaküldeni. Aztán én megvettem Baján, bátyám meg Szegeden. Azért nem bántuk meg. Igazis, volt egy Empire is 1990-ben, nem is akármilyen. Arról gyengébb pillanataimban a lírai Silent Lucidity, egyébként az Another Rainy Night volt a kedvencem. Újabban inkább az utóbbi felé hajlok.

Aztán jött a vakvágány. A ‘97-es Hear in the Now Frontiernál még lehetett azt hinni, hogy egyszeri kisiklás, és akadt rajta egy-két hallgatható szám is, de a ‘99-es Q2K betette a kaput. A Tribe-ra ezután én bizony egy fillért sem adtam volna ki, de bátyám valami árleszállításon megvette. Ha háromszor meghallgattuk, sokat mondok. És úgy tűnt, itt ér véget számunkra a QR története.

Aztán a QR húzott egy merészet: elkészítette a Mindcrime folytatását. Természetesen közelébe sem jutottak a legendánk. De nem is gyalázták azt meg, és még így is a legjobb lemezt készítették el a Promised Land óta, jónéhány ismerős dallammal fűszerezve. A Mindcrime at the Moore DVD és a tavalyi budapesti koncert pedig bebizonyították, hogy az anyagot profin és látványosan elő is tudják adni.

Féltem az új lemeztől. Igazából nem sikerült vele megbarátkoznom, bár vannak rajta jó számok, a Home Again vagy a Remember Me például a legszebb időket idézi. Tulajdonképpen a megkaptuk a Mindcrime 2-t, az ütős sztori és az első Mindcrime-lemezről átvett zenei motívumok nélkül. Azért szeretem, még ha kicsit sárgább és savanyúbb is a kelleténél.

Bár a nagy kedvenc szerepét évek óta átvette nálam a Dream Theater, azért a Queensrÿche-ot illeti meg az első nagy kedvenc cím.

Ebbe a bejegyzésbe annyi mindent zsúfolok bele, amennyiről legalább három bejegyzést lehetne írni, de az elmúlt egy hétben kissé nehezen kezdtem bele az írásba.

Elhunyt Ocskay Gábor, a talán legtehetségesebb magyar hokis. 34 évesen szívrohamban meghalni mindenképpen megdöbbentő, ráadásul egy ilyen sugárzó tehetség. Találnék szavakat, de már megtalálták helyettem mások. Amikor a hírt megláttam, előbb az apjára gondoltam, ugyanígy voltam Kolonicsnál is: biztosan névrokon. Bármi is legyen az oka, nem csökkenti a fájdalmat.

Egy hetet megint depresszióban töltöttem, bár ez érdekes módon csak akkor látszott, ha magamban voltam, társaságban működőképes voltam. De mire rávettem magam, hogy elmenjek a társaságba… Na ezért nem írtam, mert folyamatos szorongás közben egyetlen vágyam, hogy meglegyen a magam helye a sarokban. A szorongás kiváltó oka egy tegnapi munkahelyi ellenőrzés volt, amely minden gond nélkül zajlott le. Igaz, tegnapelőttől ismét használható állapotban voltam. Sokat kell mozogni, tempós zenét hallgatni és gondoskodni róla, hogy süssön a nap: most ez volt a sikerrecept.

Ha már mozdulás, ellátogattam a könyvtárba is (Szabó Ervin Központi). A science-fiction részlegről most csak egy Capek-művet kölcsönöztem ki, viszont egyre jobban megkedvelem a korábbi British Council-féle könyveket tároló sarkot, sok jónak tűnő scifi van ott is. Most éppen Stephen Baxtertől  a Voyage került kezeim közé, a fülszöveg és az elő- ill. utószó alapján nagyon ígéretes, az első 30 oldal is jónak bizonyult. Ha végzek vele, természetesen írok róla. Egyébként alternatív közelmúlt-történelemről és űrkutatásról van benne szó. Kivettem még egy Rushdie- és egy Doris Lessing-könyvet, előbbiben két könyv után megbízom, talán az utóbbi sem véletlenül kapott Nobelt. Sajnos kedvenc szerzőimtől szinte minden hozzáférhetőt elolvastam, így Vonneguttól is egy novelláskötettel kellett beérnem.

Március vége van, és az idén még nem vettem CD-t. Na ez hamarosan változni fog, az új Queensrÿche-ot meg kell vennem, Annatar és bátyám is szépeket mondott róla. A Pendragonnak is most jön ki a lemeze, ők dallamos prog rockot játszanak. Tulajdonképpen már tavaly kijött, de eddig csak egy méregdrága DVD-mellékletes verzióban volt elérhető. Úgyhogy jöjjön csak a fizetés, aztán irány a CD Pince!

Beneveztem a Vivicittára, április 19-én tessék nekem szurkolni. Még van mit javítanom a kondíciómon, de talán addig még alkalmam is lesz rá. Pláne hogy a szombati munkanap miatt Budapesten ragadok erre a hétvégére is, így - ha nem ilyen jeges szelek fújdogálnak - még van esély egy vasárnapi szigetfutásra.

Uff, én beszéltem!

Pontosan egy évvel ezelőtt írtam meg életem első blogbejegyzését itt az SFBlogson, mostanra tehát nyilvánvalóvá vált, hogy alaptalan volt az aggodalmam, hogy gyorsan kifogyok a mondanivalóból. Igaz, a kezdeti iszonyatos tempó mára jelentősen mérséklődött, de ezt akár konszolidálódásnak is nevezhetjük.

Ami nagyon nem elhanyagolható, hogy a bloggal csomagban kaptam egy baráti társaságot is, amire nagy szükségem volt és van. És bár sok dologban nem értünk egyet - jól látszik ez némely hozzászólásháborún -, azért mindig jót tudunk beszélgetni némi sör vagy bor társaságában.

Még mielőtt elérzékenyülnék, zárom soraimat, és beillesztek egy videót. A születésnap bizony idő kérdése, és ez a címe a Dream Theater egyik korai klasszikusának is. Only A Matter of Time.

Nem vagyok normális. Képes voltam a mai borús időben végighallgatni egy Pain of Salvation-albumot, ráadásul pont a Be-t, ami még a többi Daniel Gildenlöw-alkotásnál is sokkal elborultabb. Hát csoda, hogy estére olyan nyomott hangulatom van?

Hogy milyen is? Egyszer már tettem fel ide hangulatfestő dalszöveget, eljött a második ideje. Az Eyes of A Stranger igazából már a nyomott hangulatot eltüntetni hivatott gyógyír része, minden idők egyik legjobb progresszív metál albumának, az Operation:Mindcrime-nak a megkoronázása. Nem éppen vidám zene, de van benne erő és értelem is. Olvassátok és hallgassátok (ugyanis feltöltöttem az SFPortra)!

Queensrÿche: Eyes Of A Stranger

All alone now
Except for the memories
Of what we had and what we knew
Everytime I try to leave it behind me
I see something that reminds me of you
Every night the dreams return to haunt me
Your rosary wrapped around your throat
I lie awake and sweat, afraid to fall asleep
I see your face looking back at me

And I raise my head and stare
Into the eyes of a stranger
I’ve always known that the mirror never lies
People always turn away
From the eyes of a stranger
Afraid to know what
Lies behind the stare

Is this all that’s left
Of my life before me
Straight jacket memories, sedative highs
No happy ending like they’ve always promised
There’s got to be something left for me
And I raise my head and stare
Into the eyes of a stranger
I’ve always known that the mirror never lies
People always turn away
From the eyes of a stranger
Afraid to know what
Lies behind the stare (Lies behind my stare)

How many times must I live this tragedy
How many more lies will they tell me
All I want is the same as everyone
Why am I here, and for how long

And I raise my head and stare
Into the eyes of a stranger
I’ve always known that the mirror never lies
People always turn away
From the eyes of a stranger
Afraid to know what
Lies behind the stare