No de mit is kaptunk a pénzünkért. Például Steve Harris 24 éves lányának együttesét. No igen. Azért némi nepotizmus van a dologban, mert Lauren Harris az életben nem került volna a Nagyszínpad közelébe sem, ha saját tudása alapján ítélték volna meg. A zenéje semmi különös, a hangja nem is igazán jó. Többet kellett volna innom ahhoz, hogy ezt a produkciót élvezzem.

Aztán jött a Maiden. Először felvételről, a Doctor, doctor című legendás UFO-nóta hasonlóan legendás feldolgozásával. És az Aces High-jal kezdetét vette a koncert, amelyen az igazán nagy klasszikusokból válogatott a banda. Volt itt Run to the Hills, Wasted Years, Moonchild, The  Trooper, Rhyme of the Ancient Mariner, Fear of the Dark - és még jónéhány emlékezetes darab a banda történetéből. Sajnos egyik nagy kedvencem, a Déjá vu kimaradt a programból, de azért komoly hiányérzet nélkül átvészeltem a koncertet.

A  külsőségekről: ha nyolc háttérvásznuk nem volt, akkor egy sem, és néhány szobor is akadt, köztük egy fejét csóváló bikaszerűség a Number of the Beast alatt, meg a Somewhere in Time borítójáról "megelevenedett" három méteres Eddie, "aki" fel-alá sétált a színpadon. Persze lángcsóvák és egyéb pirotechnikai trükkök is voltak, a leghasznosabbnak mégis a két óriáskivetítő bizonyult, mert azok nélkül nem sokat láttam volna a színpadból. Említést érdemel még Dickinson mester átöltözőművészi tehetsége is, ugyani az előadás alatt vagy 5 különböző jelmezben volt látható.

Nagyon jó hangulatú koncert volt, a hangzás teljesen rendben volt, azt hiszem, nem csak a közönség, de a zenekar is jól mulatott. Up the Irons!

Régóta szerettem volna olyan novellát írni, amely nem a jövőben, de még csak nem is a jelenben, hanem a múltban játszódik. Az Oliphant mindjárt több múltban is játszódik. A science résszel persze kicsit adós maradtam, de hát próbáljon meg valaki hitelesen megmagyarázni  egy időgépet…

Az alkotás itt olvasható (meg majd idővel nyilván máshol is):

Mayer István: Oliphant

1. Már jó ideje olvasom Salman Rushdie-tól a Sátáni verseket. Elkövettem azt a hibát, hogy az angol kiadást vettem meg, illetve ez még nem is lenne baj, de Rushdie angolja alaposan feladja nekem a leckét. Így már vagy két hónapja olvasom, most tartok a 226. oldalon. Ha nagyon belefáradok, elkezdek valami mást, nyilván most is így lesz. De abbahagyni nem fogom, mert valami szenzációs könyv.

2. Megvásároltam Philip K. Dicktől a Galaktikus cserépgyógyászt. Az Isteni inváziók szerzője 8 pontot ad rá, pedig néhány igen jó regényt is jól lepontoz, úgyhogy alighanem elég jó lehet. Csak hát, ami Dick esetében gyakran előfordul, alighanem inkább órákba, mint napokba fog telni az elolvasása.

3. Ugyanennek a vásárlásnak az eredménye a Poszthumán döntés. Ha már Hackett mester maga is úgy nyilatkozott, hogy ezzel kellene kezdeni az ismerkedést írói munkásságával, ám legyen. A téma izgalmasnak tűnik, és itt a blogokon annyi szépet lehetett már olvasni róla - hogy ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy belekössek De először is olvasás jön, meg napozás, meg tenger, meg leégés, ahogy annak lennie kell.

Az íróknak viszont alighanem nagyon nem hiányzik az ebook-forradalom. Én e fogalom alatt azt értem, hogy az ebook-olvasók hasonlóan széles körben elterjednek, mint most a mobiltelefonok, a kiadók - nem feltétlenül ugyanazok, amelyek a papír alapú könyveket kiadják - pedig széles körben, elérhető áron teszik hozzáférhetővé elektronikus formában kiadványaikat.

Viszont a kiadók jól látják annak veszélyét, hogy ha ráállnak az ebookok forgalmazására, azzal saját papírkönyveik eladását veszélyeztetik. A reprezentatív kiadványoknál ez talán nem jelentene akkora veszélyt, hiszen egy képesalbum vagy egy világtérkép aligha lesz igazán mutatós egy A5-ös méretű eszközön, de egy egyszerűbb kiállítású kötet - például egy scifi - esetében az olvasó valószínűleg nyugodt szívvel lemondana a borítóképről vagy éppen a papír szagáról.

Nyilván lenne jogdíj az ebookokon is, ha minden könyvbeszerzés legálisan történne, nem károsulnának a szerzők. De ami digitális, az általában könnyen reprodukálható, és ez a reprodukció jó eséllyel be is következik. A papírkönyvek digitalizálása ma elég kényelmetlen és hosszadalmas folyamat, még ha vannak is erre kifejlesztett ügyes eszközök. Az ebookok másolásvédelmének feltörése viszont alighanem gyerekjáték lenne az ügyes programozók számára. És aztán következne a közvetlen fájlcsere, mint az irodalom csereeszköze.

Ebben az esetben ez még a lemeziparnál is drámaibb hatásokkal járna, mert míg egy lemez MP3-ban is mintegy 40 megabyte, egy átlagos könyv még illusztrációkkal együtt is bőven 1 MByte alatt van. Ahogy ma filmek cserélnek gazdát, úgy a jövőben komplett könyvtárakat lehetne másolgatni.

Persze nem lenne az egész illegális: a mai elektronikus könyvtárak is olyan könyvekkel vannak tele, amelyeknek lejárt a szerzői jogvédelmük vagy a szerző önként lemondott ezen jogáról.

Ami pillanatnyilag megakadályozza a nagyméretű illegális könyvpiac létrejöttét, az a technológia fejletlensége és a kiadók érthető passzivitása. Ugyan olvashatunk ebook-olvasókról, de legtöbbjük még a hagyományos könyv adta lehetőségeket sem biztosítja, nem hogy továbbiakkal szolgáljon. Pedig egy négy-öt e-papír oldallal rendelkező olvasókészülék már akár komplett művek összehasonlítására is alkalmassá tehető, például fordítások esetében, vagy például statisztikát készíttethetnénk vele a szerző által használt szavak, szófordulatok gyakoriságáról.

Valószínűleg azért visszafogottak az ebook-olvasók fejlesztései, mert nagy nyereségre csak akkor számíthatnak, ha az aktuális sikerkönyvek azonnal megjelennének elektronikus formátumban, ez pedig ismételten a kiadók érdekei ellen van.

A kérdés az, hogy a kiadók teszik meg a döntő lépést, vagy a könyvdigitalizálásban megy végbe technikai ugrás.

Ezután hősünk kifogyott a témából, de a telefont nem tette le. Kb. 5 percenként beleszólt, ellenőrizve, hogy Júlia még mindig vonalban van-e, majd tovább beszélgetett Mercutióval.  Közben elkezdte szervezni, hogyan találkozhat még aznap Júliával.

Ha a szerelmet mobiltelefon-költséggel ki lehet fejezni, a srác nagyon bele lehet zúgva a lányba. Én 25 percig utaztam vele együtt, addig folyamatosan a fülén volt a telefon, és ki tudja, még meddig folytatta. Mindenesetre érdekes, hogy őt abszolút nem zavarta, hogy nagy nyilvánosság előtt próbálja leimádkozni a bugyit  a lányról, amikor szerintem magában az egész busz ezen röhögött…

Egyetem előtt csak a dolgok elhagyása fenyegetett, sosem loptak el tőlem semmi jelentőset (na jó, egy fényképezőgép titokzatos eltűnése hatodikban legalábbis gyanús). Az egyetemen viszont elég gyorsan ment. Nagy lelkesen lementem a kolesz focicsapatával bajnoki meccset játszani, a cuccot természetesen az öltözőben hagytuk. A meccs eredményére nem emlékszem, de arra igen, hogy a pénztárcámnak annak rendje és módja szerint lába kélt. Az elvileg zárt öltözőből. Ez hétfőn volt, és a pénztárcámban volt a bankkártyám is, így szobatársi gyorskölcsönre és otthonról való pénzátutalásra volt szükségem, hogy átvészeljem a hetet. Feljelentést tettem, aztán egy év múlva közölték, hogy már nem nyomoznak. Bizonyára addig tűvé tették egész Szegedet a pénztárcámért.

A második az csütörtök este történt, a 18:55-ös pécsi (és egyben bajai) busz előtt. Kikészítettem a pénzt az útra, aztán feltehetőleg nem csatoltam be jatés oldaltáskámat, mindenesetre, mire feljutottam a buszra, nyitva volt, és könnyebb volt egy pénztárcával. Mivel a pénzt kikészítettem, a hazajutással nem volt gond, de a bosszúság így is elég nagy volt.

A harmadik volt a legmérgesítőbb, bár akkor készpénz nem veszett oda. A ma már bezárt Pick Ételbárban ebédeltem, táskám és széldzsekim a hátam mögött lógott a fogason. Aztán egy lepukkant hajléktalan, miután megette a kajáját, nemes egyszerűséggel levette a fogasról és odébbállt. Persze én ebből nem láttam semmit, csak akkor mondták, amikor már visszavittem a tálcát. És mire körbeszaladgáltam a Passzázson, az ürge felszívódott. Ráadásul elég hideg, esős idő volt aznap - kb. mint ma - úgyhogy öröm volt hazavacogni kaja után. Ekkor még láttam is értelmét egy feljelentésnek, hiszen volt szemtanú, könnyen azonosítható tárgyak tűntek el - ennek ellenére ekkor sem csinált semmit a rendőrség. A táskával vagy annak ikertestvérével találkoztam később egy hajléktalanon, de hiába vontam kérdőre, nem tudtam bizonyítani, hogy az enyém. Persze azért a hajléktalanok nem túl gyakran mászkálnak Columbia hátizsákkal.

Az utolsó a most vasárnapi eset volt. Bátyámmal lementünk Siófokra. A pénztárcánkat a nadrágba, a nadrágot a táskába helyeztük régi szokás szerint, aztán meglátogattuk a vizet. A fürdés utáni kávézáskor derült ki, hogy fejenként egy kétszázas plusz apró kivételével meglovasították a pénzünket. Sőt, nekem a vonatjegyemet is elvitték, de az alighanem üzemi baleset volt. Na jó, elvihették volna a bankkártyámat és a telefonomat is - őszintén szólva nem tudom, hogy akkor hogy oldottam volna meg a helyzetet, de azért így sem boldogított nagyon a dolog. Lehet, hogy én vagyok rasszista, de azért nekem gyanús az az egybeesés, hogy eddigi egyetlen üdülőhelyi meglopásomra akkor kerül sor, amikor egy cigány család telepedik le a közelünkben. Na mindegy, a nemcigány tolvajokat sem szeretem jobban.

Most azon filózok, mi lenne az optimális védelem. Esetleg ragasztószalaggal magammal kéne erősítenem a pénztárcámat, vagy testőröket felfogadni, netán valami csapdát telepíteni a pénztárcámba.

Ritkán járok moziba, de sajnos nem csak az én beidegződésemmel van gond (ui. Baján nincs mozi, így ott, ha akartam volna, sem tudtam volna így szórakozni), hanem azzal is, hogy az esetek többségében nem sok értelmes dolgot játszanak. Viszont vasárnap bátyámmal mégis úgy döntöttünk, hogy mozival zárjuk le a hetet, és mivel messzire nem akartunk már menni, a Mammut filmkínálatát néztük át. Tulajdonképpen összesen két film volt, ami valamelyest érdekelt, az ABBA történetét feldolgozó Mamma mia és A másik Boleyn-lány. Ez utóbbi mellett szólt több érv.

Például az is, hogy szeretem a kosztümös történelmi filmeket, kár, hogy nem csinálnak több ilyet. Vagy amikor mégis csinálnak, gyorsan el is felejtik őket, mint például a Mennyei királyságot, pedig milyen szép munka volt az is.

VIII. Henriknek és feleségeinek története izgalmas téma, ezúttal az események női oldalát jártuk körül, különös tekintettel a második feleségre - és első áldozatra-, Boleyn Annára. Illetve rá és családjára, mert lánytestvére, szülei és nagybátyja is komoly szerepet kapnak, hiszen mindannyian részesei annak a játszmának, amelynek célja a család felfuttatása, az eszköze pedig, hogy valamelyik lány a király szeretője lesz.

Van ebben a filmben szerelem és intrika, csábítás és kegyetlenség, ami csak kell. A szereplőválasztás is jól sikerült, Scarlett Johannson kiválóan alakítja az angyalarcú, jószívű, de naiv Máriát, Natalie Portman pedig a kiművelt társasági nőt, Annát. De Eric Bana VIII. Henrikje is hiteles, sőt, a mellékszereplők is jó munkát végeztek. Külön figyelmet érdemel az a gyönyörű angol nyelv, amelyet a szereplők beszélnek, ebben is komoly rendezői munka lehetett.

Persze kicsit levont a film élvezetéből, hogy tudtuk, hogy a vég az bizony csak a lefejezés lehet, de ettől függetlenül mindenféleképpen megérte a mozijegy árát. Hogy a "másik Boleyn-lány" Annára vagy Máriára vonatkozik, az nekem nem derült ki egyértelműen, ezt próbálja meg ki-ki magának eldönteni. Remélem, a forgatókönyv alapjául szolgáló regényt is kiadják a közeljövőben.

Már az is kicsit meglepő volt, hogy ezúttal konceptanyag készül, azaz egy történetet mesél el az album, ráadásul két CD-nyi terjedelemben. A téma egyáltalán nem eredeti: Nostradamusszal már rengeteg metálegyüttes foglalkozott, két példát említetek. A Stratovarius 1997-es Visions című albumán a címadó tízperces számot szentelte a látnoknak, míg Nikolo Kotzev gitáros 2001-ben egy Nostradamusról szóló rockoperát adott ki, melyen többek között Joe Lynn Turner, Jorn Lande és Glenn Hughes  is énekelt.

Na de az is bolond, aki az eredeti dalszövegek miatt akar Judas Priest-lemezt hallgatni, elvégre a Painkiller sem a filozófiai mélységeiért lett legendává. Az viszont biztos, hogy a Nostradamus meg fogja osztani a közönséget, jól látszik ez azon is, hogy a német Rock Hardban iszonyúan lehúzták, míg a magyar Metal Hammerben a hónap lemeze lett. A problémát kedvenc barbár harcosunk, Joey de Maio úgy fogalmazná meg, hogy a Judas Priest hamis metál lett. Nem átallottak ugyanis billentyűs hangszereket alkalmazni és kimondottan dallamos zenét játszani.

Ha vegytiszta fémzenére vágyik az ember, bizony, nem lesz elégedett ezzel az albummal. De ha jó zenét akar hallani kiváló hangszeres játékkal, és nem ragaszkodik ahhoz, hogy ez hasonlítson a régi lemezekre, akkor jó eséllyel megtetszik neki a korong. Megkockáztatom, hogy a változások logikusan következnek az Angel of Retribution lemezből. Az ének és a gitár pedig remekül szól, csak ezúttal valamivel békésebben.

Azt hiszem, a Nostradamus lemez sok régi rajongót fog eltávolítani a Judas Priesttől, de talán sok fiatallal kedvelteti meg a brit óriások zenéjét. Én megmaradok hűséges rajongójuknak, és nagyon kíváncsi vagyok a következő turnéjuk programjára.

Ehhez még hozzájárul annak története, hogy maga a szerző hogyan jutott hozzá az aktuális albumhoz vagy éppen koncertfelvételhez, ami különösen a ‘90-es éveket megelőzően részben a sors keze munkájának látszott. Nem mulasztja el Németh Géza az egyes lemezek értékelését sem. Ha nem is mindig értek vele egyet - például a Long Live Rock ‘n’ Roll számomra a legjobb, számára talán a legrosszabb Rainbow-album, azért érződik a könyvön, hogy becsületesen végighallgatta és -nézte mindazt, amit írt.

A legérdekesebbek nekem az interjúrészletek voltak, amelyekből sokkal árnyaltabb képet kapunk Ritchie személyiségéről és mindenkori bandáinak belső konliktusairól, de éppen a “fekete lovag” beteg humoráról is sokszor tanúbizonyságot kapunk.

Ajánlom a könyvet mindazok számára, akiknek Ritchie Blackmore nem csak egy a számtalan rockgitáros közül, de akár azoknak is, akik alig ismerik, hiszen Blackmore pályafutásának története akár regénynek is elmegy.

Németh Géza: Blackmore. Flaccus, 2007.

1. Ne menj el előtte vécére!

Jelentéktelen apróságnak tűnik, de csak addig, amíg a második kilométer után, hogy megszabadulj a felesleges salakanyagtól. Amit persze cipelned kell magaddal, ráadásul gyakran sietősen akar már távozni, azaz jövel’ hascsikarás és hasmenés. Ez jelentősen képes megnövelni a futósebességet, különösen, ha kevés a dús lombozatú bokor a terepen.

2. Viselj kínai tornacipőt!

Futáshoz alapvetően edzőcipőt célszerű húzni, de a hajszálvékony talpú standard kínai tornacipőben sokkal érdekesebb. Különösen, ha a táv egy részét betonon tesszük meg, de egyébként is figyelemre méltó jelenség, ahogy érezzük, hogy a talpunk (nem a cipőé! a mienk!) kezd ketté válni. Ilyenkor csúszik félre a talpbetét a cipőben, amely első osztályú vízhólyagokat tud produkálni, ezzel egybekötve három nap sántikálást. Azért a távot még befejezheted!

3. Egyél görögdinnyét!

Amíg nem próbáltam, nem gondoltam, hogy kedves nyári gyűmölcsünk is potenciális veszélyforrás, pedig nagyon is az! A dinnye leve ugyanis futás közben jól érezhetően lötyög az ember gyomrában, ami okozhat hasmenést is, de ha nem is okoz, legalábbis megduplázza a futó kínjait és izzadságának mennyiségét.

4. Egyél főtt tojást!

Tulajdonképpen a dinnye még egy viszonylag lájtos kaja. Na de a tojás! Főtt tojás elfogyasztása után úgy érzed magad futás közben, mintha a tojással megegyező térfogatú sörétet fogyasztottál volna el: azaz borzasztó nehéznek érzed magad, és piszkosul szenvedsz. Talán nem izzadsz annyira, mint a dinnye esetében, de a gyötrelem garantált.

5. Igyál sört!

Egyáltalán nem vagyok a sörivás ellensége, de jobban szeretem úgy időzíteni azt, hogy a sört a futás után fogyasztom el. Előzetes fogyasztásnál ugyanis remek demonstrációját kapjuk annak, hogy mennyit rontja a kondíciót az alkohol. Egy korsó sörrel még lehet próbálkozni, kettőtől fölfelé már csak vánszorgás lesz a dolog vége.

6. Állj meg gyakran!

A közhiedelemmel ellentétbe egy távot sokkal kevésbé fárasztó egyben lefutni, mint részekre darabolva. Szerencsétlen szervezet ugyanis éppen átállna a futásra, mire elkezdünk gyalogolni, aztán mire azt szokná meg, megint futunk. Na nem, ez nem így működik. Illetve működik, csak iszonyúan fárasztó.

7. Válassz sokkal gyorsabb/lassabb edzőpartnert!

A sokkal gyorsabbat nem kell magyarázni, de a sokkal lassabb sem jó, mert állandóan meg kell állni (ld. 6. pont), hogy megnézzük, megvan-e még, nem futhatjuk a saját tempónkat, ami pont kényelmes lenne, és ha netán még beszélgetni is akar, akkor végképp nem marad levegőnk a szervezetünk számára.

Ezeken kívül persze vannak még triviális módszerek, mint  a tűző napon futás, a hegynek felfelé futás vagy éppen az ólomrudak cipelése, de azt hiszem, a fentiek segítségével is kiváló programot tudtok összeállítani.

Jó önkínzást!